Többéves várólisták a maroknyi tb-finanszírozott diagnosztikai helyen, akadozó gyógyszeres kezelés. Bár napjainkban a fél internet ADHD-val (figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral) diagnosztizálja magát, valós diagnózishoz jutni az állami ellátásban évekbe telhet – és akkor a pszichoterápiáról még nem is beszéltünk. Sokan éppen ezért már neki sem futnak ennek a hercehurcának, hanem egyből magánpraxisba mennek. Az összesen akár 450 ezer forintba kerülő diagnosztikai folyamatot viszont már a középosztály is egyre kevésbé tudja megengedni magának.
Becslések alapján az ADHD a felnőtt népesség körülbelül 2-3 százalékát, míg a gyerekek körülbelül 5 százalékát, egyes adatok szerint pedig 7-10 százalékát érintheti. Ha az alacsonyabb aránnyal számolunk, az is
Magyarországon mintegy 65 ezer gyereket jelent, közülük azonban csak minden hetedik jut el közfinanszírozott ellátásba, és nekik is csak töredékük fér gyógyszeres ellátáshoz.
A praktikus szempontokon kívül – miszerint a súlyos ADHD kezeléséhez szükséges gyógyszerhez csak hivatalos diagnózis útján lehet jutni – egy ADHD-diagnózis érzelmileg is hatalmas megkönnyebbülést jelenthet. Felnőttek esetében például több évtizedes bűntudatot oszlathat el. Ez nem jelenti azt, hogy egy ADHD-papír mindenre felmentést adna: csupán egy magyarázatot, eszközt ad az érintett kezébe, amivel tud dolgozni a mindennapos működésén.
Cikkünkben szakemberekkel járjuk körbe a hazai ADHD-diagnosztika állapotát – miért olyan, amilyen, mi kellene ahhoz, hogy gyorsabban kapják meg a papírjukat az érintettek és minek kell(ene) következnie a diagnózis után.
Ahány ház, annyi szokás
Ahogy korábbi cikkünkben is írtuk, az ADHD-t az Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA) Mentális rendellenességek kórmeghatározó és statisztikai kézikönyve (DSM-5) szerint diagnosztizálják. 17 éves kor alatt a figyelemzavar és a hiperaktivitás-impulzivitás ebben leírt tünetcsoportjából legalább 6-nak kell jelen lennie ahhoz, hogy a diagnózis felállítható legyen, és ezeknek a tüneteknek jelentős problémát kell okozniuk a mindennapokban, míg felnőttkorban már elég 5, a mindennapi életet megnehezítő tünetet demonstrálni. A jelenlegi módszertan már megengedőbb, több tünetet sorol az ADHD-hoz: a DSM-5-ös csoportosítás előtt előfordult, hogy a pszichológus vagy pszichiáter a tünetek alapján sejtette, hogy ADHD-s a páciense, a csoportosítás szerint azonban mégsem tudta diagnosztizálni.
Ha valakiben felmerül, hogy nekifusson egy ADHD-kivizsgálásnak akár saját maga, akár a gyereke miatt, valószínű, hogy a Google lesz az első mankója. Úgy 20 perc keresgélés után borítékolhatóan azt fogja tapasztalni, hogy intézményenként teljesen más vizsgálatokból áll a folyamat – ha magánban keresgél, gyakran több százezer forint különbséggel.
Ez nem véletlen, itthon ugyanis nem egységes, hogy pontosan milyen lépéseken, teszteken, vizsgálatokon kell végigmenni az ADHD-diagnózis felállításához – és ez nem csak attól függ, hogy állami vagy magánellátásról van szó. Egyes állami intézményekben például kötelező a kórházi tartózkodás. Mindeközben néhány magánpraxisban pár találkozó után, de van, ahol csak 6-7 alkalom után kapja meg a diagnózist a kliens.
Ezzel szemben több nyugati országban, így Németországban és az Egyesült Királyságban is arra jutott a szakma: pár óra bőven elég az alapvető diagnózis felállításához. De nem is kell feltétlenül nyugati országokkal példálózni, hasonló eredményre jutottak Lengyelországban is: egy 2025-ös, 24 szakmai szervezet által kiadott ajánlás szerint egy legalább 90 perces klinikai interjú elég a diagnózis felállításához, nincs szükség intelligenciatesztekre és neuropszichológiai vizsgálatokra, amelyek több hazai diagnosztikánál is az alapcsomag részei.
Ezek a tesztek elsősorban a rövid távú memóriát, koncentrációt, a figyelem fenntartását vizsgálják – tehát csupa olyan dolgot, amely különösen relevánsnak tűnhet az ADHD esetében. Az eredményeket azonban nagyban torzíthatja, hogy éppen milyen napszakban veszik fel a tesztet, mennyire motivált, mennyire szorong vagy éppen éhes-e a kliens, vagyis nagy a tér a torzításokra. „A tesztek egy része nem bizonyult megbízhatónak a felnőttkori figyelemhiány vizsgálatára, egyes tesztek esetében pedig még nincs elég adatunk – magyarázza Kellermann Mónika pszichiáter, aki 20 éve foglalkozik ADHD-val: pályája jelentős részében Németországban praktizált, az utóbbi három évben rendel egy budapesti magánpraxisban.
„Ezek csak kiegészítő vizsgálatok, adhatnak plusz adatot, de nem tartoznak az alapvizsgálatokhoz. Mégis csinálják rengeteg helyen: nem kímélve pénzt, időt, energiát” – mondja a pszichiáter.
Erre erősít rá dr. Nagy Péter, a Bethesda Gyermekkórház Neurodevelopmentális Ambulanciájának osztályvezető főorvosa is, jóllehet, náluk általában a folyamat része a neuropszichológiai vizsgálat. Ez azonban inkább egy adottság náluk, nem feltétele a diagnózis felállításának – nincs terápiás következménye, csupán többletinformációt adhat a szülőnek. Így ha például a miskolci ambulancián nincs neuropszichológus, az nem kizáró tényező – a jellemző tünetek átbeszélése a szülővel és a gyerekkel, illetve egy pedagógusi szakvélemény már elegendő ahhoz, hogy megállapítsák az ADHD-t. Kellermann és Nagy is azt állítja tehát:
két-három ülés bőven elég a diagnózis felállításához, szakmailag nem indokolt a kórházi tartózkodás, ahogy a 6-7 körös diagnosztikai folyamat sem.
Kellermann szerint az alapvető diagnózishoz felesleges tesztek mellett az is előfordul, hogy egy kulcsfontosságú rész kimarad a folyamatból. Mivel az esetek túlnyomó többségében már gyerekkorban megjelennek az ADHD-ra utaló jelek, a felnőttek diagnosztizálásánál az egyik legfontosabb elem a gyerekkori anamnézis, vagyis a kórelőzmények – Kellermann ugyanakkor azt tapasztalta, hogy ez nem mindig része a diagnosztikus folyamatnak.
De gyakori az is, hogy olyan gyakorlatokhoz ragaszkodik a szakma, amelyek már teljesen elavultak, mégis ehhez kötik a diagnózist. Itt említi Nagy Péter a Pieron nevű neuropszichológiai tesztet, amiről sosem bizonyították be egyértelműen, hogy kimutatja a figyelemzavart, mégis rengeteg helyen még mindig kötelező kör a diagnosztikai folyamatban.
Nem csak a diagnózis hiánya a gond, legalább akkora probléma a félrediagnosztizálás is, különösen felnőttkorban, amikor az ADHD már általában más mentális zavarokkal, szorongással is társulhat, állítja Gyarmathy Éva klinikai és neveléslélektani szakpszichológus. Az autizmus és ADHD együtt járását például könnyen összekeverhetik a borderline személyiségzavar tüneteivel a felnőttek esetében – egy figyelemhiányos gyerek pedig könnyen megkaphatja az értelmileg elmaradott címkét. De erről kicsit később.
Kellermann szerint az is nagy probléma, hogy nehézkes az átjárás az állami és a magánszektor között: az állami ellátásban például sokszor nem fogadják el azt a diagnózist, amit magánpraxisban állítottak fel, hanem újraindíttatják a teljes folyamatot. Nagy Péter szerint azonban utóbbi gyakorlat inkább orvosfüggő, mintsem egy általános rendszerszintű hozzáállás az állami ellátásban.
Gyógyszer vagy pedagógia?
„A diagnózis szó tisztánlátást jelez, a gyakorlatban viszont sokszor inkább bekategorizálás lesz belőle. Nagy nyitottság kellene a diagnosztáknak, de gyakran egy skatulyát keresnek, valami bizonyosat. Pedig valódi tisztánlátásra kellene átállni, belátva, hogy nem ennyire egyértelműek a működések. Nem folyamatábrákban, hanem hálózatokban kellene gondolkodnunk” – magyarázza Gyarmathy. Mint mondja, az autizmusspektrum-zavarhoz hasonlóan az ADHD is egy spektrumon értelmezhető: súlyossága egyénenként változik, ahogy az is, hogy a figyelemzavar vagy a hiperaktivitás jelentkezik erősebben, ha egyáltalán mindkettő jelen van.
Gyarmathy szerint egy kizárólag figyelemzavarban szenvedő gyerek például veszélyeztetettebb egy hiperaktívnál, mivel nincsenek olyan markáns tünetei. „Ilyenkor tulajdonképpen egy bamba gyereket látnak – de ez náluk nem azt jelenti, hogy lassú a gondolkodásuk, sőt. Inkább túl gyors a gondolkodása, és már egészen máshol van. Viszont
hajlamosak rájuk sütni az értelmi elmaradást, és ha erről egy papírt is kapnak, az az egész életükre hatással lehet”
– magyarázza a szakember.
Szerinte éppen ezért a diagnózis csupán egy dolog, a „finomhangolásnak” csak ezután kellene jönnie pszichoterápia formájában, aminek súlyosabb esetekben kellene gyógyszeres kezeléssel társulnia – hogy pontosan milyen gyógyszerrel, az már megint egy másik kérdés. Különösen gyerekeknél szerinte a pedagógiai és pszichológiai eljárások sokkal biztosabb alapot tudnak adni, de súlyos esetekben náluk is szükség lehet gyógyszerre – ez azonban náluk sem állhat magában, a gyógyszer szerinte csak ahhoz elég, hogy egyáltalán részt tudjon venni a terápiás folyamatban.
A pszichológiai utánkövetés azonban emberi és pénzügyi erőforrás híján állami ellátásban gyakorlatilag nem létezik sem a gyerek-, sem a felnőttellátásban. Nagy Péter szerint pszichoterápiára egyébként sincs feltétlenül szükség egy ADHD-s gyerek esetében – helyette a szülőknek lenne szükségük tréningre, hogy adekvát nevelési módszereket, kommunikációs eszközöket kapjanak a kezükbe. Állami keretek között azonban ez is nagyon nehezen hozzáférhető, teszi hozzá a szakember.
Az osztályvezető főorvos szerint a gyerekek gyógyszeres kezelése az a téma, ahol a legjobban látszik, hogy nem egységes a hazai ADHD-ambulanciák szakmai megközelítése, és nem követi a kutatási eredményeket. Jelenleg egyébként nincs is hatályos pszichiátriai szakmai kollégiumi útmutató: ami volt, az még 2023-ban lejárt. Nagy Péter szerint az a cél, hogy ezt az idén megújítsák, kihangsúlyozva a gyógyszeres kezelés szerepét.
A felmérések ugyanis azt mutatják, hogy miközben itthon csak minden hetedik ADHD-s gyerek jut közfinanszírozott ellátáshoz – ez régiónként is változik, a Közép-Dunántúlon 5-ből 1, míg Miskolc környékén csak 10-ből 1 az arány –, nekik is csak a töredékük, minden ötödik kap gyógyszeres kezelést. A szakmai irányelvek szerinti leghatékonyabb, stimuláns jellegű gyógyszeres kezelést pedig még kevesebben, csupán az ő 35 százalékuk kap. Különösen az állami ellátásban ugyanis gyakori, hogy nyugtató típusú gyógyszert (úgynevezett antipszichotikumot) írnak fel, ezzel gyakorlatilag leszedálva az ADHD-s gyereket, ami az eseteknek csak nagyon kis százalékában hatékony kezelési mód.
A szakember azt sejti, a hiedelmek mellett a gyógyszertámogatási rendszer lehet az oka, hogy ez mégis bevett gyakorlat. Miközben a nyugtató típusú gyógyszerekre 100 százalékos az állami támogatás, vagyis pár száz forintba kerülnek havi szinten, a nemzetközi szakmai javaslatok szerint a második vagy harmadik vonalba tartozó ADHD-gyógyszerek 5-6 ezer forintba, az elsőként választandó, de nem támogatott stimuláns készítmény pedig havonta 15-20 ezer forintba kerül. Szerinte mindez azért is fontos kérdés, mert a mai napig nincsen más módszer, amiről igazolták volna, hogy hatékonyan enyhíti az ADHD tüneteit.
„Ez érzékeny dolog, a szülők általában nem szívesen adnak a gyereküknek gyógyszert, még antibiotikumot sem. De az ADHD pont olyan terület, hogy ha tényleg problémát okoz a mindennapokban, érdemes mérlegelni. Főleg mivel a kezeletlen ADHD »mellékhatásai« jellemzően sokkal súlyosabbak, mint egy gyógyszer bármilyen potenciális mellékhatása” – mondja Nagy Péter.
A magánellátás azt csinál, amit akar, igazi szabadpiac
Gyarmathy szerint a kutatásban jól halad a hazai ADHD-szakma, egyre elterjedtebb a neurodiverz szemlélet, és a diagnosztikában is történtek előrelépések, így is van azonban egy hatalmas szakadék a régi és az új iskolákat követő szakemberek között. Éppen ezért nagyon szakemberfüggő, hogy ki milyen ellátáshoz jut – akár magánban, akár állami keretek között. Szerinte főleg utóbbiban még mindig gyakran uralkodó a régi, hibáztató szemlélet: az ezt képviselő szakemberek pedig úgy látják az ADHD okozta eltéréseket, mint egy betegséget, amitől valaki „silányabb” lesz.
„Pedig mindenkinek vannak hiányai: aki nem neurodiverz, annak másban van hiánya, olyan dolgokban, amik viszont a neurodiverzeknél jelen vannak.”
Szerinte ez nem életkori kérdés, hiszen sok fiatal szakember is a régi rendszerben tanult és szocializálódott – sokkal inkább múlik a nyitottságon. „Változik a környezet, az emberiség, ehhez kell igazítani a diagnózist is. Egy változás során nem csoda, hogy elbizonytalanodik még a szakma is. Én úgy látom, hogy az eszköz gyorsabban fejlődött, mint az eszközhasználó, most ehhez kell felnőniük a szakembereknek, alakítani a gondolkodásukat” – mondja Gyarmathy. A diagnózis az eszköz megtalálásában segít, amivel jobban meg lehet közelíteni a pácienst – egy jó terapeuta azonban onnan ismerhető fel, hogy sokkal jobban figyel a kliensre, mint magára a problémára.
Nagy Péter úgy gondolja, a felnőtt ADHD-ellátásban azért is lehet ekkora akadozás, mert sok szakembernél még uralkodó az a korábbi meggyőződés, hogy az ADHD egy gyerekeket érintő probléma, amit idővel kinőnek. Sokan ezért gyakorlati tapasztalat híján nem akarnak foglalkozni vele, vagy tartanak tőle, mintha a pszichiátriai végzettségen felül plusz felkészültséget igényelne a diagnosztizálása.
Miközben sokkal több felnőtt van, mint gyerek, tb-finanszírozott diagnosztikai hely alig van – Budapesten gyakorlatilag csak a Semmelweis Egyetem ambulanciáján (a Nyírőben csupán szerhasználattal küszködő klienseket fogadnak), vidéken pedig összesen négy városban lehet próbálkozni. Éppen ezért ezeken a helyeken többéves várólistákra kell számítani. „Ez nem kéne, hogy így legyen, de még mindig nem ment át széles körben a szakmai köztudatba az, hogy bárki fel tud állítani egy ADHD-diagnózist, aki pszichiátrián felnőttekkel foglalkozik” – teszi hozzá a szakember.
Ha valakinek nincs türelme végigvárni az akár 3 éves várólistát, és van rá pénze, valószínű, hogy a magánellátáshoz fog fordulni – itt azonban könnyen bele lehet futni indokolatlanul drága és túlbonyolított diagnosztikai csomagokba.
„Az állami egészségügy óriási terhelés alatt áll, forrás- és kapacitáshiánnyal küzd.
Mindeközben a magánszektor gyorsan növekszik, a működése nincs egységesen szabályozva. Nagy a harc a páciensekért is, ezért nem mindig a szakmai megfontolások az elsődlegesek.
Így nagyon nehéz eligazodni: a betegeknek és a szakmának is” – vélekedik Kellermann Mónika.
Az ADHD-val már több cikkünkben is foglalkoztunk a Telexen:
