Megölelhetem, drága?

Még épp, hogy csak világosodik, amikor odaérek a Király utca 38-ba. Az udvarban az egyetlen fényforrás egy kisbusz fényszórója. Lassan kigurul a kapun, majd egy őszbe forduló hajú férfi száll ki belőle, és mutatkozik be széles mosollyal, Csordás Csaba, az Időstaxi sofőrje.

Beülök mellé az anyósülésre, és míg az első vendégért megyünk, elmeséli, hogy főleg azok az emberek veszik igénybe ezt az önkormányzati szolgáltatást, „akik nagyon rá vannak szorulva. Idősek, a legtöbb 70 év fölötti, de van, aki már 90 pluszos, és valami mozgásszervi, vagy más súlyos egészségügyi problémájuk van, ami miatt nem tudják elhagyni a lakásukat másképpen. Kisnyugdíjasok főleg, akik a taxit nem nagyon tudják megengedni maguknak, mert elég nagy érvágás a pénztárcájuknak, ha mondjuk az Uzsoki utcai kórházba kell elmenniük, vagy a Kék golyóba.”

Kérdezem tőle, hogy hova megyünk ma, mire azt feleli, hogy „Kata már összerakta nekem a mai menetrendet”. Kata vagyis Ferencziné Bereczky Katalin, az Időstaxi koordinátora, több tucat fuvarrendelést vesz fel naponta, ő állítja össze, hogy milyen sorrendben vegyék fel a klienseket, kinek hány órára, hova kell mennie.

Csaba első munkahelye egy fogyatékkal élő gyerekek intézetében volt, ahol a gondnoki feladatoktól kezdve a fuvarozáson át a házépítésig mindent csinált, aztán elment teherautó sofőrnek, „de elegem lett a csavargásból, az Időstaxival visszataláltam a szociális szférába”. Márciusban lesz három éve, hogy felvette az első fuvarját. Az induláskor még alig-alig tudtak az emberek a szolgáltatásról, most viszont már havi 260 fuvarja van, több tucat idős pedig rendszeresen, akár heti többször is beül az autójába. Naponta átlagosan 9-12 embert szállít el különböző úti célokhoz, jellemzően egészségügyi ellátókhoz, majd vissza az otthonukba.

Míg úton vagyunk a Bajza utcába az első vendégért, Csaba elmeséli, hogy az első utas egy 77 éves tanárnő lesz, aki két évvel ezelőttig nagyon jó állapotban volt, de akkor lelépett a járdáról, és elütötte egy troli. Margitot rendszeresen kell vinnie a Csengery utcai rendelőbe, most is oda kérte a fuvart, de hiába érkezünk meg pont fél 8-ra a kapuhoz, ő még sehol sincs. Amíg várakozunk, a sofőr azt mondja, hogy ez az asszony még szerencsés, mert az ő házában van lift, a mellette lévő házban viszont nincs, ő onnan is szállít rendszeresen egy idős hölgyet, akinek 117 lépcsőfokot kell lejönnie, hogy leérjen az utcára. „Hiába van jó állapotban, annyira azért nem, hogy csak úgy leugráljon a boltba, neki a gondozónők járnak bevásárolni”.

Elmegy mellettünk egy férfi hatalmas szatyrokkal, akire hatalmas jó reggelt kívánok!-kal köszön rá Csaba. Mint kiderül, onnan ismeri a férfit, hogy ő viszi ki az önkormányzatnál megrendelt szociális ebédet az utcában élőknek. „Van sok kuncsaftom, akiknek szintén ő szállít.

Az én vendégköröm nagyon nagy része magányosan él, 95 százalékuk nő, akiktől szinte kivétel nélkül azt hallom, hogy kevesen és ritkán látogatják őket. Többnyire csak akkor, ha nagyon muszáj, névnap van, szülinap van, karácsony. Hétköznapokon meg a gondozónőkön kívül más rájuk se nyitja az ajtót. Elhagyatottnak, feleslegesnek érzik magukat.

Talán 6-8 bácsim, ha van, nem tudom, hogy azért-e, mert a férfiak korábban halnak, vagy azért, mert nem mernek segítséget kérni, mert az a férfiasságukon esett csorba lenne”.

Már 15 perce el kellett volna indulni, mire végre nyílik a kapu. Egy aprócska asszony próbálna kijutni rajta, de a kezében két nordic walking bot, az oldaláról lógó táska, és a kapu nehéz rugója akadályozza. Egyik oldalról a szomszéd lakás albérlője támogatja, a másik kezével Csaba pulóverébe kapaszkodik, alig áll a lábán. Lassan tipegnek az autóhoz, a sofőr egy fellépőt tesz az utcára, úgy ülteti be az ülésbe. „Megölelhetem, szívem?”, kérdezi Margittól, és a bólintás után beköti a biztonsági övét.

A nő arcán mosoly fut át, de nem tart sokáig. Ahogy elindulunk, elkezd magyarázkodni, miért késett ennyit, „nagyon rosszul vagyok, nagyon gyenge vagyok, ma még nem ehettem, mert megyek a laborba. Alig bírtam el a táskámat, pedig csak a papírjaim, a pénztárcám, a vizeletes üveg van benne, meg egy falat kenyér a vérvétel utánra”. A hajlott hátú nő nem lehet több 45 kilónál, zihál, remeg, szerinte valami fertőzést kapott a kórházban, amikor megműtötték a gyomrát, ezt kell kivizsgáltatnia.

Kétségbeesetten könyörög, hogy Csaba kísérje fel az első emeletre a laborba, de ez nincs benne az Időstaxi szolgáltatásában. „Ez az első, amit elmondunk, hogy itt nincs szakképzett személyzet, csak egy sofőr, ez nem mentő, hanem egy taxi”, mondja Csaba, majd felhívja Katát. A koordinátort kérdezi, van-e még bent valaki a TEGOSZ-nál (Terézvárosi Gondozó Szolgálat), aki ráérne felkísérni a nőt a laborba és megvárni vele, amíg érte tud majd menni. De Kata kiábrándítja, Margit nem részesül gondozói ellátásban, gondozónőt hivatalosan pedig csak ebben az esetben tudna küldeni, de amúgy sincs már bent senki, aki segíteni tudna.

„Nekem attól addig tart a felelősségem, amikor egy utas a járdáról beszáll az autómba, majd kiszáll a célállomásnál a járdára, előtte, utána nincsen, de hát hogy tegyem ki őt ilyen állapotban a járdára?!”, kérdezi tőlem, majd meg is válaszolja. „Majd szerzek egy tolókocsit és felviszem én”, szól hátra Margitnak, de ő kikéri magának a tolókocsit, „nekem nem kell tolókocsi, én idáig tudtam járni”.

Megérkezünk a Csengery utcába, karon fogja Margitot, úgy várunk a liftre, mikor a sofőr megkérdezi, hogy „volt a fia látogatni a héten?”. Mire jön a válasz: „volt, hozott virágot, de hát mit csináljak vele?!”. Kiderül, hogy a nőnek bevásárolni a házból jár két szomszédja. „Kéne kérni a gondozói szolgálattól segítséget”, javasolja Csaba, „ők bevásárolnának, és itt ülnének magával, amíg a laborban van”. „Nem kell nekem segítség, otthon elvagyok”, válaszolja, majd panaszkodni kezd, hogy neki csak az a baja, hogy senki nem vizsgálja ki a panaszait. „Ha elmúltál 60, a kórházban rád se néznek, ha öreg vagy, mehetsz a pokolba”.

Felérünk az emeletre, egy szekrénybe nagy nehezen bevarázsolják az asszony holmiját, egy külön pénztárcából előkerül egy száz forintos is, rutinosan készült rá, hogy be kell zárnia a szekrényt. A regisztrációs pultnál Csaba megkéri a nővéreket, hogy vegyék át az asszonyt, majd úgy búcsúzik, hogy „ha végzett, itt tessék leülni, amíg megjövök, de ne üljön a szék mellé, mint múltkor!”.

Lerohanunk, vissza a kocsiba, indulás Olgáért, aki már fél órája áll lent az utcán a 4 fokban. „Nehéz dolgot mondok, drága, még legalább egy 10 percet várnia kell, mert fennforgások voltak”, közli a nővel a telefonban. Ilyen késések nem szoktak előfordulni, ez most nagyon extra, állítja Csaba, „Margit néni nagyon odavan, eddig olyan önálló volt, hogy még belém karolni sem akart, most meg úgy kapaszkodott a pulóverembe, hogy el ne essen”, mondja.

„A következő nénim lesz az egyik igazi sikerélményem, nagyon beteg volt, sokat vittem kontrollra, de felépült – ez abból is látszik, hogy már kétszer vittem fodrászhoz azóta”,

meséli mielőtt megállnánk a Teréz körút sarkán. Olga nem tűnik bosszúsnak a késés miatt, azt mondja, a szállodából kijött a portás, nagyon rendes volt, megkérdezte tőle, hogy jól van-e, hozzon-e ki neki egy széket, de nem kért. Csaba tőle is megkérdezi, hogy megölelheti-e, majd beköti a biztonsági övét.

Olga hetente egyszer jár a kórházba kezelésre, „amikor taxival jártam, oda vissza, az nyolcszor ötezer, tehát olyan 40 ezer forint volt nekem havonta, azért ez megterhelő volt. Aztán tavaly tavasszal a Terézváros újságban olvastam a szolgáltatásról, és így kerültem a Csabikához.” Rákbetegsége van, az áttétek miatt többször volt műtétje, és azok után mindig kapott kemoterápiát, most lejárt a kezelése, ezért vizsgálatokra jár, hogy minden rendben van-e. „Most fogom megkapni a CT eredményét, de én már úgy fogom fel, hogy ha bármi is van, akkor ez van, akkor ezt kell csinálni”.

Olga is egyedül él, de neki van segítsége, a lánya jár egy héten kétszer bevásárolni, ez nagy szerencse, mert már alig ismer bárkit a házban, akitől segítséget kérhetne. „Húsz lakásból csak ötben van állandó lakó, a többi airbnb-s lakás vagy albérlet. Ha nagyon rá lennék szorulva, az alattam lakótól kérhetnék segítséget, de egyelőre rendben vagyok, otthon meg tudok mindent csinálni, minden második nap főzök magamra”. A lánya mellett a Gondosórára támaszkodik, és abban bízik, hogy „csak addig élek, ameddig ennél nagyobb segítségre nem szorulok rá”.

A nyugdíjazásáig a kereskedelemben dolgozott, boltvezető volt közértekben. „De a mi időnkben nem úgy csináltuk, hogy lehúztuk a vonalkódolvasón a dolgokat, mindennek tudtuk fejből az árát, fejben számoltunk, a mai napig, ha ránézek a kosaramra, tudom a végösszeget. De akkoriban nem is úgy volt, hogy egymás hegyén hátán voltak a boltok, mint most, mert azt a tanács nem engedte. A főnököm ki volt akadva ezen, hogy miért nem engedik, hogy velünk szemben nyissanak egy másik boltot. Tőle tanultam azt, hogy »kleine fische gute fische« (a kis hal is jó hal), meg hogy a »sűrű fillér többet ér, mint a ritka forint«, szóval ezek így megmaradtak bennem. Én ebben nőttem fel, imádtam az egész kereskedelmet”.

Közben Csaba felhívja a TEGOSZ támogató csoportjának sofőrjét, Ferit, aki mozgássérülteket, fogyatékkal élőket szállít, hogy „nagyon meg vagyok csúszva, nem tudnál-e beugrani Margit néniért a laborba, mert szerintem már elkészült, mi viszont még a dugóban állunk a Bécsi út felé. Fel is kéne érte menni, mert nagyon rosszul van”, majd személyleírást ad az apró asszonyról, megmondja a ruhásszekrény számát, meg azt is, hogy hova rakta a nő a kulcsot. Feri megígéri, hogy megtalálják, megoldják, majd visszahívja.

Olga előtt nem akar ennél többet pletykálni az ügyről, pedig „hajjaj, mennyit szoktunk, megbeszéljük a világ dolgait, megpróbáljuk megváltani, majd hazafelé megegyezünk, hogy most sem sikerült, de legközelebb megint megpróbáljuk”, mondja, és erre összenevetnek. Csaba kisegíti az asszonyt az autóból és átkíséri a kórház bejáratához, majd előre is bocsánatot kér, hogy nem tudja, mikor tud majd visszajönni érte, de a nő azt feleli, „van könyvem, majd leülök a váróba”. Mikor kérdezem tőle, hogy mit olvas, azt válaszolja, hogy „régen szerettem a komoly könyveket, de most már csak a limonádé esik jól nekem”.

Visszaülünk az autóba, és miközben elindulunk a következő fuvarért, megkérdezem Csabát, hogy minden kliensét magázza-e. „59 éves vagyok, jövőre már mehetnék az Időstaxival, de azért a 70-90 évesek nem az én korosztályom, nekem ők bácsik és nénik, de úgy látom, nem bánják, ha így szólítom őket és magázódunk. Egyetlen bácsim van, akivel tegeződünk, Gyuri bácsi a kerület egyik díszpolgára, aki itt élte le az életét a kerületben, térképészeti mérnök volt, most 92 éves és egyedül él. Már hetek óta nem hallottam felőle, tényleg, fel is hívom majd ma munka után”. Nézek rá csodálkozva, tényleg felhívja azokat, akiket régen nem látott? Azt mondja, persze, „ha két-három hétig nem hallok valakiről, akkor fel szoktam hívni őket.

Vannak olyanok, akik a szüleimet meg a nagyszüleimet idézik, és hiányoznak, de minden vendégemtől kapok valamit, egy bölcs mondatot, egy szép mosolyt, vagy egy olyan történetet, amit soha nem felejtek el”.

El is mesél egy ilyen történetet, amit a 89 éves Julikától hallott, mielőtt meghalt. A nő együtt élt a 93 éves nővérével, azután, hogy mindkettőjük férje elment, beköltözött hozzá a lakásába, miközben a sajátját is megtartotta. Egyiküknek sem volt gyereke, ezért egymást gondozgatták ahogy tudták, és senki nem volt, aki meglátogassa őket az önkormányzat gondozóin kívül. Miután a nővére meghalt, hogy, hogy nem, előkerült valahonnan egy keresztgyerek vidékről és követelte a Nagymező utcai nagypolgári lakást, sőt, kiszedte az egyébként egyenesági örökös, Julika kezéből a kulcsot, hogy ne mászkáljon oda. „Hát én ezen azóta nem tudom túltenni magam. De annyi ilyen történetet tudok arról, hogy hogyan bánunk a rokonainkkal, csak azt nem értem, hogy hogyan jutott idáig ez a társadalom, hogy ennyire nem figyelünk a saját anyánkra, a nagyszüleinkre, a rokonainkra, de az örökségért meg ökölre megyünk?!”, mondja felháborodva.

Megbeszéljük, hogy nem is olyan régen még háromgenerációs lakásokban, házakban éltek az emberek, az öregség, a betegápolás ugyanúgy az élet szerves része volt, mint a gyerekszületés. Most pedig mindenki becsukja maga mögött az ajtót, és úgy érzi, hogy ami azon kívül van, az másoknak a baja. „A gyerekek kiköltöztek valahova Budapest környékére egy lakóparkba, és az a legnagyobb bajuk, hogy ha el kell jönni a mamához az 40 perc kocsival és nem találnak parkolóhelyet. Most komolyan, ez a probléma? Nem az a probléma, hogy a mamának nincs kiflije reggelire, vagy gyógyszere, mert nem bír lemenni a patikába? Van olyan nénim, aki azt mondta, ha nem lenne ez a taxi – nem én, hanem a taxi –, akkor ő már réges régen az aggok házában lenne vagy valami elfekvőben, pedig csak annyi a baja, hogy nehezen tud járni.”

Csöng a telefon, és meglepő módon Margit van a vonalban: „figyeljen Csaba, baj van, nem találták a beutalót, feleslegesen jöttem, nem vették le a vért”. Csaba azt válaszolja neki, hogy ezen nem tud segíteni most, de akkor üljön le, egyen, igyon valamit, mielőtt elájul, és mindjárt ott van érte Feri, aki majd hazaviszi.

„Tudja, az a magas fiatalember, aki múltkor is elment Önért. Olyan erős, hogy magát fel tudja kapni a karjába, és úgy viszi le az emeletről, mint egy mennyasszonyt. Jó lesz? Na, akkor várja meg, ne menjen sehova, nehogy elájuljon!”.

Margit megígéri és leteszi a telefont. „Annyira zavart, hogy az is lehet, nem is volt neki beutalója, csak ő gondolta, hogy ma el kell menjen arra vizsgálatra. De ez nem az én, vagy a mi gondunknak kéne legyen.” Csaba mégis nekiáll telefonálni, ismét felhívja a koordinátort, Katát, elmeséli neki a legújabb fejleményeket, majd kéri, hogy küldjenek ki egy gondozót az asszonyhoz.

De Kata szerint ez nem lehetséges, „ezt neki kell akarni, ehhez neki kell benyújtani egy kérelmet, vagy legalább felhívni a gondozó szolgálatot”. De Csaba szerint „Margit néni már hónapok óta azt hajtogatja, hogy neki nem kell segítség, majd jobban lesz, de szemmel láthatóan csak egyre rosszabbul van”. Kata szerint nem tudnak mit csinálni, mert nem lehet erővel senkire rákényszeríteni a segítséget, ha nem kéri, mire Csaba közli, hogy „de akkor én mit csináljak? Nem tudom ott hagyni a járdán, nem visz rá a lélek”.

Ezen a ponton muszáj beleszólnom a kihangosított beszélgetésbe és megkérdeznem, hogy a gondozói szolgálat tényleg nem tud beavatkozni egy ilyen helyzetbe, nem tudnak önként segítséget adni egy nagyon idős, zavart kliensnek. Mire Kata azt feleli, hogy „ez nagyon szigorúan van szabályozva a törvényben, mert ha ellenáll, és nem kérte azt a segítséget, akkor akár még fel is jelenthet minket”. De akkor mit lehet kezdeni ezzel a konkrét szituációval, amiben egy sofőrnek kell végignéznie ezt a leépülést, kérdezem, mire Kata azt válaszolja, hogy egyetlen dolgot tud csinálni, jelzi ezt a helyzetet a gondozói szolgálat vezetőjének, Király Melindának.

Beszáll a következő utas, Erzsébet, de nem jó a hallása, ezért vele nem tudunk beszélgetni. A Szondi utcában araszolunk, Csaba felsóhajt, „ez Budapest második legkisebb kerülete, de valamikor katasztrófa eljutni az egyik pontjáról a másikra, akkora dugó van, és legendásan nincsen benne parkolóhely. Eleinte lelkiismeret furdalásom volt, hogy jaj, szegény autós, majd mit szól, de mostanra ez elmúlt.

Én ott állok meg, ahol a gondozottnak be vagy ki kell szállnia, ha nincs parkolóhely, akkor az út közepén. Ha valaki beszól vagy rám dudál, mindig azt szoktam mondani, hogy majd ha legközelebb az ő anyukáját viszem, akkor biztos nem fog dudálni”.

Csaba szerint biztos vannak, akik nem nézik jó szemmel ezt, „mert ez egy feneketlen pénznyelő az önkormányzat büdzséjéből, én csak veszteséget termelek”. Kérdezem tőle, hogy jól tudom-e, hogy az Időstaxit részben abból fedezik, hogy a kerület polgármestere nem kért szolgálati autót, nincs sofőrje és benzinszámlája se. „Igen, ez így van. Miközben itt araszolgatok reggelente, rendszeresen látom Soproni Tamást az utcán sétálni, ő tényleg az a vezető, aki gyalog jár. Bejár a gondozói szolgálatba is, tartja a kapcsolatot azokkal, akik a legelesettebbeket támogatják, emiatt van, hogy olyan szoros a szociális háló a kerületben”.

Útközben megállunk egy idős nőért, aki a Király utcában vár minket elég régóta. Csaba kipattan az autóból, elveszi a nő táskáját, cekkerét és botját, úgy kíséri az autóhoz. Bemondja az útitervet, először Erzsébetet tesszük ki a Péterfy Sándor utcai kórháznál, aztán Klárát visszük a László kórházba. Kicsit átfagyott az asszony, de azért panaszkodni nem akar a késés miatt, eddig még mindig odaért a kezelésekre. Klára, amikor még tudott közlekedni, metróval elment a Nagyvárad térig, ahol felvette a külvárosból érkező fia autóval, és úgy vitte be a kórházba.

Az idősebb fia ritkán jön be hozzá a belvárosba, mert „drága a benzin és a parkolás, de minden nap felhív telefonon”. A kisebbik fia azonban vele lakik, egész nap otthon van, mert le van százalékolva, ő jár bevásárolni, kiváltani a gyógyszereket, berakni a mosást, felporszívózni, meg elintézni azt, amit kell. „Annak ellenére, hogy fiúk, nagyon rendesek, segítőkészek, egy rossz szót nem tudnék szólni rájuk”, mondja, mire azt feleljük neki, hogy biztos azért, mert jó nevelést kaptak.

Megállunk a Péterfy előtt, Csaba kisegíti Erzsébetet az autóból és bekíséri a kórház ajtaján, majd visszaszáll és elindulunk a Lászlóba. Beszélgetünk tovább, mire kiderül, hogy Klára kisebbik fia a házi munkából csak a főzést nem vállalja, mert ahhoz nem ért annyira, ezért néha ő főz, de többnyire azt eszik, amit az önkormányzattól kapnak. „A szociális kaját a fiam igényli, naponta 340 forintba kerül, és elég változatos, van benne egy leves és egy főétel savanyúsággal, néha gyümölcsöt is szoktak adni. Akkora adagokat hoznak, hogy felesleges lenne kettőt rendelni, de ha mégse lenne elég, akkor főzök mellé még egy kis valamit. Nagyobb dolgokat akkor szoktam főzni, amikor eljönnek az idősebb fiamék a barátnőjével”.

Feri van a vonalban, megtalálta és hazavitte Margitot, „de nincs képben a néni, holnap megint menni akar a laborba, nem érti, hogy ha nincs beutalója, akkor nem fogják ellátni”. Csaba megköszöni és megbeszélik, hogy ha nem történik valami csoda, akkor nagyon sok gondjuk lesz még vele, mert ők nem kérhetik el az egészségügyi papírjait, mielőtt elszállítják valahova.

Klára közben megmutatja nekem, hogy korábban hol vette fel a fia autóval a Nagyvárad térnél, „nézze meg, hogy milyen hosszú ez az út a kórházig, itt nincs sehol egy buszmegálló az Albert Flórián utcában. Aki ezt így megtervezte még biztos, hogy sosem kellett legyalogolja betegen!”, mondja. Megérkezünk az onkológiai ambulanciára, Klára csomagjait cipeli a sofőr, ő maga lassan araszol utána.

Elindulunk egy újabb címre, amit Csaba úgy vezet fel, hogy „van egy hölgyem, Györgyi, akit minden pénteken úszni viszek. Nagyon rosszul mozog, a kocsiig alig tud eljönni a botjával, de azt meséli, a medencében felszabadul, akkor szót fogad neki a teste”. Megkérdezem, hogy ő mit sportol, azt feleli, úgy őrzi meg a fittségét, hogy sokat sétál. Nyolc évvel ezelőtt elköltöztek egy kis Pest megyei falu utolsó utcájának utolsó házába, ahonnan ő minden reggel gyalog és sárga busszal jön be 7 órára a Király utcába az Időstaxiért.

„Hiába kétszer másfél óra az ingázás, a feleségemmel azt mondjuk, hogy ez életünk legjobb döntése volt. Egy gyönyörű zöld környezetbe, egy nagyon jó közösségbe költöztünk ki, ahová nem visszük haza azt, ami itt a városban van. Ez a kis mozgás meg kell, itt ülök ebben a kocsiban egész nap, szívom ezt a szörnyű levegőt, ott meg elsétálok hazáig, aztán kiülök a kertbe és nézem az erdőt.

Ott nem fordulhatna elő az, amit itt nap mint nap látok az utcán, hogy ha valaki elesik, akkor nem nyúlnak utána, hanem simán elsétálnak mellette, mert biztos részeg. Pedig még ha az is lenne, akkor az is csak egy tüneti betegség, valójában más baja van. Vagy, hogy azt mondja nekem egy kliensem, hogy Csaba, nem tudok hazajönni busszal, mert nem adják át nekem a helyet.”

Megérkezünk végre a címre, a sofőr egy nagyon nehezen mozgó nőt segít be az autóba, majd elhangzik újra a mondat, amitől eddig minden utasa elmosolyogta magát, „megölelhetem, drága?”. Csaba beszáll a kormány mögé, és hozzáteszi viccesen, hogy „ha a feleségem tudná, mennyi nőt ölelgetek naponta... De persze megértené, hiszen ő gyógypedagógus”.

Györgyinek mesélem, hogy milyen szépeket mesélt róla Csaba, amire azt feleli, hogy januárban még el tudott sétálni az utcasarokig, de azóta annyira leromlott az állapota, hogy nem jön le, csak amikor elviszik az uszodába. Otthon tornázik naponta egy fél órát, pluszban házhoz jár egy gyógytornász is, úgyhogy reméli, hogy most már lesz valami javulás. „Én is ludas vagyok ebben, mert amíg a haldokló férjemet ápoltam két éven keresztül, magammal nem foglalkoztam, attól, hogy lumbágóm volt, őt még ki kellett szolgálni. Most már kicsit nehezebb lesz felhoznom magam a régi szintemre, de legalább az úszás még jól megy, ilyenkor leúszom 1000-1200 métert, utána pedig szaunázok”, mondja büszkén.

Közben beszáll még egy utas, ő azt kéri Csabától, hogy hazafelé álljanak majd meg a boltnál, mert be kell vásárolnia. „Ha belefér, persze, szívesen elviszem a boltba”, mondja Csaba, aztán elmeséli, hogy a hazaszállítás azért mindig egy picit nehezebb feladat. A kórházjárat általában lemegy úgy 11 óráig, utána lehet elkezdeni hazavinni az első embereket, de van, aki akkor már két órája ücsörög a kórház büféjében vagy a gyógyászati segédeszköz boltban. „De az az igazság, hogy velem még mindig jobban járnak, mint a betegszállítóval, amire egy fél napot kell várni”, és ezzel nehéz vitatkozni.

Az Ó utcai uszodáig Györgyivel megbeszéljük, hogy mennyire nagy teljesítmény, hogy 1,2 kilométert le tud úszni az ő állapotában, és hogy milyen fontos a gyógyulása szempontjából, hogy ennyire küzd, ennyire jobban akar lenni. Nagyon szeret úszni, de korábban a munka és a család miatt nem volt rá ideje, „de most már nekem ez heti kétszer két óra az életet jelenti”. Csaba őt is átkíséri az uszodáig.

Visszaszállunk a kocsiba, mire Csaba azt mondja, hogy látod, az ilyen teljesítményekért éri ezt meg csinálni, látni, hogy valaki ennyire küzd az életben maradásért. „Én ezeket szeretem a legjobban, mert fontos eljutni az orvoshoz, de sokszor nem a legfontosabb.

Van egy másik nénim, ő nagyon művészeti beállítottságú, őt például rendszeresen szoktam bombázni olyan dolgokkal például, hogy »elmegyünk a Capa-kiállításra?«. Rábeszélem, elviszem, aztán három óra múlva érte megyek, és akkor látom a szemén, hallom a hangján, hogy visszafiatalodott harminc évet”.

Kérdeznem sem kell, magától folytatja, hogy „szeretem ezeket a néniket, mindegyik egy egyéniség, aranyosak, pedig el sem tudjuk képzelni, hogy miket éltek át, világháborút, pincékben bujkálást, jegyrendszert, 56-ot, kommunizmust. Nekem nem teher meghallgatni őket, mert különben gyilkos módon egyedül vannak. Van egy 95 éves nénim, ő egyszer azt mondta nekem, hogy a magánynál csak a csend rosszabb. Sok idős azt mondja, attól fél a legjobban, hogy elveszti a méltóságát, és egyedül, kórházi körülmények között kell meghalnia a szerettei nélkül. Egy elfekvőben, egy vadidegen nővérre szorulva, aki vajon kiveszi-e alóla az ágytálat, vagy felvágja-e neki az ételt, mert hiába éhes és ott van előtte a tányér, de nem mozog a keze. A méltósággal leélt élet után egy méltósággal teli halált szeretnének.”

Sajnos többször előfordult már, hogy meghalt egy-egy szívéhez kedves utasa, és az mindig borzasztó volt. Vizes lesz a szeme ahogy meséli, hogy az első halottja egy nő volt, akit több mint negyvenszer vitt különböző kezelésekre, és ezalatt nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttük. „Nagyon jó ember volt, akivel például a kertészetről beszélgettünk sokat. Szerdán leraktam a kis csomagjával a Honvéd Kórházban, majd szokás szerint pénteken kellett volna érte jönnöm, de nem hívtak. Először azt gondoltam, biztos hazajött a lánya Franciaországból, és ő intézi, de aztán csak nem jelentkezett, és akkor felhívtam a lányát, úgy tudtam meg, hogy meghalt bent a kórházban. Az nagyon betalált.

Azóta már több utasom is elment, mindről tudom, hogy hol lakott, és ha arra járok, mindig felnézek az ablakukba. Mindig mondják a kolléganőim, hogy ezt nem szabad, nem szabad így magunkkal vinni ezt a dolgot, de nekem benne maradnak a szívemben.”

A kórházjárat lement, búcsúzom én is, de mielőtt az Arany János utcánál kiszállnék az Időstaxiból, még elkapom ahogy Kata telefonál. Örömhírt hoz, elmondta a gondozási vezetőnek Margit mai kálváriáját, mire Király Melinda megígérte, hogy elküldi hozzá az egyik gondozónőt, aki valahogy finoman rá fogja vezetni, hogy ha szeretné, akkor kaphat segítséget.

Pár nap múlva azt is megtudom, hogy minden előzetes feltételezés ellenére Margit beengedte a gondozónőt, és elfogadta a segítséget, jövő héten már lesz, aki elkísérje.