A genodráma segít, hogy ne a felmenőink rejtett kódjai uralják az életünket

Tóth Borbála klinikai szakpszichológus, családterapeuta. Praxisában számos módszert alkalmaz az autogén tréningtől a család- és a rövid dinamikus pszichoterápián át a pszichodrámáig, alapító tagja a Magyar Családterápiás Egyesületnek. A transzgenerációs mintázatokról szóló kötetében közérthető módon mutatja be, miként hat ránk elődeink öröksége, a genodráma módszerének hazai képviselőjeként és oktatójaként ezt a láthatatlan örökséget teszi átélhetővé és alakíthatóvá. Munkássága így egyszerre a kutatás és az önismeret találkozási pontja. Arra voltunk kíváncsiak, hogy valóban átírható-e az, amit sokáig sorsként éltünk meg, hogyan érdemes gondolkodni a családi mintázatokról, mit jelent a transzgenerációs szemlélet a mindennapi terápiás munkában.

A genodráma egyik kulcseszköze a genogram. Ez egy három generációt átfogó térkép, amely láthatóvá teszi a családi kapcsolatokat és a visszatérő motívumokat. Így az egyéni történetek nem elszigetelt eseményekként jelennek meg, hanem egy tágabb kapcsolati háló részeként. A dramatikus térben mindez tovább épül, a „főszereplő” életében jelen lévő, gyakran ki nem mondott családi elvárások és szerepek válnak láthatóvá, amelyek akár hosszú időn át gátolhatták a fejlődését. A fókuszban a családtagok közötti viszonyok tartalmának és intenzitásának megjelenítése áll. A tapasztalatok szerint számos elakadás, konfliktus vagy akár trauma mögött nemzedékeken keresztül öröklődő sémák húzódhatnak meg. Az ismétlődő, a személyes fejlődést gátló, tudattalanul cipelt minták dramatikus megjelenítése nemcsak a felismerést segíti, hanem esélyt ad arra, hogy a korábban kényszerűen átvett működésmódok helyett új, rugalmasabb válaszok szülessenek.

A csoportban személyes élettörténeteken keresztül, a narratívák révén bepillantást nyerünk a családi tudattalanba. A műhelymunka lehetőséget biztosít a családfák dramatikus színpadra állítására, megjelenítve azokat az „örökségeket”, amelyekből a protagonista nemcsak az elakadásokat érheti tetten, hanem ahonnan az erőforrásait is merítheti. És a családfa felrajzolása, illetve a családfára mások által adott asszociációk révén egészen különös kapuk, ablakok nyílnak meg, hogy vajon, hogy is vagyok én a családommal, mivel lesz dolgom.

A protagonista a pszichodrámában az a személy, akinek a története, dilemmája vagy belső konfliktusa a csoportmunka középpontjába kerül. Ő az, aki a dramatikus térben helyzeteket idéz fel az életéből, fontos kapcsolatokat jelenít meg. A többiek ilyenkor segítő szerepeket vállalnak, például családtagokat vagy belső hangokat. A protagonista saját élményén keresztül teszi lehetővé, hogy egyéni és gyakran közös, általánosabb érvényű tapasztalatok is felszínre kerülhessenek.

Az a tapasztalatom, hogy nagyon sokszor a szimbólumoknak vagy egy különös helyzetnek, atmoszférának lehet olyan átütő ereje, ami elindít egy folyamatot. Tehát nem elsősorban racionálisan értünk meg dolgokat, hanem valahol mélyen érzelmileg érintődünk, vagy akár a zsigereinkben is átélhetünk különféle élményeket, amelyeket aztán tulajdoníthatunk annak, hogy talán a felmenőinknek is voltak hasonló érzéseik. Ugyanakkor nem beszélünk a levegőbe, ugyanis a családfa egy transzgenerációs rendszertérkép, amiről mindenfélét le lehet olvasni. Többek között azt, hogy átütő módon jelennek meg olyan ismétlődések, törvényszerűségek, különféle élethelyzetek, amelyekre egyébként nem gondolunk. A családfát látva rácsodálkoznak a résztvevők, hogy igen, nagyanyám és az anyám is küzdött azokkal a gondokkal, amikkel én jelenleg küzdök. Vagy különféle betegségek ismétlődhetnek. Az érzelmi és a tudatos rész egymást átkarolva működik, és ad új és új információt.

Itt lép be a képbe a családterápiás szemléletmód, a rendszerszemléletű gondolkodásmód, valamint a pszichodráma eszköztára. Ami a különös, hogy egy idő után a csoporttagok is elkezdenek nagy rendszerben gondolkodni, és így tekinteni a saját családjukra. A feldolgozást megelőzően mindenkinek van lehetősége, hogy a saját családfáját felkutassa. Az én nagy rácsodálkozásom, hogy időt, energiát nem kímélve mennek el a csoporttagok akár pár száz kilométert utazva megkeresni a dokumentumokat, fotókat, anyakönyvi kivonatokat. Mindenkinek van egy napja, amikor a családfáját bemutatja. Előtte felkészítjük a csoporttagokat a standard, nemzetközileg elfogadott jelölésekre, amivel a kapcsolódásokat tesszük transzparenssé.

A genogram tulajdonképpen egy keresztformát alkot. A vertikális szinten megjelennek a felmenők, a horizontálison pedig a jelenlegi helyzet, és ezen a vertikális szinten nagyon erősen átütnek akár a transzgenerációs traumák is. Ha valaki ilyen metszéspontban él – amikor a jelenlegi élethelyzete találkozik a családi múltból, a vertikális szintről hozott traumákkal – az rendszerint különösen megterhelő krízist eredményez. Ugyanakkor éppen ezek a pontok válnak jól megragadhatóvá. Itt nyílik lehetőség arra, hogy a folyamat tudatosítható és feldolgozható legyen.

Természetesen. A feladat megoldásához a szempontokat megkapják a csoporttagok.

Nemcsak a rokonsági fokra, hanem a szocializációs környezetre, a földrajzi helyzetre, a családot érintő betegségekre, a katonaszolgálattal, költözéssel kapcsolatos szempontokra kell gondolni. Vannak sajátos ismétlődések. Például az ősök oda-vissza változtatták vagy kellett változtatniuk a lakhelyüket, mert mondjuk kitelepítették őket. És az érintett rádöbbent, hogy bár nem kényszeríti semmi, ő is állandóan költözik, mintha le kellene képeznie a család dinamikáját.

A genodrámában maga a csoporttag éli át a saját felmenőinek az élettörténetét a pszichodráma adta „szerepcseréken” keresztül. Mindazok a tudományos megállapítások, törvényszerűségek, amit akár a családterápiában leírunk, akár a pszichodrámában, pontosan nyomon követhetők. Ez egy nagyon mély, hosszú folyamat, amit az egyéni feldolgozás követ. Ott tartottunk, hogy lerajzoljuk, elmeséljük, és erre a mesélésre két-három óra lehetősége van a csoporttagoknak. Rendkívül fontos, hogy miként jelenik meg a család élettörténete.

Jellemzően a többiek szájtátva hallgatják, és ahány család, annyiféle történet, annyiféle ablakon tudunk betekinteni. Például legutóbb egy fiatalembernek a családjáról beszéltünk. Ő azt mondta, hogy anyai és apai ágon is százszázalék zsidó. És hogy ebből a zsidó létből a holokauszttal megterhelve átjön egy zsidó-polgári lét esszenciája. Ilyenek a párválasztással kapcsolatos elvárások vagy a kereskedő családnak az erőfeszítései, ahogy felépítették az üzletüket, ahogy elvesztették egy élet munkáját a holokauszt idején, és most ez a fiatalember úgy érezte, hogy az egy dolog, hogy az ő egzisztenciája már stabil, de rálátott, a családi sorsukban hogyan van jelen az örökös erőfeszítés, hogyan élik meg a veszteségeket, és hogyan küzdenek az újra kezdésért. Azt mondták a csoporttagok, akik távol voltak a zsidó identitástól, hogy ők még soha nem találkoztak ehhez hasonló élettörténettel. Több ilyen esetet tudnék említeni. De a lényeg, hogy a kitárulkozás, az élmények megosztása rendkívüli bizalmat, a másikra való ráhangolódást, toleranciát, nyitottságot generál. A feldolgozás folyamatában nagy tanító erő rejlik. Nem direkt módon, ezt nem csináljuk, ez ott megtörténik.

Több mint 1500 óra áll mögöttem a genodráma-vezetésben. Ez a fajta tapasztalat vagy megértés olyan érzést ad, mintha az egyik csoport a másiknak a folytatása lenne. Tehát mindaz a tudás, ami addig bennem volt, az tovább működik és hat. Nyilván minden kurzusnak van eleje és vége, de mindig egy többlet felhajtó erővel indul el a következő csoport.

Erre nem tudok válaszolni. Ez egy rejtett kód, azt gondolom. Valahol a lélekben van egy nagyon különös lenyomat, ami aktiválódik. Ez azért nagyon fontos kérdés a feldolgozással kapcsolatban is. Annyit teszünk, hogy ami elmondható, ami meghallgatható, azt meghallgatjuk, reagálhatunk is rá, hogy kire, hogyan, hatott. Van-e valakinek a másikkal kapcsolatosan valamilyen kérdése, de utána kezdődik a nagy dramatikus munka. Feldolgozni azt a kérdést, ami a genogram kapcsán fölvetődik. A pszichodrámában mindig egy promenáddal kezdünk, egy bevezető sétával, amiben elhangzik a kérdés, hogy mi is a te témád, mivel szeretnél dolgozni.

Persze. És igaz, hogy nem tud konkrét választ adni a kérdésre, de a csoportvezetőnek fel kell fedeznie azokat a kulcsszavakat, amelyek segítenek kibogozni a problémát.

Például az egyik csoportban valakinek az volt a gondja, hogy az elhunyt szülei szerinte nagyon igazságtalanul osztották el az ő és a testvére között az örökséget. Itt a kulcsszó a testvérféltékenység volt, aminek több tartalmi, illetve zsigeri szintje van. Milyen az én kapcsolatom a testvéremmel, milyen hatások értek bennünket, mit érzek iránta a közelség, távolság vonatkozásában vagy akár testi szinten. Ezeket mind meg tudjuk jeleníteni dramatikusan.

Ebben az esetben a csoporttag az elhunyt édesanyja bőrébe bújt, és az anyja szerepében azt mondta a lányának, vagyis saját magának: – De hát a bátyádnak aranyból van a szíve. Egy nagyon jó ember, támogasd őt. Ezt hallja az anyjától, aki már évek óta meghalt, miközben nem beszélnek a testvérével a bírósági tárgyaláson, hiszen haragban vannak. Ekkor elindul egy sajátos identifikáció, és elkezd módosulni ez az érzés, ez a gyötrő, kényelmetlen, irigységből fakadó érzés, hogy nincsenek jóban. Ezután az anya részéről még az is elhangzik, hogy nem számít, hogy a göncök, kacatok, kihez kerültek. A helyzetnek az a különlegessége, hogy ő maga adja az anya nevében ezeket az instrukciókat saját magának, miközben sem csoportvezető, sem a csoporttagok nem beszélnek bele, nem adják a szájába a szót.

Igen, minden szereplő mi vagyunk, ahogyan bennünk élnek. Én azt gondolom, hogy van egy nagyon mély közepünk, a lelkiismeretünk. Különféle mintázatokat hozunk, úgy hívjuk, hogy családi delegáció. Nemzedékről nemzedékre jöhetnek pozitív vagy negatív sugallatok, küldetés, hogy mit kell csinálni, vagy mit kellene csinálni, vagy mit nem szabad, de igazán itt belül mindenki tudja, hogy mit lehet vagy mit nem lehet. És ez az, ami módosul, ami meg tudja változtatni a személyiséget. Nem mi kívülről változtatjuk meg, nem mondjuk azt, hogy gyertek, és megváltoztatunk benneteket, hanem önkéntelenül változnak az emberek.

Visszatérve a csoport jelentőségére. A csoport mindenféle didaktikusság nélkül tanít. Nem mondjuk meg, hogy most ezzel foglalkozunk, erre kell figyelni, hanem megy egy folyamat, mindenkinek dolgozunk a családfájával, mindenki benne van a másik történetében. A pszichodráma nyelvében a „tele” Jacob Levy Moreno egyik kulcsfogalma, ezzel a kifejezéssel azt írta le, ahogyan két ember ráhangolódik egymásra. A tele kölcsönös jelenség. Nemcsak arról szól, hogy én mit érzek a másik iránt, hanem arról is, hogy ez a kapcsolat valamilyen módon viszonozott. Egyfajta érzelmi rezonancia, amely megjelenhet rokonszenvben, ellenérzésben, bizalomban vagy akár megmagyarázhatatlan feszültségben.

A pszichodráma csoporthelyzetében ez különösen láthatóvá válik. Amikor a résztvevők kiválasztják, kivel dolgoznának, kit hívnak be egy jelenetbe, vagy kinek a történetéhez kapcsolódnak, ezek a döntések ritkán véletlenszerűek. Gyakran olyan személyek felé fordulunk, akik valamilyen módon hasonló helyzetben vannak, hasonló érzéseket hordoznak, vagy emlékeztetnek bennünket egy fontos kapcsolatunkra. A jelenség lényege, hogy nem véletlen, hogy kit választunk – hanem kapcsolati tapasztalataink és érzékenységünk irányítja, hogy kihez tudunk kapcsolódni.

A csoportdinamikát úgy is megközelíthetjük, hogy a tanítás a tanításban, vagy érzés az érzésben. Ennek spontán korrekciós, gyógyító hatása van. Arra a kérdésre, hogy mi változott bennetek, ilyen válaszokat kaptam: csendesebb vagyok, odafigyelek, amikor a másik beszél, kevesebb a vita, őszintébb a kapcsolat, több a bizalom a másik felé. Érettebbnek érzem magam. Megbocsátóbb vagyok magammal szemben és empatikusabb másokkal. Megengedem a magam érzéseit megélni. Jobban tudom, hogy valaki miért idegesít.

Ennek egy sajátos hivatalos technikája van. Például soha nem minősítünk. Nagyon vigyázunk rá, hogy nem adunk tanácsot. Nem mondhatjuk azt, hogy én a te helyedben ezt vagy azt tettem volna. Mindenki a saját érzéséről jelezhet vissza. Hogy én ebben az esetben ezt így és így éreztem, vagy én rám ez így hatott. Tehát nem mondom meg neki, hogy miért csináltad ezt, én másként csináltam volna. Én azt abban az esetben úgy szoktam csinálni. Ennek óriási a jelentősége. Amikor ki vannak választva életem szereplőjének a csoporttagok, akkor ők az indexpáciens által szájukba adott szavakat mondják, vagy gesztusokat teszik. És beszámolnak arról, hogy ők hogyan élték meg a helyzetet. Ahogy ők megélték, az nyilván nagyon hasonlíthat arra, ahogyan megélték a családtagok is.

A pszichológiában – különösen a rendszerszemléletű családterápiában – az indexpáciens az a családtag, akit a „problémásnak” neveznek meg, és aki miatt a család segítséget kér. Például egy gyerek, akinek viselkedési nehézségei vannak, vagy egy kamasz, aki szorong, visszahúzódik. A rendszerszemlélet tovább megy. Nem azt mondja, hogy „ő a beteg”, hanem azt, hogy ő a tünet hordozója egy nagyobb kapcsolati rendszerben. Vagyis amit rajta látunk, az gyakran a család egészének működéséről mond el valamit. Ezért az indexpáciens szerepe kettős: egyrészt ő az, akin a probléma láthatóvá válik, másrészt rajta keresztül érthető meg a teljes rendszer feszültsége.

Visszatérve a lényegre, egy direkt visszajelzést kapok arról, hogy anyám, apám, férjem, gyerekem mit élhet át, vagy élhetett át, amikor én vele ilyen olyan vagy amolyan voltam. Tehát, nemcsak arról van szó, hogy velem mit tettek, hanem arról is, hogy én miképp hatok a másikra. És ha minősítés nélkül visszajelzést kapok egy semleges embertől, az megérint.

Mondok egy példát. Az egyik csoportomban volt egy magasan kvalifikált vállalkozó mérnök férfi, akinek nagyon nehéz élethelyzetbe kerültek a szülei, nem éltek igazán jól, elváltak, az apa lecsúszott, és alkoholista lett. A férfi mindig megvetéssel tekintett rá, hogy micsoda apa az ilyen, aki nem akar változni. Azt tudjuk, hogy az alkoholizmus nagyon bonyolult téma, a leggyengébb láncszem a legerősebb a rendszerben. Az alkoholista nem véletlenül lesz azzá, és nem biztos, hogy mindig ő a felelős. Ennek a férfinak a testvére fotós, és csinált az apáról egy fantasztikus képet, amikor éppen ebben a nehéz állapotban volt. És itt a kulcsszó kérdése. Ez a férfi sem tudta megfogalmazni, mi az igazi gondja. Így került terítékre az apa-téma. Arra kértem, mutassa be azt a bizonyos fotót, amit a testvére készített. Elővette, és beült az apja helyére, úgy, ahogyan az a fotón látható, és hullottak a könnyei. Tehát, valamit olyan mélyen átélt és megélt az apából, amit soha addig nem gondolt. A legközelebbi alkalommal pedig elmesélte, hogy egészen addig nagyon haragudott a hajléktalanokra. Hogy miért nem mennek el dolgozni? Miért ilyenek és olyanok? És mióta volt ez a játék az apámmal – mondta, nem tudok úgy elmenni előttük, hogy ne adjak nekik egy kis támogatást. Hát ilyen változást tud a hozni a pszichodráma vagy a genodráma csoport.

A véletlenek talán nem véletlenek. Ezt elfogadhatjuk. Azt gondolom, hogy nem érdemes okoskodni, hogy ezért vagy azért történik velem valami. Vagy esetleg a felmenőkre ráfogni, hogy ti vagytok az okai a nehézségeimnek. Ez így nem működik. De ha az ember őszintén ráhangolódik arra a vágyra, hogy szeretne a sorsán változtatni, és összekapcsolódik ezzel a sajátos hullámhosszal, ami a csoporton belül megjelenik, akkor nagy esély van arra, hogy megtalálja a fonalat a saját életéhez.