Az Isten háta mögött ugyanolyanok vagyunk
2024. április 13. – 21:32
A polgármester siklóernyőt vett
Azt mondta, látta a kozmoszt
Pedig valójában
Csak átrepült a falunk fölött
– Michal Adamski lengyel fotográfus Łukasz „Lewy” Kalupa, az amatőr rapper-szövegíró soraival vezette fel „Földközelben, távol a mennyektől” című fotóesszéjét. „Léteznek helyek, melyek javarészt egyikünket sem érdeklik. Hogy odajuss, le kell kanyarodj a főútról, be kell less a hangvédő falak mögé. Lassítanod kell sebességben és gondolatban is” – írta. A Földközelben ezeket az Isten háta mögötti helyeket mutatja be. „Átutaztam a lengyel vidéket, felkerestem azokat a helyeket, amelyek elhagyottnak tűntek, mert mindenki munkába ment: ki a földekre, ki a nagyvárosba, ki külföldre. Más ritmusa van itt az életnek, lassabban telik az idő, mint a városokban. Ezek a helyek az ünnepek alatt kelnek életre, aratáskor, fesztiválokon, amikor a tehetségkutatók sztárjai vagy egy «népszerű« zenekar lép fel” – írta.
„A Földközelben, távol a mennyektől azokról az emberekről szól, akik értékelik a békességet, a hagyományt, a helyhez kötődést, miközben arról álmodnak, hogy mások is lehetnének. Izgalmasabb, kifejezőbb életre vágynak, megkísérti őket a nagyvilág csillogása és ragyogó színei” – írta Adamski, aki esszéjében mikrokozmoszként próbálta értelmezni a szülőföld fogalmát. A helyét, amely oly fontos azoknak, akik ott élnek. A helyét, amit meg akarnak változtatni, de közben változatlanságában próbálnak kötődni hozzá a hagyományaik életben tartásával.
Hogy mi vitte oda, ahol a madár se jár? „Akkor kezdtem ezeket a helyeket fényképezni, amikor már nyilvánvaló volt, hogy a jobboldali Jog és Igazságosság (PiS) fog hatalomra kerülni, javarészt az előző kormányok arroganciája és a lengyel társadalom egyre inkább látható kettészakadása miatt” – mondta érdeklődésünkre. A jobboldali hatalom jelszava az „Isten, Becsület, Haza”. Adamskinak viszont az az interjú jutott eszébe, amiben egy fiatal falusi férfi arról beszélt, mennyire megveti nagyszüleit, amiért a II. világháború idején csak éltek és robotoltak a falujukban, ahelyett, hogy meghaltak volna a hazájukért. „Úgyhogy feltettem magamnak a kérdést, hogy nekem mit jelent a hazafiság, amit aztán a fényképezőgépemmel próbáltam meghatározni”.
Adamski és a Pix.house alapítványban és galériában dolgozó társai kirajzottak hát szűk hazájuk, Wielkopolska vajdaság tájaira. „Bejártam a falvakat és kisvárosokat, hogy lefotózzam a hatalomnak azokat a helyi képviselőit, akik a legközelebb állnak az emberekhez, akik ismerik településeik lakóit, vágyait, akik gyakran egyben a helyi mentőalakulatok vezetői is. Ezáltal a projekt hamar a helybéliek és életük bemutatásává alakult át. Meg akartam mutatni, hogyan ápolják hagyományaikat, gondozzák környezetüket, miközben próbálnak lépést tartani a modern világgal is. Mikrokozmoszként akartam meghatározni a szülőföldet. Családi kertként, a hitükként – olyasvalamiként, ami fontos a számukra. Mindezt az »Isten, Haza, Becsület« jelszó pátosza nélkül, még ha az amúgy vidéken nagyon is él” – mondta.
Adamskitól nem áll távol ez az élet. Szülővárosa most már ugyan egybeolvadt Poznańnyal, a közeli nagyvárossal, de gyerekkorában még nagyon is vidéki jellege volt, „különösen az a mezőgazdasági része, ahol felnőttem”. De ennél még személyesebb is volt az ihlet: a Földközelben ötletén azután kezdett dolgozni, hogy végzett előző projektjével, a „Nem tudok áthatolni a Káoszon” cíművel, melyben szülei halálát, az elvesztésüket dolgozta fel. A Földközelben szereplői így nem voltak idegenek a számára. „Bár én még vidéken nőttem fel, szülővárosom mostanra az egyik legnagyobb lengyel város kertvárosává vált. E két világ között éltem mindig. Közben mindig is próbáltam megérteni, hogy mit jelenthetnek ezek az Isten háta mögötti helyek azoknak, akik ott élnek” – mondta.
Adamski Magyarországon is járt, Kétfarkú kutya című projektjében mi mást, az MKKP-t mutatta be. Részt vett budapesti békamenetükön, de vidéki buszmegállókat érintő felújításaikat is dokumentálta. A két fotóesszé között néha kísérteties a hasonlóság. Érdekelt, hogy ő is így érezte-e a magyar vidéket járva. „Sok tekintetben igen. A közép-európai vidék nagyban hasonlít, már csak abban is, hogy a hatalom gyakran elfeledkezik róla”. De a két projekt más megközelítésből született, a Kétfarkú kutya fókuszában a politika és annak a valóságra gyakorolt hatása állt, de „vizuálisan és tán érzelmileg is nagyon hasonlítanak egymásra”. „Sokan mondták a Kétfarkú sorozat képeire, hogy akár Lengyelországban is készülhettek volna” – mondta.
Magyarországi utazása amúgy megrázó élmény volt. „A kilencvenes évek végén többször is alkalmam volt Budapestre és a környékére látogatni. Magyarország tűnt a keleti blokk legfejlettebb országának. Úgy tűnt, itt jobban állnak a dolgok, mint Lengyelországban. Aztán amikor 2017-ben nekivágtam a magyar vidéknek, elborzasztott, mennyire elváltak országaink útjai. Magyarországon megállt az idő, és ez leginkább a vidéken, az ottani infrastruktúrán látszik. Nyilván vannak itt is fejlődő részek, de mégis az volt az érzésem, hogy Magyarországon évről évre rosszabb. Szeretek Magyarországra járni, így ez nagyon elkeserített” – mondta.
A Kétfarkú projekten a Jog és Igazságosság, a Fidesz lengyelországi szövetségesének hatalomra kerülése után kezdett dolgozni, már csak azért is, hogy megnézze, merre tarthat majd a hazája.
„Demokráciáink még nem állnak olyan szilárd alapokon, mint a nyugati demokráciák. Még mindig rajtunk van a kommunizmus stigmája. Talán ezért is olyan könnyű minket populista jelszavakkal átverni. Ez veszélyes. Csupán harminc éve élünk demokráciában, de szabadságunk folyamatosan veszélyben van, még mindig harcolnunk kell érte. Nyugaton már kialakult a társadalmi immunitás, így, még ha egyre jobban erősödik is a szélsőjobboldal, a demokrácia képes megvédeni magát. Legalábbis remélem, hogy ebben nem tévedek” – mondta.
Michal Adamski 1976-ban született, Poznańban él. A Pix.House Alapítvány és Galéria társalapítója, a Lengyel Művészfotográfusok Szövetségének tagja. Az opavai Kreatív Fotográfiai Intézetben tanult, 2017-ben a lengyel kulturális minisztérium és Wielkopolska Vajdaság közigazgatási vezetőjének ösztöndíjasa is volt. Két könyve is megjelent „Nem tudok áthatolni a káoszon” és a „Kétfarkú kutya” című fotóesszéiből. Több önálló és csoportos tárlata is volt már Lengyelországban és a világban, munkái olyan világlapokban is megjelentek, mint a Le Monde, a Die Zeit, a BBC orosz kiadása, és rendszeresen publikál lengyel lapokban, a Tygodnik Powszechnyben, a Politykában, a Wyokie Obcasy Extrában, a Rzeczpospolitában és a Gazetában is. Elsősorban hosszútávú dokumentarista projekteken dolgozik, célja az őszinte elbeszélés, amin azért nyomot hagy saját valóságértelmezése is. Társadalmi kérdések mellett leginkább az ember és a modern világ kapcsolatára koncentrál.