A művészet gyógyszer, és ezt most már a tudomány is bebizonyította

Hajlamosak vagyunk úgy tekinteni a művészetre, mint valamilyen felsőbbrendű, elvont dologra. Szellemi táplálék, amit a tudomány szintjén nem lehet megfogni. Valami, aminek gyakorlásához isteni tehetség, a befogadásához óriási műveltség, fogyasztásához pedig sok pénz kell.

Utóbbinak meg is van az alapja: ebben a korábbi cikkünkben például megmutattuk, hogy a rendszeres kultúrafogyasztás itthon gyakorlatilag a megfizethetetlen kategóriába tartozik egy középosztálybelinek, és ez a világ sok más táján is így van.

Márpedig ennek nagyon nem így kellene lennie. Már csak azért sem, mert a művészet ugyanolyan fontos tartóoszlopa az egészségnek, mint a rendszeres mozgás, az egészséges táplálkozás vagy az elegendő alvás.

Ezt mutatja be új, Art Cure című olvasmányos könyvében, közel 40 év tudományos kutatási eredményein keresztül Daisy Fancourt brit pszichobiológia- és epidemiológiaprofesszor. Fancourt a könyvében jó sok ötlettel is ellát minket, hogyan lehet és miért érdemes a mindennapjainkba beépíteni a művészetet – és azt is megmutatja, hogy a művészet nem feltétlenül egy földiekkel játszó égi tünemény, cserébe mérhetően jó hatással van az egészségünkre.

Művészet az is, ha otthon firkálgatunk, csak csináljuk rendszeresen

Fancourt személyesen is megtapasztalta, mennyire konkrét hatása van például a zenének az emberi működésre. A könyvében leírja, hogy lánya koraszülöttként jött a világra, ezután inkubátorba került és egymás után kellett leküzdenie a különböző fertőzéseket. Fancourt heteken keresztül nem érhetett hozzá, sőt, egy idő után a kórterembe sem léphetett be. Annyit tudott tenni a gyerekéért, hogy énekelt neki az ágya mellől, vagy éppen a küszöbről: ez pedig meg is tette a hatását. Az újszülött pulzusszáma fokozatosan normalizálódott, és a légzése is egyre javult. A zene ugyanis fontos idegrendszeri stimulációt nyújt a kisbabáknak, az énekléssel pedig Fancourt az emberi kontaktust is megteremtette, ami szintén kulcsfontosságú ilyen helyzetekben. Ezeket a hatásokat egyébként már több tudományos kutatásban is bizonyították.

Fancourt a könyvében hét fejezeten, valós és személyes történeteken és tudományos kutatásokon keresztül mutatja be, hogy az egyes művészeti tevékenységeknek milyen, tudományosan is kimutatható, vagyis egészen megfogható hatásuk van a testünkre – az általános jóllétünktől kezdve az agyunkon és a mozgásunkon át egészen addig, hogy hány évet élünk egészségben.

A zene például támogatja a gyerekek agyi fejlődését, a tánc és a bűvésztrükkök új idegpályákat építenek ki, ezzel javítva például egy Parkinson-kóros állapotát.

Egy kreatív hobbi a demenciával szemben is ellenállóbbá teszi az agyunkat, a zene csökkenti a stresszt és a fizikai fájdalmat, a színházba, múzeumba járás pedig a depressziót és az elmagányosodást.

A tudományos, de könnyen követhető háttér kifejtése után Fancourt minden fejezet végén tippeket ad, hogyan érdemes mindezt átfordítani az életünkre, ha ezeket a hatásokat akarjuk megtapasztalni.

Sokakban felmerülhet a kérdés: „Ha nekem semmi közöm a művészethez, soha nem is volt, akkor megszívtam?” Van egy jó hírünk: nem.

Egyrészt azért, mert a művészeten nem csak az úgynevezett magas művészetet kell érteni: Fancourt könyve szerint persze nagyon jó, ha rendszeresen be tudunk iktatni egy színházi előadást, vagy egy táncórát, de már annak is mérhető hatása van ránk, ha otthon rajzolunk vagy festünk, esetleg zsonglőrmutatványokat tanulunk YouTube-videókból vagy este elalvás előtt zenét hallgatunk és nem csinálunk közben mást. A lényeg, hogy mindenki megtalálja a hozzá leginkább passzoló tevékenységeket, és ezeket váltogassa.

Mielőtt valaki hirtelen belevágna öt új kreatív hobbiba, hogy aztán egy hét után túltelítődjön: a hosszú távú hatásokhoz tartós, rendszeres elköteleződésre is szükség van, de ez napi negyedórát is jelenthet. Fontos, az is, hogy reálisak legyünk abban, mi fér bele az életünkbe, de ne megúszósak: nem érdemes sorozatnézéssel kipipálni a dolgot, már csak azért sem, mert ezek a virtuális élmények – amelyeket Fancourt az ultrafeldolgozott élelmiszerekhez hasonlít – a kutatások szerint is jóval kevésbé hatásosak, mint az élő művészeti tevékenységek.

Fancourt egy másik fontos megállapítása, hogy nem kell semmilyen művészeti jártasság vagy előképzettség ahhoz, hogy kifejtse a pozitív hatását az adott tevékenység – a folyamat, és nem a produktum a lényeg. Az tagadhatatlan, hogy a hátterünk, szocializációnk meghatározó abban, hogy kinek mennyire van vagy volt hozzáférése a művészethez – a könyvnek ugyanakkor fontos tanulsága, hogy egy kisvárosi villanyszerelő is ugyanannyira tud profitálni a rendszeres „művészetcsinálásból”, mint egy pesti értelmiségi családból származó bölcsész.

Felmerülhet az olvasóban az az egyébként logikus feltevés, nem csak arról van-e szó, hogy akik rendszeresen megengedhetik maguknak, hogy elmenjenek egy koncertre, azok amúgy is jobb anyagi helyzetben vannak, vagyis az egészségükre is többet tudnak költeni és ezért egészségesebbek.

A Fancourt által bemutatott kutatások szerint ez nem egy döntő tényező, sőt, a könyvben vázolt egyik kutatás szerint a művészet egészségre gyakorolt hatása különösen nagy volt azoknál, akik a legszegényebb háttérből jöttek. Ezzel együtt Fancourt többször is tematizálja a társadalmi különbségek jelentőségét, ahogy az államok felelősségét is abban, mennyit fordítanak a művészetre és a művészeikre, és mennyire biztosított az, hogy a művészet ne luxus, hanem minden állampolgárnak elérhető legyen.

Fontos, hogy a könyvben Fancourt nem állítja, hogy önmagában a művészettől egészségesek leszünk, vagy hogy egy rákos betegnél kiváltaná a kemoterápiát, ha rendszeresen fest. Azt ugyanakkor kutatások is bizonyítják, hogy jóval hatékonyabbak voltak azok a kezelések, amelyeket kiegészítettek kreatív, művészeti foglalkozásokkal, mint amelyeknél nem alkalmaztak ilyesmit – a kedvenc zenéjük például segít a lélegeztetőgépen lévő betegeknek abban, hogy önállóan lélegezzenek, a tánc pedig javítja az egyensúlyt és a koordinációt a Parkinson-kórban szenvedőknél.

Nem kell művésznek lenni ahhoz sem, hogy művészetterápiára járj, sőt

Fancourt könyvében egy külön fejezetet kap, hogyan hat a művészet a mentális egészségünkre és milyen komoly sikerrátával működnek az egészségügyben is egyre gyakrabban megjelenő, kreatív foglalkozásokkal kiegészített terápiák. A depresszióban szenvedők tünetei például közel kétszer olyan nagy mértékben javulnak, ha a gyógyszeres kezeléshez hasonló hagyományos módszerek mellé művészetterápiát is bevezetnek.

Itthon is jellemző gyakorlat, még az állami ellátórendszerben is, hogy kreatív foglalkozásokat, vagy a művészetterápia eszközeit használják egy-egy pszichiátriai kezelés részeként – így például Budapesten a Semmelweis Egyetem Pszichoterápiás Osztályán, vagy a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézetben.

A művészetterápiás módszerek emellett az egyéni és csoportos terápiákban is gyakoriak: miközben egyre többen foglalkoznak a mentális egészségükkel, művészetterápiás workshopokból, vagy éppen többalkalmas csoportterápiákból is egyre nagyobb a kínálat. A terápiás alkalmakat azonban még mindig sokan nem tudják megengedni maguknak, a művészetterápiánál ráadásul az anyagi korlátokat az is megfejelheti, hogy sokan úgy érzik, nem elég olvasottak, soha nem festettek, nem tudnak táncolni vagy nem rajzolnak elég jól ahhoz, hogy részt vegyenek egy ilyen terápiás alkalmon.

Pedig, ahogy Fódi Petra irodalomterapeuta és szervezetpszichológus is hangsúlyozza, a részvételhez semmilyen előképzettség nem kell. „Az én tapasztalataim alapján különösen sokat tudnak nyerni azok a résztvevők, akik egyébként még sehogy nem kapcsolódtak ezekhez a területekhez. Szuper irodalomterápiás alkalmai voltak például olyan klienseknek is, akik a mindennapokban alig olvastak” – mondta, hozzátéve, IT-soktól kezdve pénzügyi területeken át a segítő szakmákig, mindenféle területről érkeznek kliensei. Szerinte sokszor egyenesen hátráltató tényező, ha egy résztvevőnek van előképzettsége, egy festő például lehet, hogy kevésbé tudja beleengedni magát egy vizuális fókuszú művészetterápiás folyamatba.

Itt az olvasóban felmerülhet a kérdés, hogy ha önmagában a művészeti tevékenység művelésétől javul a fizikai és mentális egészségem, minek még pluszban költeni arra, hogy rajzoljak valahol, ha azt otthon, a négy fal között is meg tudom tenni. Fódi szerint ez egy jó kezdet, hiszen már ezen a szinten is pozitív hatása van a művészetnek: ha azonban tudatos szinten is megéljük, hogy mit vált ki belőlünk, az hatványozza ezt a pozitív hatást. Egy hasonlatot hozva Fódi szerint még a világ legeslegjobb önsegítő könyve sem ad önmagában annyit, mint ha egy terapeutával együtt dolgozzuk fel.

„A művészetterápiánál is ez van: nyilván sokunkkal megtörtént, hogy elolvastunk egy verset, vagy egy nagyon jó regényt, és katartikus hatást, vagy valamilyen nagy felismerést hozott. Ha viszont ehhez hozzátesszük a reflektív réteget, olyan kérdések is előkerülnek, amit magunknak soha nem tennénk fel, mert nem jutna eszünkbe. Az, hogy egy szövegen vagy bármilyen alkotási folyamaton keresztül fókuszáltan foglalkozunk egy problémával, kívülről tudunk ránézni a problémára, így pedig sokkal hatékonyabb a vele való munka is” – mondta Fódi.

A terapeuta mellett ott van még a csoport hatása is, az, hogy miket és hogyan jeleznek vissza egymásnak a csapattagok – akár egy rövid, akár egy 10-12 alkalmas vagy nyitott végű folyamatban. „Az is nagyon fontos eleme, hogy néha csak megértve érezzük magunkat. Nálam például általános szabály, hogy nem kötelező mindenkinek mindig megszólalni: van, aki csak csendben végigüli egyik-másik foglalkozást, és ez teljesen oké. Nekik viszont nagyon jó azt hallani, hogy a másik, mondjuk, éppen ugyanabban van, mint ők.”