Gyurkó Szilvia: Akkor kezdeném elhinni, hogy másfajta társadalmi struktúra tud felépülni itthon, ha a költségvetés legnagyobb része a prevencióra megy

„PTSD-snek lenni, vagy azt mondani, hogy nekem transzgenerációs problémáim vannak, egy felső-középosztálybeli luxus. Nem minden társadalmi osztály engedheti meg magának, hogy ezekkel a kihívásokkal, vagy helyzetekkel ilyen módon szembesüljön”
– ezzel adta meg az alaphangot Gyurkó Szilvia, a Szociális és Családügyi Minisztérium gyermekjogi és gyermekvédelmi államtitkára az UNICEF Magyarország mentális egészség konferenciájának egyik beszélgetésén szerdán. A kerekasztal témája az volt, hogyan válik a szegénység a gyerekek mentális egészségét közvetlenül alakító tényezővé.
A Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány alapítójaként is ismert Gyurkó mellett a beszélgetés vendége volt még L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány alapítója, illetve dr. Kovács Mónika szociálpszichológus, az ELTE PPK Interkulturális Pszichológiai és Pedagógiai Intézet tanára.
Gyurkó Szilvia szerint, ha a mentális egészség és a társadalmi osztály összefüggéseiről, illetve annak tendenciáiról gondolkozunk, nem is csak az a kérdés, hogy milyen a család, vagy egy gyerek szocioökonómiai státusza – egy közép- vagy felső középosztályi családnak nem csak attól könnyebb, hogy az erőforrásai többek, hanem attól, hogy könnyebb a hozzáférése. „Lehet, hogy én is 12 órát dolgozom, de meg tudok fizetni egy bébiszittert, meg tudok fizetni még számos dolgot, amivel a saját jóllétemért tudok tenni.”
Az államtitkár szerint fontos a tágabb kontextus is: nem csak Magyarországon, vagy Kelet-Európában, hanem a globális északon is egyre komolyabb társadalmi feszültségek generálódnak. Ahogy nyílik az olló, a szegények egyre szegényebbek, a gazdagok egyre gazdagabbak, ezek a feszültségek pedig már kiskamaszként is érezhetők. „Még a mi generációnk is azt élte meg, hogy jobban élünk, mint a szüleink, a szüleink jobban élnek, mint a nagyszüleink, a nagyszüleink jobban éltek, mint a dédszüleink. Ehhez képest nagyon nagy esély van arra, hogy a mi gyerekeink nem fognak úgy élni, mint mi, egyszerűen az erőforrásokhoz való hozzáférések szűkösség miatt” – tette hozzá Gyurkó, aki szerint éppen ezért azt is át kell keretezni a következő generációkban a szegénység fogalmát és azt, hogy valójában mire van szükségünk, ehhez viszont megfelelő önismeretre is szükség van.
Nem csak a hátrányos helyzet öröklődik családilag, kutatások alapján már biológiai értelemben is hátrányból indul az, aki szegénységbe születik, emelte ki Kovács Mónika, hozzátéve, erre jön rá aztán a hátrányos helyzet okozta krónikus stressz és a társadalmi stigmatizáltság. „Ez így az együtt már egy akkora nagy csomag, amit nem tud egyetlen intézmény sem önmagában kezelni” – vélekedik a szociálpszichológus.
L. Ritók Nóra szerint a szegénységben élő gyerekeknél nagyon gyakori jelenség az élményektől való megfosztódás – például, amikor nem mehetnek el egy osztálykirándulásra vagy nem kerülnek fel a tablóra, mert a szülők nem tudják kifizetni a költségeket. A szakértő szerint ez a kívülállóság érzése aztán dacot, majd deviáns viselkedést indíthat el a gyereknél – a pedagógus viszont gyakran nem néz mögé, hogy mi lehet ennek az oka. Sokszor azért sem, mert a mostani fogyasztói társadalomban, az olcsóbb kínai üzleteknek és turkálóknak köszönhetően a szegénység nem feltétlenül mutatkozik meg egy gyerek öltözködésében – még akkor sem, ha otthon egy szobában laknak öten. „Egyetlen szülő és egyetlen gyerek sem, hogy látszódjon rajta, hogy ő szegény”,
L. Ritók szerint ezért is természetes reakció, hogy egy szülő, amint pénzhez jut, megveszi a gyerekének, amire vágyik – legyen szó mobiltelefonról vagy 30 ezer forintos edzőcipőről, még akkor is, ha így a hónap végén már nem lesz kenyérre való. „Ez nem jelenti, hogy őket hibáztathatjuk ezért. Emögött egy nagyon komoly intézményrendszerbeli felelősség van, mert itt a szülők generációja sem kapott, sem az oktatási rendszertől, sem az intézményrendszertől elég muníciót ahhoz, hogy másfajta életstratégiát építsen fel” – mondta L. Ritók, aki a beszélgetés egy pontján az alsóbb társadalmi rétegek hatalmas eladósodását is ahhoz kötötte, hogy nem kaptak az iskolától megfelelő pénzügyi tudatosságot.
Annál, aki egyik napról a másikra él, a túlélési stratégia erősödik fel, ami mindig rövid távú. Az iskola ezzel szemben egy hosszú távú stratégiára épít: tanulj 8 évig, aztán még 4 évig és lesz szakmád. Az pedig hatalmas kihívás, hogy ezt a kettőt egymáshoz közelítsük, tette hozzá L. Ritók.
Szerinte sokszor nincs a pedagógusokban indíttatás arra, hogy megismerkedjenek a gyerekek valódi helyzetével – ha pedig kapcsolatba lépnek a családdal, „kimennek hozzájuk”, általában egy hatóságként lépnek fel, amely paternalista attitűddel megmondja, hogyan kellene élniük az életüket. Ugyanakkor az ő oldalukat sem szabad elfelejteni.
„Amikor negyvenvalahány éves pedagógiai tapasztalat után eszköztelenül maradok az órámon, akkor egy picit máshogy nézek azokra a pedagógusokra, akik minden nap ebben vannak”
– mondta L. Ritók, aki szerint a szegregálódó iskolákban egyre jellemzőbb a tanárok kiégése, az, hogy szupervízió nélkül, teljesen magukra maradnak, ha pedig problémát jeleznek, azt kapják vissza, hogy nem elég jó szakemberek. „Napokig tudnám sorolni a példákat, hogyan lehet kinyírni a lelkesedést azokból a pedagógusokból, akiben egyébként volt, hogyan lehet azt elérni, hogy a végén azt mondják, hogy hát, letudom én ezt az egészet, ez alatt a 45 perc alatt, és utána majd másban teljesedek ki.”
Kovács Mónika szerint sokat hozzátenne a jólléthez, ha az oktatás nem a folyamatos versenyre épülne – arra, hogy csak pár győztes érhet fel a csúcsra, és nekik minden jár. Ez ugyanis kiöli az emberekből a természetes szolidaritást. Ezzel szemben szerinte egy értelmes életet kéne megfogalmazni mindenki számára és azt a nézetet kellene tanítani az iskolában, hogy a szemétszállító is ugyanolyan megbecsültséget érdemel mint egy vezérigazgató. Itt viszont meghúzódik egy másik feszültség is – hogy pont azoktól a tanároktól várjuk el, hogy megtanítsák ezeket az értékeket a következő generációnak, akik maguk sincsenek megbecsülve.
Gyurkó Szilvia szerint „nem kellene feltalálni a kanálban a mélyedést”, pontosan lehet tudni, hogy az állam szempontjából az lenne a legolcsóbb, ha a prevencióra költene – ez már csak azért is fontos lenne, mert mire egy gyerek iskolába ér, az államtitkár szerint már gyakorlatilag minden eldőlt.
„Akkor kezdeném elhinni, hogy Magyarországon tényleg másfajta társadalmi struktúra tud kezdeni felépülni, ha például egy olyan költségvetést fogok látni, ami a legtöbbet a prevencióra költi, mert tudja, hogy nem négy évben kell gondolkodni, hanem mondjuk tizenötben”
– mondta az államtitkár, aki szerint ehhez az kell, hogy a döntéshozók ne a gyors győzelmekre menjenek rá, hanem az építkezésbe invesztáljanak.
Gyurkó Szilvia kiemelte azt is, hogy a Tisza-kormány új gyerekvédelmi törvényének alapvetése kell legyen, hogy ne a veszélyeztetés kifejezésből induljon ki, hanem a jóllétből. Vagyis ne az legyen a fókuszban, hogy honnantól veszélyeztetett egy gyerek, és mely ponton kell beavatkoznia az államnak, hanem proaktívan, mit kell tenni azért, hogy egy gyerek jól legyen. Bár elsőre ez úgy tűnhet, hogy csak játék a szavakkal, Gyurkó szerint egy paradigmaváltást jelent. A mostani ugyanis egy paternalista megközelítés: látom, hogy te veszélyben vagy, és én, mint állam megmondom, hogy melyik az a pont, amikor beavatkozok. Ha viszont a jóllét felől építkezünk, akkor vele közösen gondolkozunk, őt tesszük képessé.
Gyurkó szerint ez már egy aktívabb társadalmat feltételez, a 21. század egyre gyakoribb krízisei, mint a környezeti katasztrófák vagy a fegyveres konfliktusok mellett viszont csak reziliens társadalomra lehet építeni – az individualista társadalmak viszont nem reziliensek, tette hozzá az államtitkár.
A beszélgetés végén L. Ritók Nóra arra is felhívta a figyelmet, amikor felzárkóztatásról beszélünk, azt általában egy középosztálybeli norma alapján tesszük – ez pedig gyakran közelében sincs a szegregátumokban élők szükségleteinek, ahogy azok megfogalmazásában is komoly szakadékok lehetnek. Ezért szerinte a legfontosabb nulladik lépés az, hogy értsük meg őket, és azokat a szükségleteket, ami egy tőlünk nagyon távoli világban alakult ki és ami a szülőket és gyerekeiket is formálja. „Amíg ez a megértés nincs meg, addig csak ez a felülről jövő dolog van. És az ítélkezés, ami előítéletekhez és kirekesztéshez vezet, ez pedig nem fogja elérni azt az áhított szolidáris társadalmat.”