Pszichológus az UNICEF konferenciáján: A gyereknevelési elvek olyanok, mint a hasmenés, tartjuk, ameddig tartjuk, aztán egyszer csak elengedjük

Pszichológus az UNICEF konferenciáján: A gyereknevelési elvek olyanok, mint a hasmenés, tartjuk, ameddig tartjuk, aztán egyszer csak elengedjük
Fotó: Kálló Péter / UNICEF Magyarország
Állítsd be a Telexet megbízható forrásnak!

Hatalmas teljesítménykényszer van a mai szülőkben, és sokan úgy érzik, az ő szülőségüket minősíti az, hogy milyen a gyerekük. Manapság egyre inkább előtérbe kerül az elég jó szülőség fogalma, de a többség még mindig a tökéletességre törekszik – egyebek között ezek is elhangzottak az UNICEF Magyarország szerdai, Mentális Egészség Konferencia a Gyermekekért címet viselő eseményén, ahol a jó szülőség és az elég jó szülőség volt az egyik kerekasztal-beszélgetés témája.

„A gyereknevelési elvekkel is úgy vagyunk, mint a hasmenéssel: tartjuk, ameddig tartjuk, aztán egyszer csak elengedjük” – mondta Kádár Annamária pszichológus, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem docense, aki szerint a fenti feltevés azért sem állja meg a helyét, mert egy családon belül is teljesen máshogy reagálhat egy-egy gyerek ugyanazokra a nevelési módszerekre – arról nem is beszélve, hogy maga a szülő sem ugyanaz az első és második gyerekénél.

A szakértő szerint fontos, hogy szülőként ne ragaszkodjunk foggal-körömmel az előre lefektetett elveinkhez, tudjuk rugalmasan kezelni és beismerni, ha valami nem úgy alakul, mint ahogy elterveztük. Ez nem azt jelenti, hogy lebuktunk vagy felsültünk szülőként. „Igenis lehetek dühös, beszélhetek hülyeségeket, aztán majd azt mondom, sajnálom, nem pont ezt kellett volna mondani.”

Szerinte a kamasz gyerekek sajátossága, hogy időről időre rámutatnak arra, „amikor bort iszunk és vizet prédikálunk”. Ez viszont nem baj, sőt azt jelenti, hogy valamit jól csinálunk szülőként: ez ugyanis azt jelzi, a gyerek nem fél attól, hogy a visszaszólással, ellenszegüléssel elveszíti a szülője szeretetét.

„Szerintem ez akár az elég jó szülőségnek is az egyik kritériuma: szembe mer-e szállni veled a gyereked és el tudod-e viselni, amikor nem vagytok közös nevezőn, vagy valami teljesen másként gondol?”

De mi kell még az elég jó szülőséghez? Szél Dávid tanácsadó szakpszichológus szerint az úgynevezett HIMFT-modell jó kiindulópont lehet. A betűszó első betűje a hitelességet jelenti, hogy a szülő merje például vállalni, ha valamihez nem ért. Az illeszkedésen például azt kell érteni, hogy találjuk meg a közös pontokat, viszont „ha én imádok focizni, de ő nem, akkor nem kell focizni”. A minőségi és mennyiségi jelenlét mellett fontos az F betűvel jelzett felülemelkedés is – az, hogy ismerjük a saját családi mintáinkat és értsük, hogy valójában miről szól az adott konfliktus.

„Tényleg akkora baj, hogy nincs rend a szobájában, vagy hogy kilóg a bokája a nadrág alól?” – tette fel a kérdést Szél. A betűszó utolsó eleme a tudatosság, hogy képben legyünk a gyerek fejlődése kapcsán – például, hogy a kúszás után jöhet a mászás, vagy hogy kamaszként nem mindig akkor fog hazajönni a gyerek, mint ami előre meg lett beszélve. Szél szerint azonban valójában egyetlen radikális és egyértelmű kitétel van: a bántással kapcsolatos zéró tolerancia. Akár szexuális, testi vagy lelki bántalmazásról, akár a silent treatmentként is ismert „csendes terrorról” van szó – utóbbiba tartozik például, amikor a szülő azzal bünteti a gyerekét, hogy nem szól hozzá.

A beszélgetésen elhangzott az is, hogy hiába hangzik el egyre többször az elég jó szülőség fogalma, gyakorlatilag az elég jó lett az új tökéletes, és minden új fogalom végső soron ehhez vezet vissza – jól fegyelmezzek, jól szabjak határokat, érvényesítsem az érzéseit és tökéletesen reagáljak bizonyos helyzetekben. A tökéletesség viszont egy életszerűtlen elvárás, amire sokszor az ellátórendszer is ráerősít. Ezt tapasztalta dr. Kerekes Júlia, a Bethesda Gyermekkórház csecsemő- és gyermekgyógyász szakorvosjelöltje is, aki elmondása szerint sokszor azzal szembesül a munkájában, hogy szülők validációt, szakmai megerősítést várnak tőle – éppen ezért igyekszik mindig ügyelni arra, hogy ő maga ne tegyen újabb elvárásokat a szülők vállára.

Ilyen plusz elvárás eredhet abból a gyakran elhangzó fordulatból is, hogy egy gyerek akkor van jól, ha a szülő is jól van. Szél Dávid szerint ez inkább az első évekre igaz, amikor még a gyerek úgy érzi, hogy gyakorlatilag egy az anyjával – később azonban már különálló helyzetek vannak, egy folyamatos interakció. „Azon túl, hogy szeressük és ne bántsuk a gyereket, nem tudok egész életen át tartó általános igazságokat mondani.”

Kádár Annamária szerint irreális elvárás, hogy egy szülő mindig kiegyensúlyozott legyen – „ezt csak megjátszani lehet”, de a mimika, a nonverbális gesztusok végül úgyis elárulják az igazságot. „Nagyon-nagyon fontos egy gyereknek látnia, hogy igen, nem mindig vagyok jó szülőként. Van, amikor fáradt vagyok, van, amikor nincs kedvem dolgokhoz. Ezeket el lehet mondani, fel lehet vállalni, mert ő maga is így tanulja meg az érzéseit kezelni, kimutatni” – mondta Kádár, aki szerint azért is fontos nyíltan kezelni a szülők saját, akár múltbeli gyengeségeit, mert így magának a gyereknek is kevésbé lesznek irreális elvárásai saját magát illetően.

A beszélgetésen felmerült az a kérdéskör is, mennyire felelős, és mennyire tartja felelősnek magát a szülő, ha valamilyen mentális betegség, depresszió, vagy beilleszkedési nehézség alakul ki a gyerekénél. Kerekes Júlia szerint alapvetően két véglet van: az egyik, amikor a szülő már úgy érkezik, hogy levezette, milyen családi problémák okozhatják a gyereke hasfájását. A másik végletnél viszont a szülő annak ellenére sem kapcsol, hogy a gyerek verbális és fizikai jelzései is arra utalnak: van valami mentális probléma – a válasz ilyenkor sokszor a hárítás vagy éppen a teljes elutasítás. Szél Dávid szerint nehéz megtalálni az egészséges működést, hogy mikor a család vagy a szülők problémája köszön vissza és mikor a gyerek saját problémájáról van szó, de fontos elválasztani a kettőt.

Mindenesetre, ha a szülő azt tapasztalja, hogy a gyereke bármilyen módon bántja magát, akár „csak” verbálisan, segítséget kell kérni. Kádár Annamária azt tapasztalta, hogy sok szülő akkor kér segítséget „amikor már ég a ház”, még akkor is, amikor már bőven voltak előjelek. Szél Dávid szerint azonban a helyzetet az ellátórendszer problémái is nehezítik – ennek része az is, hogy az országban jelenleg száznál is kevesebb gyerekpszichiáter van az állami ellátásban.

A másik oldalon a szülők teljesítménykényszerének ad táptalajt az az információcunami is, ami nap mint nap ömlik rájuk a közösségi médiából. Ráadásul ezek a nevelési elvek gyakran egymásnak is ellentmondanak. Kerekes Júlia szerint a nagy zajban segíthet, ha néha csak az ösztönös megérzéseinkre hallgatunk. Emellett az is fogódzó lehet, ha minden szülő választ magának három embert, akire hallgat: egy családtagot, akinek a tanácsaiban megbízik, egy barátot, akivel hasonló cipőben jár, és egy szakembert, akinek bízik az ítélőképességében. Ha megvan ez a három ember, az ő meglátásaik már enyhíthetik a saját bizonytalanságát. „A tankönyvek nem ismernek minket, a tökéletes gyereketetési módszer nem ismer minket” – tette hozzá Szél Dávid.

Kedvenceink
Partnereinktől
Állítsd be a Telexet megbízható forrásnak!
Kövess minket Facebookon is!