„A szülők egyik legfontosabb kérdése, mi lesz fogyatékkal élő felnőtt gyerekükkel, ha ők már nem tudnak gondoskodni róla. És erre a mai napig nincs rendszerszintű válasz. Az oktatás kötelező állami feladat, de az emberléptékű szociális ellátás nem az”
– magyarázza Jakubinyi László, az első hazai szociális farm és a Magyar Szociális Farm Szövetség alapítója, a Szimbiózis Alapítvány kuratóriumának elnöke. Közben házi kecskesajttal, pogácsával és ribizliszörppel kínál minket – ezek mindegyike helyben, a Baráthegyi Majorságban készült.
A diósgyőri vártól pár utcányira található, több mint húsz éve alapított, mintegy héthektáros farm sok szempontból különleges hely. Egyrészt közel száz fogyatékossággal élő vagy megváltozott munkaképességű ember dolgozik itt – közülük 36-an a farmon is laknak, a többség viszont az alapítvány más közeli lakhatási egységéből vagy otthonról ingázik be.
Az itt dolgozók kétharmadának „van valamilyen papírja” – jobbára autistákról vagy értelmi fogyatékossággal élőkről van szó, de vannak itt „leszázalékoltak”, és olyanok is, akik egy stroke utáni rehabilitáció miatt egyelőre nem térhetnek vissza korábbi munkájukhoz. A lényeg, hogy mindenkinek találjanak olyan munkát, amit tudnak és szeretnek csinálni, aminek látják az eredményét, és fizetést is kapnak érte. Amiért van értelme felkelni másnap, és nem segélyen kell élniük életük hátralevő részében.
Ezzel ráadásul az egyedülálló szülőknek is lehetővé teszik, hogy a minimális ápolási díj helyett legalább részmunkaidőben visszamenjenek dolgozni – vagy egyszerűen, akár naponta néhány órára legyen idejük magukra is.
„Ő például egy skizofrén srác, de fantasztikusan csinál Excel-táblákat” – mutatott Jakubinyi az egyik pavilon alatt pötyögő Tamásra, aki általában egyedül dolgozik, mégpedig azért, mert így a jó neki – minél kevesebb külső inger, annál jobb. Ő azonban a kivételek közé tartozik, a legtöbben egy-egy 8-10 fős munkacsoportban dolgoznak: a sajtműhelyben, az újrapapírosoknál, a fazekasműhelyben, az állatoknál, vagy éppen a fűszernövénykertben. Minden munkacsoportnak van egy vezetője, akivel a hét elején egyeztetik, hogy ki, melyik nap, pontosan min dolgozik. A csapatok között is van mozgás: mindenkinél kialakítanak egy féléves fejlesztési tervet, amit aztán időről időre, a tapasztalatoknak megfelelően változtatnak. Akinél pedig úgy ítélik meg, néhány év után segítenek neki kilépni a nyílt munkaerőpiacra.
A nyugati országokban egyébként a szociális farmok sokkal elterjedtebbek, mint itthon. Az Egyesült Királyságban például 3000, Hollandiában pedig 1100 környékére tehető a számuk, de Ausztriában is több száz szociális farm működik – sőt, az osztrákoknál külön képzés is van erre. A tíz éve megalapított Magyar Szociális Farm Szövetségnek ezzel szemben körülbelül ötven tagja van, ebből pedig csupán 16 rendelkezik a hazai szövetség által kiadott védjeggyel. A legtöbb országban vannak hangsúlyosabb irányok a szociális farmoknál, vagyis van egy fő célcsoport, aminek tagjaira specializálódnak: Hollandiában nagyrészt szerhasználókat foglalkoztatnak, Olaszországban többnyire a menekültek integrációjára használják, Franciaországban pedig az utcagyerekek bevonása erős.
Itthon egyelőre jogszabály sincs a szociális farmokról, és az sem teljesen egyértelmű, hogy a szabályozásnak melyik tárcához kéne tartoznia – a vidékfejlesztéshez, az agrártárcához, a szociális minisztériumhoz vagy esetleg az egészségügyhöz, hiszen mindegyikhez kapcsolódik a tevékenységük. Hátrányos helyzetűeket foglalkoztatnak, ezzel munkaerő áramlik az egyre inkább kiürülő vidéki gazdaságokba, mindeközben oktatási és rehabilitációs funkciót is ellátnak.
Jakubinyi László évek óta azért dolgozik, hogy legyen gazdája a koncepciónak, de ez egyelőre még nem sikerült. Viszont egy jogszabály-módosítást sikerült elérnie, ennek köszönhetően, egyszerűsített formában ugyan, de három éve már intézményi közösségek is lehetnek kistermelők. „Hét évig lobbiztam ezért, több államtitkárhoz és miniszterhez is eljutottam” – teszi hozzá.
A Baráthegyi Majorság a nap első felében pörög a legnagyobb fordulatszámon: a konyhán 5-kor, az állatoknál 6-kor kezdenek és a többi helyszínen is a délelőtti órákban a legnagyobb a sürgés-forgás. Ebéd után pihenés, aztán újra munka, aki pedig aznapra végzett, foglalkozásokon vehet részt – például gyógytornászhoz vagy focizni megy. Apropó, foci: a majorság területén az évek alatt egy focipályát is kialakítottak, sőt, saját focicsapatuk is van, Baráthegyi Sportegyesület néven. A csapatot pár éve már bajnokságokra is hívják, nemrég például Felsőzsolcára egy ifibajnokságra.
„Úgy engedtük el őket, hogy tíznél több gólt ne kapjatok. Úgyhogy amikor 10-2-re kaptunk ki, nyilván mindenki örült. A többiek meg nézték, hogy ezek minek örülnek. Hát két gól sikerült, a másik tíz nem érdekel!”
Jakubinyi László szerint gyakran kapják azt a visszajelzést, hogy végre van egy olyan focicsapat, ahol tényleg örömmel játszanak és ahol nem kiabálják azt, hogy „vak a bíró”.
Miközben mesél, bejárjuk a majorságot. Az újrapapírműhelyben éppen tescós reklámújságokból csinálnak kosarat, régi ruhákból lábtörlőt. A sajtműhelybe hajhálóval és lábzsákkal léphetünk be, itt készülnek a különböző ízesítésű, főleg kecskesajtok – a farmon élő kecskék tejéből. A vákuumcsomagolással és fajta szerint színezett címkével ellátott sajtokat egyébként a Lillafüredi Palotaszállónak is értékesítik – éppen ezért nagyon komolyan veszik, hogy tartsák a stabil minőséget. „Itt mindenkinek van valami nünükéje, de amikor a sajtot értékesítjük, az saját magát adja el mint minőségi termék és nem az, hogy hol készült” – mondja Jakubinyi.
Éppen ezért a sajtüzemben gyakorlatilag folyamatos a pörgés: hárman-négyen mindig dolgoznak ott, hétköznapiak mellett hétvégi műszak is van. A csapatot a hallássérült Julcsi vezeti, aki már kilenc éve van a farmon, korábban az állatoknál dolgozott. „Minden jöhet, ami mezőgazdaság”, mondja Julcsi, akinek egyébként van családja és gyerekei is, és idén sikerült államvizsgáznia is. Így már van egy főiskolai diplomája – az első a családjában. „Julcsinak későn jött meg az önbizalma, örültünk, hogy végül belevágott. Volt, hogy a biológiát, kémiát együtt tanultuk, de most van egy végzettsége” – teszi hozzá Jakubinyi.
A sajtüzemben dolgozik a 22 éves Heléna is, aki már két és fél éve lakik a Szimbiózis által fenntartott Szent János Házban, innen villamosozik be mindennap. Heléna előtte gyermekotthonban élt, és ezzel nincs egyedül, sőt – az alapítvány bentlakóinak fele gyerekvédelemből érkezett, és ez koncepció is náluk. „Nem tudunk mindenkit megmenteni, de egy-egy lépéssel beljebb kerülünk”, mondja Jakubinyi, hozzátéve, a bentlakós helyekre most körülbelül 20 éves várólista van, és ez elsősorban a családból érkezőket jelenti.
Már a mákos tészta vége felé járnak, amikor betoppanunk a Kühlewind házba: ez a farmon működő egyik lakóotthon, ahol 12-en laknak, főleg autisták. A farmon dolgozóknak egyébként nem egyszerre van az ebéd, külön-külön kisebb csoportokban esznek. A Kühlewind étkezőjében a színes falak tele vannak rajzokkal, és különböző ábrákkal, például egy-egy ottlakó napirendjével, amivel tudják követni, hogy mi a következő tennivaló.
Az ebéd utáni szieszta alatt többen megmutatják a szobájukat. Itt ugyanis alapelv, hogy mindenkinek saját szobája van – saját fürdőszobával – és ahogy ők sem egyformák, az összes szoba kicsit más. Az egyik bentlakó szobájában például az otthoni szobáját reprodukálták, hogy még otthonosabb legyen neki az itteni környezet. Jakubinyi szerint több pénzbe nem kerül mindez, csak a figyelem az, ami több – ez pedig megtérül, mivel cserébe így egy csomó felesleges feszültséget meg tudnak spórolni. Az alapítványnak vannak olyan házai is, ahol kétszemélyes szobák vannak, ilyen esetekben viszont mindig maguk az ott lakók döntik el, hogy kivel laknak.
Gyuszi büszkén mutatja a szobáját, amit pár éve saját maga újított fel, a polcokon már október elején kint vannak a karácsonyi fénysorok. Ő a farm egyik első lakója, 22 évesen került ide. „18 éve jött egy telefon, hogy van egy fiatalember, aki mindig mosolyog és mindenre azt mondja, hogy »jó« meg »igen«” – meséli Jakubinyi.
Gyuszi egy pszichiátriai osztályon született, két, akkor kezelés alatt álló szülőtől, később a gyermekvédelembe került. Mivel kizáró gondnokság alatt állt, hosszú jogi hercehurca végén érték el azt, hogy lehessen egyáltalán munkaszerződése és jövedelme.
„Nekik az az ünnep, amikor megkapják az adóbevallást. Ez a csapat azért küzd, hogy adót fizessen, hogy olyan legyen, mint a többiek”
– mondja Jakubinyi László. Gyuszi az ittléte óta már négy munkakörben volt, most éppen azért felel, hogy rend legyen a szintén a majorság területén található panziónál. A szobájához egy kis kert is tartozik, és ő eteti a már idős Erzsi kutyát, és ha bárki keres egy gereblyét, ő biztosan tudni fogja, hogy hol van. A legtöbben gyakran kijárnak a városba, de Gyuszi nem – ő inkább várja a vendégeket.
„Óvatosan csukd be” – fogad minket Marci. Amikor belépünk a szobájába, éppen rajzfilmet néz a tabletjén. Az ő szobája is teljesen más, és nem csak a bútorok miatt: a polcai csak úgy roskadoznak a több száz busztól, villamostól, trolitól. Szabadidejében általában ezeken munkálkodik: papírból ragasztja a BKK-járatok kicsinyített mását, nem mellesleg pedig kívülről tudja a budapesti járatok menetrendjét.
Dani mosolyogva enged be minket. Az ajtó melletti falon egy tabló várja az érkezőket, családi fotóival. Dani idekerülése óta rengeteget fejlődött, sokkal önállóbb lett, mostanra például már borotválkozni is tud egyedül. Délelőtt az újrapapírműhelyben dolgozik, délután pedig mosogat vagy éppen palacsintát süt – és nagyon választékosan udvarol az idelátogató hölgyeknek, teszi hozzá Jakubinyi.
Sok bentlakónál előbb-utóbb felmerül a kiköltözés, azt, hogy ki hol tart ebben a folyamatban, a velük dolgozó gyógypedagógus méri fel. Ha már megvan a terv, rendszeres foglalkozásokon tanítják meg őket az önellátásra – például, hogy hogyan csináljanak meg egy rántottát, vagy hogyan fizessék be a számlákat. Dávidnál is megvan már a terv: ő most az egyik otthonban lakik, de 2030 tavaszra ki fog költözni egy külön lakásba. „Magyarán mondva három és fél év múlva” – teszi hozzá Dávid, akivel futólag találkozunk az üvegházaknál, éppen a délutáni gyógytornára siet.
Vannak olyanok is, akik a párjukkal költöznek ki egy-egy, az alapítvány által fenntartott bérlakásba – a farmon ugyanis, Helénáékhoz hasonlóan már több párkapcsolat is kialakult, sőt, már „Szimbiózis-babák” is születtek. Így történt ez a parkgondozós Zita és az asztalosüzemben dolgozó Robi esetében is: Zita egyik nap, gyakorlatilag a semmiből kérte meg Robi kezét. A srác szülei aztán vettek nekik egy lakást a bérházuk szomszédos lépcsőházában. A most már iskolás gyereküket jobbára a nagyszülők nevelik, de a szülőknél alszik, akik továbbra is a farmra járnak dolgozni.
A terhesség mellett a szexről és a fogamzásgátlásról is nyíltan beszélnek a bentlakókkal – igyekeznek mindenkit támogatni abban, hogy az igényeiknek megfelelően, a többieket nem zavarva, biztonságosan élhessék meg az intimitást. Egy nem beszélő, értelmi fogyatékos, autista lánynál például az lett a megoldás, hogy beszereztek egy Bélának elnevezett „terápiás eszközt”. Megtanították a lányt, hogyan jelezze, ha szüksége van rá, és kialakítottak egy megoldást arra, hogy tényleg kapjon egy kis intimitást – egy olyan megoldást, amivel senkit nem zavar, megmarad a méltósága és a szexualitáshoz való joga is.
Kora délutánra a farm kicsit elcsendesedik, a konyhán és a fazekasműhelyben dolgozók is hazamentek már, a hazafelé tartó kertészeket még épp elcsípjük pár szóra. Ők aznap gyomláltak és fokhagymát ültettek, délután pedig a helyi kulturális fesztiválra készülnek, a Nox Tűztánc című számát adják majd elő. Az istállóknál még többen talpon vannak, a csapatot Márti néni vezeti, ő tartja az állatasszisztált foglalkozásokat – például a pár hónapja született, Zserbó névre keresztelt alpakkával, de vannak itt lovak, szamarak, kecskék, tyúkok és nyulak is.
De hogyan tartható fenn mindez, merülhet fel a kérdés. A helyben készült babgulyás és meggyes rétes mellett erről is kérdezzük Jakubinyit. „Éjjel-nappal pályázunk” – mondja, hozzátéve, hogy az adományok csupán minimális százalékát teszik ki a forrásaiknak. Minden egységnek van egy éves költségvetése, és az a cél, hogy mindegyik nullára jöjjön ki.
„Két éve voltunk 25 évesek, az volt a cél, hogy addigra legyünk adósságmentesek. És ez sikerült.” Az éves költségvetésük 1,5 milliárd forintból jön ki, jelenleg közel négyszáz embernek adnak munkát, az alapítvány otthonaiban összesen nyolcvannak lakhatást. A többség viszont otthonról jár be, ez pedig makrogazdasági szempontból sokkal olcsóbb, mintha egy állami bentlakásos otthon létrehozására gondolunk. Ez a típusú foglalkoztatás a legolcsóbb társadalmi befektetés, harmadannyiba kerül mint egy bentlakásos férőhely, mondja Jakubinyi, hozzátéve, hogy ezért sem érti, hogy minisztériumi szinten miért nem karolta fel senki mindezt.
„A szociális farm egy jól eladható termék lenne politikusként, azt is mondhatnám, hogy szexi. Munkahelyet teremtesz, megoldod a hátrányos helyzetűek problémáját, és még olcsóbban is, mint a meglévő rendszer. De egy ilyen fejlesztés hosszabb távú, és mindenki fél év alatt akar eredményt.”
(A neveket néhány esetben megváltoztattuk.)