„Senki nem ment meg, kicsi!” – a politikai provokáció pszichológiája

Az elmúlt napok hazai politikai fejleményeinek fényében kijelenthető, hogy a politikai kommunikáció deklaráltan új fázisába lépett: előtérbe került a politikai szereplők pszichológiai destabilizálása a nyilvánosság előtti provokáció útján. Bár az avatatlan szemnek elsőre úgy tűnhet, de a politikai provokációk nem csupán színpadias megnyilvánulások, hanem gyakran kiszámított pszichológiai taktikák húzódnak meg mögöttük, amelyek mind-mind az emberi viselkedés általános törvényszerűségein alapulnak. Az alábbiakban politikai értékítélet nélkül a provokációk hatékonyságát magyarázó pszichológiai elméleteket vizsgáljuk meg.

Politikai provokáció – régi eszköz új köntösben

A politikai ellenfelek provokálása érzelmi és pszichológiai manipuláció útján, mint stratégiai eszköz, hosszú történelmi múltra tekint vissza és számolatlanok a történelmi példák: az athéni demokrácia idején a szónokok nyilvános vitákban provokálták egymást, hogy érzelmi reakciókat váltsanak ki a közönség előtt, de visszagondolhatunk IV. Henrik canossai zarándoklatára is, ahol a pápa megalázó helyzetbe hozta a német-római császárt.

A modern idők manipulációit (ideértve napjaink politikáját is) a szovjetek által rengetegszer alkalmazott reflexív kontroll technikája fémjelzi és határozza meg. Ennek lényege, hogy

a politikai ellenfél döntéshozását manipulált információkkal vagy érzelmi nyomással befolyásolják úgy, hogy saját akaratából hozzon számára kedvezőtlen döntéseket.

Egyik klasszikus eszköze ennek az ellenfél érzelmi reakcióinak kiváltása, például stressz, düh vagy félelem előidézése. Ez különösen hatékony politikai vezetők vagy katonai parancsnokok esetében, akik a nyomás alatt hajlamosak hibázni.

A politikai ellenfelek nyilvánosan történő provokálásával a provokálók nagyon alapvető emberi hajlamokra, zsigeri reakciókra, kognitív torzításokra és szociálpszichológiai dinamikákra építenek. Nézzük meg, hogy pontosan miről is van szó!

A célpont előhangolása – ne remegj, ne izgulj!

Sokaknak feltűnhetett már a hazai közéletben egy egyre többször használt pszichológiai destabilizációs eszköz: egy politikai szereplővel, újságíróval, közéleti szereplővel történő beszélgetés vagy felkérdezés elején a provokátor által tett „ne remegj”, „ne izgulj”, „miért remegsz?”, „miért izgulsz?” típusú állítások és kérdések.

Ezeket a megjegyzéseket többnyire nem a beszélgetőpartner iránt érzett aggodalom szüli, hanem a pszichológiai destabilizálás és debilizálás szándéka. Ez a manipulációs eszköz a priming, vagy ismertebb nevén előfeszítés, előhangolás elvein alapul. Ennek lényege, hogy bizonyos szavak használata a másik fél agyában egyből szavak asszociációs hálózatát hozza létre: ez metaforaként és neurális szinten is igaz. Amikor a hálózat egyik eleme aktiválódik, ez egyszersmind aktiválja a nagyobb hálózatot. Az ily módon aktiválódó szavak konnotációja, érzelmi töltete képes befolyásolni a helyzetre adott reakciónkat, viselkedésünket.

Klasszikus tankönyvi példája a szöveggel történő előhangolásnak, amikor egy közönséggel olyan szöveget ismertetünk meg, amely agresszív vagy éppen ellenkezőleg, békés szavakat tartalmaz. Ha a szöveg elolvasása után elmesélünk egy történetet a közönségnek, amelynek főszereplője egy Dezső nevű férfi, aki nem enged be egy porszívóügynököt a lakásába, akkor azok a személyek, akiket agresszív szavakkal hangoltunk elő, ellenségesnek látták Dezsőt, míg azok, akiket békés szöveggel hangoltunk elő, békés személynek ítélték meg.

Vagyis amikor egy beszélgetést azzal nyitok, hogy használom a „ne izgulj” kitételt, akkor az „izgalom” szó rengeteg egyéb, ehhez asszociálódó szót fog aktiválni a beszélgetőpartnerem fejében, mint például „félelem”, „remegés”, „menekülés” stb. Ezek a szavak pedig magukkal hozzák az általuk kiváltott érzelmeket és az érzelmekre adott viselkedéses (stressz) reakciót, amely képes lesz a célpontot egyből a beszélgetés kezdetén destabilizálni és akár debilizálni is. A provokáló által használt priming pedig képes hatással lenni a helyzetet szemlélő közönségre is. A használt szavak, kifejezések (például „ne félj”, „miért félsz?”) arra hangolhatják elő a közönséget, hogy a célpont reakcióját egy bizonyos módon értelmezze. Vagyis

hiába reagál a célpont nyugodtan egy provokálásra, a használt szavak és előhangolás következtében a közönség számára a nyugalma gyengeségnek, vagy a dühe pszichológiai instabilitásnak tűnhet.

Tükrözés és érzelmi fertőzés

Az érzelmi fertőzés arra a jelenségre utal, amikor az emberek utánozzák és „elkapják” a körülöttük lévők érzelmeit. Ez a jelenség a sokak által már biztosan ismert tükrözés jelenségére épít. Ennek lényege, hogy az idegrendszerünkben meglévő tükörneuronok hatására önkéntelenül visszatükrözzük a másik fél érzelmeit és viselkedését. Ez a mechanizmus természetesen használható jó szándákkal is: amikor például próbálunk valakit megnyugtatni, ennek szándékával felvehetünk egy nyugodt testtartást annak reményében, hogy ez a túloldalon kiváltja az ezt tükröző nyugodt reakciókat.

Egy provokátor azonban ennek éppen az ellenkezőjét kívánja elérni: szándékosan dühöt, frusztrációt vagy stresszt visz egy helyzetbe, és azt reméli, hogy a célpontja az önkéntelen, tudattalan utánzásnak és rezonanciának köszönhetően tükrözni fogja ezeket az érzelmeket, vagyis ő is stresszes és feszült lesz, ami végső soron frusztrációhoz vezet. Ez pedig a frusztráció-agresszió hipotézisnek megfelelően végül agresszióhoz vezethet. A provokatív taktika célja tehát az, hogy frusztrálják a célpontot, ami potenciális kitörésekhez vagy az önkontroll elvesztéséhez vezet, ami politikailag végül káros lehet rá nézve. A frusztráltságot növelheti a provokátor által használt sok közbevágás, amely képes fragmentálni a célpont által adott válaszokat. Amellett, hogy ez egyrészről rendkívül bosszantó, a kutatások szerint egyértelműen csökkenti a célpont által alkalmazni kívánt üzenetek meggyőző erejét is.

Érdemes ebben a körben emlékezni Donald Trump elnöki vitákban alkalmazott hasonló kommunikációs technikájára. A viták során Trump gyakori félbeszakításai és fizikai megfélemlítése nemcsak zavarók, hanem arra is irányulnak, hogy frusztrációt vagy védekezést váltson ki a másik félből. Az érzelmi fertőzés elmélete megmagyarázza azt is, hogy az ilyen provokációk ilyenkor miért hullámzanak végig a közönségen és miért teremtenek egy feszültséggel teli légkört.

Beszédtett-elmélet – a híres „mi van, mi van, mi van?”

A John L. Austin nevéhez fűződő, a nyelvészetben ismert beszédtett-elmélet szerint a beszéd mögött mindig valamilyen beszédszándék húzódik meg és a beszéd mindig kivált valamilyen cselekvéses reakciót. Ha valaki mond valamit, az cselekedetté is válik. Klasszikus példa, hogy amikor egy fülledt, emberekkel teli helyen valaki azt mondja, hogy „nagyon megállt itt a levegő”, akkor nagy valószínűség szerint valaki fel fog állni, és kinyitja az ablakot, vagyis

a kimondott szó tettre sarkall.

Talán nem véletlen az sem, hogy a kocsmai verekedések vádirataiban jól dokumentált, hogy a fizikai agressziót mindig megelőzi a hagyományosnak tekinthető „na mi van, mi van, mi van” típusú szájkarate. Ugyancsak alapvetés a túszejtőkkel történő kríziskommunikációban, hogy amikor a túszejtővel történő kommunikációban a túszejtő beszédében megnövekszik az erőszakos konnotációjú szavak koncentrációja, az sajnálatos módon előre jelzi, hogy az valamilyen erőszakos tettben fog manifesztálódni. A fentiekre alapozva amikor egy provokátor a célpontot egy kocsmai verekedésre hajazó módon próbálja bullyingolni, akkor a beszédtett-elmélet alapján a célpont erőszakos viselkedéses reakciójának valószínűségét próbálja meg növelni.

Ezek a reakciók temperamentumtól, karaktertől és a stresszel szembeni reziliencia képességétől függően különbözők lehetnek. Az ilyen helyzetekben érvényesül az evolúciós pszichológiából ismert üss vagy fuss reakció. Amikor támadás ér valakit, akkor az egyén támadóvá válhat („üss”) vagy visszavonulót fújhat („fuss”). Mindkét reakció károsíthatja a politikus nyilvános imázsát: az is, ha túlzottan agresszívnak, de az is, ha gyengének érzékelik.

Kognitív terheléses elmélet

Még akkor is, ha a provokáció célpontja kiváló rezilienciáról tesz tanúbizonyságot és nem mutat viselkedéses szinten semmilyen olyan szélsőséges reakciót, ami miatt később magyarázkodásra lenne késztethető, egy provokátor által keltett kognitív zaj önmagában alkalmas arra, hogy zavart reakciókat váltson ki a célpontból és ne legyen képes teljesíteni a feladatát, vagy konkrét célkitűzését.

A kognitív terheléses elmélet szerint az embernek korlátozott mentális erőforrások állnak rendelkezésére az őt bombázó ingerek és információk feldolgozására. Azzal, hogy egy provokátor megzavarja a politikai ellenfél fókuszát – megszakításokkal, zajjal vagy figyelemeltereléssel –, növeli a célpont kognitív terhelését. A kognitív túlterhelés pedig könnyen hibára kényszeríti az embert: megnehezítheti a célszemély számára, hogy hatékonyan érveket fogalmazzon meg, vagy megőrizze a nyugalmát, illetve a fókuszt az általa kívánt témán tartsa.

Azt kellett volna mondanom, hogy…

A nyilvános provokációk gyakran sikeresek, amikor a célpont nem tudja szabályozni az érzelmeit, enged a kognitív túlterhelésnek vagy stresszhelyzet hatására társadalmilag nemkívánatos viselkedést mutat. Egy nyilvánosság előtt zajló politikai provokációt kívülállóként szemlélve szinte mindenkiben megfogalmazódik a kérdés, hogy miért reagál arra egyáltalán a célba vett politikai szereplő. Ebben a helyzetben érvényesül a könnyebb mondani, mint kivitelezni aranyszabálya. Kivételes pszichológiai reziliencia és hosszú évek gyakorlása szükséges ahhoz, hogy egy politikai provokáció semmilyen érzelmi vagy viselkedéses reakciót ne váltson ki valakiből.

A politikai provokáció pszichológiai dinamikájának megértése egyrészről kiemeli az érzelmi intelligencia és a rugalmasság fontosságát a politikai vezetésben, másrészről megadja a lehetőséget a célpontok számára a pszichológiai alapokon nyugvó ellenstratégiák alkalmazására és arra, hogy a provokációkat a saját narratívájuk megerősítésének lehetőségévé alakítsák.