Úgy szeretünk, ahogy minket szerettek

Vajon a gyerekkorban kialakult kötődés mennyire marad fenn felnőttkorunkra? Ezek a korai élményeink valóban olyan elementáris erővel bírnak, hogy később megjelennek a jeleik párkapcsolatainkban, saját szülői viselkedésünkben, sőt mi több, transzgenerációs módon utódainkban is?

A kötődéselmélet hosszú múltra tekint vissza, és folyamatos kutatások alapjául szolgál. A kötődés egy velünk született igény arra, hogy másokhoz kapcsolódjunk. Egy kisgyermek első és egyben legjelentősebb kapcsolódása a szüleivel, gondozóival történik, ez a korai időszak az egyik legjelentősebb az életünkben.

Amikor kötődésről beszélünk, kihagyhatatlan, hogy az amerikai születésű Mary Ainsworth és a brit származású John Bowlby nevét megemlítsük. Kettejük munkássága gyakorolta a legnagyobb hatást a téma és a jelenség megfigyelésére, kutatására. Előttük a gyerekek igényeit pusztán fizikai szükségleteik kielégítése szempontjából gondolták fontosnak. Úgy vélték, ha egy gyermek jól táplált, és van fedél a feje fölött, mindennel rendelkezik, ami a teljes élethez kell. Ez a két szellemóriás azonban rámutatott a közeli kapcsolatok minőségének fontosságára és a szülői válaszkészség pozitív hatásaira.

Az érzelmi feltankolás fontossága

Szerintük ha korai éveinktől kezdve szeretetteli odafordulást, megértést élünk meg szüleink felől, ha fájdalmunkban, szomorúságunkban empatikus, szeretetteli választ kapunk tőlük, azt tanuljuk meg magunkról – természetesen tudattalanul –, hogy szerethetők, elfogadhatók, törődésre méltók vagyunk. Bátran kifejezhetjük az érzéseinket, még ha azok nehezebbek is, mert tudjuk, hogy támaszt fognak nyújtani nekünk. Érzelmileg feltankolhatunk, és újra biztonságban érezhetjük magunkat, amit ők teremtenek meg kezdetben, mint egy biztonságos bázis.

Itt egyben szerethetőségünkről is szó van, amit nem feltétlenül abból tanulunk meg, hogy azt szavakkal kifejezik számunkra, hanem abból, ahogyan kimutatják felénk. A szeretet megélésének pedig két lehetősége van: szeretni valakit és szeretve lenni valaki által. Életünkben először a „szeretve lenni”-t tapasztaljuk meg, s ezáltal alakul ki magunkról egy belső kép. Ezt a képet nevezzük belső munkamodellnek – tehát a magunkról kialakított kép, narratíva annak mentén alakul, ahogyan szüleink, gondozóink bántak velünk. Ennek megélésében megtanuljuk, mennyire fontosak az igényeink. Ezt a képet visszük tovább felnőtt életünkbe, baráti, munkatársi és párkapcsolatainkba is. Mindent összevetve a szüleinkkel való kapcsolatunk prototípusa lesz a későbbi szociális kapcsolatainknak. Könnyen lehet például, hogy olyan párt választunk magunknak tudattalanul, akivel ezt a hasonló, kora gyermekkori érzést újra átélhetjük, ami persze nem tudatos választás eredménye, hanem az „ismerősség” érzete általi vonzalom – még akkor is, ha ez nem jelent ideális kapcsolatot.

Ezek a gyermekkori kötődés alapjai. De még mielőtt áttérnénk a felnőttkori kötődés sajátosságaira, érdemes áttekintenünk azokat a kötődési funkciókat, amelyek mind gyermekként, mind felnőttként fontosak. Ezek pedig a közelségkeresés, a biztonságos bázis és a biztonságos menedék.

• A közelségkeresés jellemzően stressz esetén jelenik meg, amikor vigasztalást várunk egy nehéz helyzetben.
• A biztonságos bázis jelenti azt a stabil pontot, ahonnan kiindulhatunk a világ felfedezésére. Ha ez megvan, abban az esetben fejlődhet ki az önállóság és az autonómia. Itt tanuljuk meg tehát, hogy önmagunk is jól lehetünk, amellett, hogy van mellettünk valaki, aki támaszt nyújt.
• A biztonságos menedék azt az érzelmi támaszt jelenti, ahová vissza lehet vonulni, ha a világ túlterhelő.

A felnőttkori kötődés kutatását az a feltevés vezérli, hogy az érzelmileg intim kapcsolatokban a felnőttek között kialakuló kötelékért ugyanaz a motivációs rendszer felelős, amely a szülők és gyermekeik közötti szoros érzelmi köteléket idézi elő. Ez tehát nem két külön jelenség, hanem egyazon folyamat időbeli folytatása. Természetesen tapasztalataink, élményeink gyarapodásával változhat a „kapott csomag”, sőt mi magunk is képesek vagyunk rajta alakítani valamennyire. Jelenkori intim kapcsolatunk is felülírhatja gyermekkori kötődési mintáinkat, például a bizonytalanul kötődő egyén biztonságos köteléket alakíthat ki, ha van egy biztonságosan kötődő partnere. Ahogy Popper Péter is mondja:

kapcsolatainkban sérülünk, és kapcsolatokban gyógyulunk.

A felnőttkori kötődés dimenziói

Ainsworth és Bowlby óta több pszichológus kutató állított fel különböző modelleket a felnőttkori kötődés kapcsán. Abban egyetértenek, hogy a gyermekkori kötődéshez képest a felnőttek kötődésében az a nyilvánvaló eltérés, hogy megjelenik a szexualitás, ami igen erőteljes kötődési alappillér lehet az intimitás és a gondoskodás mellett.

Egy különösen érdekes nézőpontot szeretnénk a továbbiakban górcső alá venni, ami Bartholomew és Horowitz munkássága által született. Szerintük ugyanis a kötődés egyéni különbségeit dimenziószerűen kell elképzelni. Ezek a dimenziók a magunkról és másokról alkotott pozitív, illetve negatív képek, valamint a szorongás és elkerülés tengelye. Azt mondhatjuk, hogy nincsenek teljesen tiszta típusok, vannak átfedések a kategóriák között, ami azt jelenti, hogy megjelennek a viselkedésünkben és gondolatainkban más kategóriák elemei is. De mit is jelentenek ezek a mindennapokban? A legegyszerűbben a négy kötődési típus mentén tudjuk megérteni ezt a dinamikát. Ezek a dimenziók a biztonságos, az elárasztott, az elutasító és a félelemteli kötődési típusok.

Bartholomew és Horowitz (1991)

A biztonságosan kötődők

A biztonságos kötődés a legideálisabb eset, sajnos azonban kevesen mondhatjuk el magunkról, hogy ebbe a csoportba tartoznánk. A biztonságos kötődési stílussal rendelkező felnőttek jól érzik magukat a bőrükben, ennélfogva boldogságukat nem keresik külső forrásokban, nem a partnerüktől várják el. Sőt, attól sem félnek, hogy egyedül maradnak. Nyíltan kifejezik az érzelmeiket. Önbecsülésük és önértékelésük is fejlett. Konfliktusaikat jól oldják meg. Másokról és önmagukról is pozitív gondolataik vannak, így az egészséges kapcsolatok ápolásában és fenntartásában könnyedség jellemzi őket. Számíthatnak partnereikre, és hagyhatják, hogy partnereik is viszont támaszkodjanak rájuk. Kapcsolataik az őszinteségen, a tolerancián és az érzelmi közelségen alapulnak.

Az alacsony elkerülés azt jelenti esetükben, hogy intimitásra képesek, fel merik vállalni igényeiket, s mások érzéseitől sem riadnak vissza. Át tudják és merik érezni a másik ember hangulatát. Nem félnek elköteleződni, önállóak és kiegyensúlyozottak. Nem függenek partnereik válaszkészségétől vagy jóváhagyásától. Az alacsony szorongás pedig arra utal, hogy nem félnek kapcsolataik elvesztésétől.

Az elárasztottan kötődők

Mivel negatív önképpel rendelkeznek, magukat leértékelik, így alacsony lesz az önbecsülésük. Másokról viszont pozitívan gondolkodnak. Számukra a partner nélküli élet gondolata (vagy általában az egyedüllét) nagy fokú szorongást okoz. Ha pedig párkapcsolatban élnek, gyakran a másikra úgy referálnak, mintha az a „felük” lenne. Mintha teljességük a partnerüktől függene. Ennélfogva magas szorongás is jellemzi őket, és tartanak az elhagyatástól, hiszen a biztonságot a kapcsolatukban keresik, és nem önmagukban. Úgy tűnhet, hogy a partner figyelme, törődése és válaszkészsége a „gyógyszer” a szorongásuk ellen. Gyakran élik meg azt, hogy kedvesük nem fektet be annyit a kapcsolatba, mint ők, ami persze a valóságot nem feltétlenül fedi. Valamint örökösen visszaigazolást és támogatást várnak el, aminek hatására ez a ragaszkodás és kapaszkodás kontrollá válhat. Értjük már, hogy esetükben miért találó az „elárasztott” kifejezés: a kapcsolat teljesen kitölti az életüket, elárasztja gondolat- és érzésvilágukat.

Az elutasítóan kötődők

Ezeknek az embereknek magas az önbecsülése, és pozitívan gondolnak magukra. Gyakran tűnhetnek magányos farkasnak. Erősek, függetlenek és önállóak, érzelmi szinten is. Hajlamosak azt hinni, hogy nem kell kapcsolatban lenniük ahhoz, hogy teljesnek érezzék magukat. Nem akarnak másoktól függeni, nem keresnek társadalmi kötelékekben támogatást, sem jóváhagyást. Másokról negatív képet alkotnak, és magas az elkerülésük is. Ez azt jelenti, hogy általában kerülik az érzelmi közelséget másokkal. Hajlamosak elrejteni vagy elfojtani érzéseiket, amikor egy potenciálisan érzelmekkel teli helyzettel szembesülnek. Nem is félnek a kapcsolat elvesztésétől. Azonban a biztonságosan kötődőkkel ellentétben számukra ez azért lehetséges, mert nem fontos nekik annyira a kapcsolat. Nem köteleződnek el, távolságtartás jellemzi őket. Elég egy felszínes kapcsolat vagy egy pusztán szexuális jellegű viszony, hiszen a magas elkerülés által távol tartja magától az intimitást, mert abban hisz, hogy a biztonságot csakis ő maga képes megteremteni.

A félelemtelien kötődők

Az ebbe a csoportba tartozó felnőttek számára talán a legnehezebb a kapcsolódás. Mind önmagukról, mind másokról negatív képpel rendelkeznek. Magukat nem tartják szerethetőnek, és rettegnek attól, hogy elhagyják őket. A félelemtelien kötődő felnőttek általában instabil és kétértelmű viselkedést mutatnak kapcsolataikban. Számukra a kapcsolatuk, partnerük gyakran a vágy és a félelem forrása is egyszerre. Meghittségre és közelségre vágynak, ugyanakkor nehézségeket tapasztalnak a bizalom kiépítésében és a másoktól való függésben. Nem szabályozzák jól érzelmeiket, és kerülik is az erős érzelmi kötődést, mert félnek attól, hogy megsérülnek.

Mit tehetünk, hogy kapcsolatainkban biztonságosabban kötődjünk?

Az első lépés mindig a helyzetre való ráismerés, tudatosítás. Ezért néhány kérdést tegyünk fel magunknak, és ha lehet, kérjük szakember segítségét, hogy választ is találjunk rájuk. Vizsgálódjunk a témakörben: milyen kora gyermekkori kötődési élményeink vannak, és vajon ezek nyomai felfedezhetők-e felnőttkori párkapcsolatainkban? Mi az, amiben hiányt éltünk meg annak idején és most? Valamint: amikor magunkról gondolkodunk, mi jut eszünkbe először? Amennyiben már korábban is foglalkoztunk ezzel a kérdéskörrel, érdemes tudatosítani magunkban azokat a gondolatokat és érzéseket, amelyek szorongóak vagy épp elutasítóak a partnerünkkel szemben, hiszen lehet, hogy ezek valójában rólunk szólnak.