Magukban is le kell építeni a nőknek, hogy mindent nekik kell csinálni, ez egyszerűen fenntarthatatlan

Ha nem én csinálom, nem lesz meg. Majd pihenek, ha kész vagyok. Mondatok, amelyek nap mint nap hagyják el a munka-család-háztartás háromszögében ingázó nők száját, akik így is azt érezhetik, hogy sosincs idejük semmire. Itt azonban nem csak az időbeosztásról, vagy a nemek közötti munkamegosztásról van szó, hanem arról is, hogy a nők önmaguknak mire adnak engedélyt. Többek között erről esett szó a Tabu e heti adásában, amelyben Paizs Dóra coach volt Kulcsár Vajda Enikő vendége.

Paizs szerint a nők sokszor azt élik meg, hogy nem ők rendelkeznek az idejükkel. Ez a nap végén gyakran úgy csapódik le bennük, hogy nem teljesítenek elég jól anyaként vagy feleségként, a felgyülemlett frusztrációktól pedig türelmetlenebbek lesznek a legszorosabb kapcsolataikban. Szintén jellemző forgatókönyv, hogy van egy régóta dédelgetett vágyuk, akár munkában, egy hobbiban, vagy tanulásban, de csak halogatják, így telnek el sorra az évek, aztán az évtizedek.

A műsorban konkrét felmérések is szóba kerültek, amelyek szerint a nőknél átlagosan körülbelül 70-80 perccel kevesebb a saját idő, amiben nem kell máshoz igazodni. Ez az aránytalanság akkor csúcsosodik ki, amikor megszaporodik a láthatatlan munka: ez alatt pedig nem csak a házimunkát vagy az érzelmi, gondoskodási munkát kell érteni. Ide tartozik az a mentális munka is, amivel észben tartjuk a teendőket, és bonyolítjuk a logisztikát: melyik gyereknek mikor kell edzésre mennie, vagy kész van-e a házi feladat. Paizs szerint ha a nők ki is szervezik a munkát, a feladatmegoldásért való felelősséget gyakran maguknál tartják – vagyis nem tűnik el a feladat, csupán egy amolyan családi projektmenedzserként mást is bevonnak a végrehajtásba.

A szakember szerint fontos leszögezni, hogy a láthatatlan munka ugyan túlnyomórészt a nők vállán van, ez csak egy nagy átlag, sok családban a férfiakra hárul. Szerinte itt az a lényeg, hogy „akinél a több láthatatlan munka van, akinél elbillen az egyensúly, annál lesz a probléma, ő lesz az aki kezdeményezni fogja a változást”.

Az, hogy ezt a nők sokszor nehezen teszik meg, és maguknál is tartják a kontrollt a láthatatlan munkákban, elsősorban a szocializációra, a kimondott vagy jellemzően kimondatlan elvárásokra vezethető vissza. A lányok ugyanis általában már kisgyerekkorban megtanulják, hogy alkalmazkodóak, előzékenyek legyenek, mások igényeit a sajátjuk elé tegyék. Mindeközben a férfiakkal szemben az a kódolt társadalmi elvárás, hogy „bírják ki”: ne érzékenyüljenek el, bírják a terhelést, ehhez pedig először magukról kell gondoskodni.

A mai világban ezek a minták már kevésbé vannak kőbe vésve, azok, akik nagyobb önismerettel rendelkeznek, tudatosan reflektálnak és igyekeznek saját magukra szabni őket. Paizs Dóra szerint ugyanakkor egy terheltebb időszakban, amikor versengő igények jelennek meg, bekapcsol ez a program – ez történik például, amikor valaki kisgyerekes szülőként próbál 100 százalékban helytállni a munkában, ha pedig ez nem sikerül, megérkezik a bűntudat.

Paizs szerint, bármennyire is furcsán hangzik, ilyenkor engedélyt kell adni magunknak, hogy eleget aludjunk, hogy átvariáljuk a prioritásokat. Van, aki ezt az engedélyt nagyon nehezen tudja megadni magának: ilyenkor segít az ha kívülről, akár mások jó példáin keresztül megkapja. Az is alapvető kérdés, hogy vajon mi magunk mit gondolunk arról, jár-e nekünk a pihenés. A szakember szerint utóbbira meglepően kevesen válaszolnak igennel – akkor pedig pláne, amikor ez egy vagy-vagy szituációként merül fel, választani kell a gyerekről való gondoskodás és a pihenés között. „Aztán visszamegyek dolgozni, lesz a gyerekem és a munkám, és valahogy a saját pihenésem marad el.”

„Nagyon izgalmas figyelni, hogy egyébként széles látókörű, értelmes férfiak és nők, akik erről nagyon liberálisan gondolkodnak, amint megszületnek a gyerekeik elkezdenek valami archaikus hozott mintában működni. Van, aki egyszerűen elvárja a feleségétől, hogy otthon maradjon a gyerekekkel és adja fel a munkáját.” Paizs tapasztalatai szerint ezt általában valamilyen köntösbe csomagolják be, például, hogy „azért a kevés pénzért nem éri meg, inkább foglalkozzon a gyerekekkel, az jobb a családnak, a férfi majd több pénzt hoz haza.” Szép lassan aztán felborulnak az arányok, bebetonozódnak, idővel pedig egyre nehezebb kimozogni belőle, teszi hozzá a szakember.

Az ebből eredő feszültségeket önmagában nem oldja meg a jó kommunikáció. Paizs Dóra szerint minden kisgyerekes szülőpárnak hasznos lenne a családterápia: az ugyanis egy semleges és biztonságos teret tud adni ahhoz, hogy felszínre jöjjenek ezek az otthonról hozott minták, és egy közös értékrendet tudjanak létrehozni a párok.

Azoknak, akik ezt nem tudják, vagy nem akarják kifizetni, pár pro tippet is megfogalmazott a szakember. Szerinte az első lépés, hogy kirakjuk, a családban kinek mi az igénye és mi a közös halmaz. „Le kell építeni azt, hogy mindent nekünk kell csinálni, ez egyszerűen fenntarthatatlan.”

Paizs Dóra szerint éppen ezért a legfontosabb üzenet, hogy

nem kell egyedül,

mindig lehet segítséget kérni, akár a családon belül, akár kívülről. Ilyen helyzetekben például nagyon sokat tudnak adni a női közösségek a szakember szerint.

A teljes műsort itt lehet megnézni: