Képesek vagyunk szülőként ugyanúgy szeretni a gyerekeinket?

„Amikor az ikrek megszülettek, attól a pillanattól kezdve éreztem, hogy a szívemben plusz két szelet keletkezik. Az ember ezt valahogy érzi, hogy több felé »osztódik« a szív, és persze mindenki elfoglal benne egy kis helyet, egy bizonyos szeletet. Ezek a szeletek az ő esetükben teljesen egyformák. Ha ilyen és ehhez kapcsolódó érzéseink vannak, akkor vajon ha lenne még egy gyerekünk, meg még egy, akkor még több felé osztódna a szívünk? És vajon mekkora az a tér, amiből a szülő szeretete, figyelme egyformán tud eloszlani a gyerekei között? Vagy mekkora az a mennyiség – van-e ilyen egyáltalán –, amikor egy szülőnek egy, kettő, öt vagy akár hét gyereke van, ő hogyan tudja ugyanazt a figyelmet adni?

Meddig tud a szívszeretet »osztódni«, ha tud egyáltalán?”

Bátor Bence zenész egy lány- és egy fiúikergyerek édesapja, sőt maga is egy ikerpár tagja. Bence nem csak szülő, egyben a barátom is, gyakran diskurálunk a szülőségünket, a gyerekeinket érintő kérdésekről.

Számtalanszor dob be olyan vitaindító témát, amiből azonnal szeretnék cikket írni, de persze ez lehetetlen. Biztos vagyok benne, hogy ezek a témák nemcsak őt, nemcsak minket, hanem a hozzám járó családokat és bizonyára az olvasók nagy részét foglalkoztatta már valamikor. Így volt ez az alábbi esetben is, amikor a szülői szeretet oszthatóságáról vagy oszthatatlanságáról beszélgettünk – arról, vajon lehet-e ugyanúgy szeretni a gyerekeinket. A gondolataihoz hasonló kérdések a legtöbb szülőben megfogalmazódhatnak, de előfordul, hogy ezekhez a szorongás és a bűntudat érzése is társul.

És bár Bence a barátom – nem a kliensem –, az jutott eszembe, milyen jó lenne megmutatni azt a szemléletbeli keretet, ahogyan pszichológusként dolgozunk. Hogy milyen az, amikor a szülő partner egy folyamatban, amikor közösen gondolkodik a szakemberrel, amikor a szülő is kompetens, és érvényes mindaz, amit gondol, ahogy érez egy-egy téma kapcsán. Ezért, bár a legtöbb írásomban igyekszem minél több konkrét tanácsot adni, most rendhagyó módon egy Bencével közös beszélgetésünk leiratát közlöm.

Modalitás helyett kilóra mérjük

P. K.: Szülőként gyakran beleesünk abba a csapdába, hogy ahelyett, hogy a modalitással, a szeretet jellegével foglalkoznánk, abban a keretrendszerben gondolkodunk, hogy „mennyire”, „ugyanannyira” szeretjük-e a gyerekeinket. Ha ez nem így van, bűntudatunk lesz, azt gondoljuk, nem vagyunk jó szülők, valamit nem jól csinálunk.

B. B.: Gyerekkoromban jelentős korkülönbséggel bíró tesók voltunk, 8 éves báty, 4 éves nővér és akkor jöttünk mi, az ikertesómmal. Egész más érzelmi, kötődési igénnyel a szülők felé. Főállású anyaként sem lehet könnyű megugrani egy ilyen diverz kis csapat érzelmi feltöltését, kielégítését, nemhogy dolgozó nőként, a 70-es évek végén.

Ezzel kapcsolatban van egy olyan megélésem, amelyről nem állítom, hogy minden sokgyerekes családban ugyanúgy fellelhető, de szerintem a legelső és a legutolsó gyereknél tud csorbát szenvedni valamilyen módon a figyelem még akkor is, ha számításba vesszük a – pszichológiában egyébként már elavult fogalomként jelenlévő – szendvicsgyerek szerepet. A figyelem persze valahol nem egyenértékű a szeretettel, mégis, ha megvizsgáljuk, amikor egy gyerek úgy érzi, nem figyelnek rá, akkor automatikusan a „szeretethiány” ugrik be, azaz úgy érzi, nem szeretik őt eléggé.

Az első gyerekről a néhány évvel később születő új testvér veheti el a szülő figyelmét, majd pedig az azt követők. S amikor az elsőszülött már idősebb lesz, más érzelmi igénnyel, a fiatalabb tesók még mindig aktív törődést igényelnek. Ilyenkor az idősebb gyerek iránti csökkenő figyelem, bár a maga módján akár még logikus is lehet, mégis okozhat „szeretethiány” érzést. Azért tartom fontosnak, hogy a gyerek perspektívájáról is gondolkodjunk, mert ez előbb-utóbb lecsapódik a szülőnél is, s onnantól jön/jöhet az önmarcangolás – a „nem szeretem eléggé” érzés.

A sorban hátrébb lévő gyereknél pedig az okozhat még törést, hiányt – persze másfajtát, mint a legidősebb testvér esetében –, hogy addigra a szülő rutinosabbá, néhány évvel idősebbé válik, sérül, kérgesedik, hisz rengeteg csatát vívott már önmagával, az anyasággal/apasággal, az idősebb gyerekével, s lehetnek dolgok, amiket rutinból oldana meg, miközben minden gyerek más „szervizt” igényel. Ez egy baromi nehéz képlet és nagyon nagy meló a szülőnek, s akár már 2-3 év korkülönbséggel született gyerekek esetén is így lehet. Gondoljunk csak az etetési, altatási igényekre. Ebből a szempontból az ikreknél talán egy picit könnyebb az, hogy nagyjából azonos időben és korban kell adekvát választ adnunk a nagyjából azonos érzelmi és fizikai igényekre. Természetesen utóbbi akkor adható könnyen, ha sikerült őket azonos menetrendhez igazítani.

P. K.: Erről eszembe jut, amikor a nyáron állok a Duna-parton a fiammal, aki arról próbál meggyőzni, mennyire nem jól csinálunk szülőként valamit a legkisebb testvérénél. És azzal érvel, hogy amikor ő volt az egyetlen gyerekünk, akkor egyrészt fiatalabbak voltunk, kevésbé rugalmasak (vajon milyen kora gyerekkori élményei lehetnek erről), másrészt neki nem volt testvére, ami alapvetően más dinamikát eredményezett a családban. Aztán lett két tesója, miközben ő felnőtt, mi öregedtünk, bizonyos dolgokban „belazultunk”, mondja ő, és szerinte nem vesszük figyelembe eléggé, hogy a legkisebb viselkedése a nagyobbakra milyen hatással van. És hogy ő időnként azért neveli – aminek mi szülőként nem mindig örülünk –, mert mi kevesek vagyunk. Ezért

azt kérte, hogy még ha „lazábbak” lettünk is idővel, már nem szorongunk annyira, legyünk „szigorúbbak” a kicsivel, hogy neki nyugodtabbak legyenek a hétköznapjai.

Rengeteg szintje van ennek, és én nagyon örültem, hogy ilyen pontosan meg tudta fogalmazni, mit szeretne, miközben azt is éreztem, hogy még egy feladat – de még egy jogos igény. Mennyiféle igényt kell kielégíteni szülőként egyszerre! És mindebben talán az a kamasz – tapintatosan átgondolt – visszajelzés és kritika megfogalmazása is benne van, hogy egyrészt vele időnként szigorúak voltunk, legalábbis így élte meg, másrészt nem vagyunk elég jó szülők. Még ha nehéz is hallani ilyen mondatokat, van benne valami megnyugtató. Mégpedig az, hogy pontosan azt teszi, amit egy kamasznak tennie kell: konfrontálódik. Valójában nem mérni kellene, hanem odafigyelni a másikra, a szeretet alakulására, azt érteni és értelmezni. Hogy mitől érzünk úgy, ahogyan érzünk, mi befolyásol bennünket és a gyerekünket. Mi az, ami a viszonyunkba – időnként láthatatlanul – beleszól. Ha ebben tudunk reflektívek és tudatosak lenni, nem ragadunk majd le a dekáknál.

B. B.: Jó kis példa volt ez. Én abban hiszek, hogy semelyik szülő sem akar leragadni a dekánál, csak, mondjuk, más eszközei vannak arra, hogy kellően reflektív maradjon. Aki viszont nem reflektál kellőképpen vagy csak nem érzi ennek jelentőségét, az könnyen leragadhat a dekában mért szeretetnél. S lehet, hogy ott ő valószínűleg más fronton is hasonlóan cselekszik.

Az biztos, hogy a „null kilométeres” gyerekek melletti folyamatos önreflexió elengedhetetlen. Én magam is törekszem rá, hogy egy számomra huszon-harminc éve evidensnek tartott, teljesen hétköznapi dolog, mondjuk, egy KRESZ-szabály ne legyen konfliktusforrás, amikor az alig 3 éves gyerekek nem értik, miért kell az út jobb oldalán menni rollerrel és ezt újra és újra és újra megkérdezik. Szerintem az ilyen és ehhez hasonló, egyszerű esetekből rakódik össze nagyon sok súrlódás, s ha ezt nem tompítjuk kellő türelemmel, akkor gyorsan elindulhat a kérgesedés, ami olyan gondolatokat, mondatokat szülhet, mint hogy „Ez a buta gyerek…”, „Nem igaz már, mit kérdez annyit?” stb. Ez pedig türelmetlenséghez, s végső soron a szeretetérzés csorbulásához vezethet, mert ez a szülő egyre inkább tehernek éli meg a gyerekét és annak végtelen számú kérdését.

Azt látom, hogy sok szülő evidenciaként – egy csettintésre – vár el bizonyos összetett tudást egészen kicsi gyerekektől, miközben annak megértése, elsajátítása jóval hosszabb időt vesz igénybe. Ha pedig nem úgy történik, ahogy azt ő felnőtt fejjel elvárja, ingerültté, türelmetlenné válik. Ez pedig onnantól nagyon könnyen átcsaphat a gyerek minősítésébe is. S ahol minősítés van, ott szerintem hamar csorbul a szeretet. Mert rohadtul nem mindegy, hogy azt mondjuk-e a gyerekünknek: „már háromszor elmondtam, nem igaz, hogy lehetsz ilyen értetlen” vagy „gyere és elmagyarázom, lehet, hogy az előbb túl gyors voltam”.

P. K.: Az önreflexió egy hosszú önismereti munka eredménye, amiért ha nem dolgozunk meg szülőként, nem fogjuk tudni jól érteni sem a gyerekünk érzelmi állapotát, sem a sajátunkat.

B. B.: De még milyen hosszú, szinte végeláthatatlan munka. S az a bizonyos képzeletbeli tükör tud még nagyon erősen hatni, amit a gyerekeink tartanak elénk önmagunkról. Ami és ahogyan megjelenik az ő viselkedésükben azáltal, hogy leképezik a viselkedési mintáinkat, szokásainkat, szóhasználatunkat, kiválthat egyfajta ellenérzést. Szülőként nagyon kellemetlen tud lenni, ha a gyerekünktől éppen egy nem kívánt tulajdonságunkról kapunk visszajelzést.

A szeretet egy időben változó viszonyrendszer

P. K.: A gyerekek különböző életkorban különbözőképpen viselkednek, mások az életkori sajátosságaik, ezért szükségképpen a kettőnk közötti viszony, azaz a szülő-gyerek kapcsolat is meg fog változni. Ezáltal pedig a szeretet is változik – jobban vagy éppen kevésbé fogom szeretni. És nemcsak hogy nem ugyanannyira, de másképpen is fogom szeretni.

Szülőként tapasztalhatjuk, hogy az egyik gyerekünkkel megélünk valamit, amiben nagyon intenzíven össze tudunk kapcsolódni, míg mindeközben a másiktól eltávolodunk. Aztán ez változik, ahogyan az életkor, az élethelyzet, a pszichés és érzelmi állapotom változik.

B. B.: Hát persze, de mitől is lenne ugyanolyan minden az eltérő korú gyerekeknél? De még az ikreknél is komoly különbségek figyelhetők meg a fejlődésben. S miközben ők minden pillanatban azonos életkorúak, mégis baromi izgalmas volt tapasztalni, hogyan változtak egyes dolgok egyénenként. Például a testi közelség, a bújás, egy ölelés vagy puszi különböző módon és máskor fontos nekik. S igazából rájöttem, hogy szeretem ezt a szót: fejlődés. Szépen kifejezi, hogy nem csupán a nevelés, a szülői mintaadás, esetenként a nevelő célzatú kérések mutatják az utat, hanem a közös, kölcsönös változás.

P. K.: És ha már az életkori sajátosságokról beszélünk, érdemes beszélnünk az egy családban nevelkedő különböző képességű gyerekekről, testvérpárokról. A szeretet kifejezése az ő esetükben másféle modalitásban érkezik, hiszen egy speciális szükségletű gyerek esetében van, hogy az érintés egy alapvető közvetítő közeg, míg a szavak másodlagosak.

B. B.: Vagy éppen az érintés az, ami a „tilos” kategória, de legalábbis veszélyes bizonyos betegségeknél. Ezenkívül van még ebben a témakörben egy másik, sokkal inkább vitaindító szelet, amikor a szülő különböző külső tényezőktől, vagy a szégyentől tartva „módosítja” a szeretetét, mert gyerekéről megtudja, hogy az azonos neműek iránt érez szexuális vonzalmat. Ez is fontos szelete a témánknak, de azt hiszem, a cikk terjedelmi keretei most nem adnak lehetőséget ennek a részletesebb kifejtésére.

P. K.: A másik dolog, ami eszembe jut, a fiúság-lányság kérdése, és persze nem azt akarom ezzel mondani, hogy a nemi identitás mindenképpen befolyásolja majd a szeretetünket a gyerekünk iránt, ugyanakkor vannak szülők, akik azáltal, hogy a gyerekük neme azonos az övével, a nagyobb azonosulási felület miatt egyszerűen máshogyan viszonyulnak hozzá, ha úgy tetszik, másképpen szeretik.

B. B.: Őszintén bevallom, bennem is felmerült már elég korán, vajon milyen lesz majd a kislányommal foglalkozni, játszani, tudok-e kellően kapcsolódni vele, lesz-e közös metszéspontunk, s ha lesz, milyen lesz az. Aztán szépen rájöttem, hogy ez kizárólag a saját nyitottságomtól, korlátaimtól függ, semmi mástól. Valamint azt is megfigyeltem, hogy ugyanakkora izgalommal voltam mindkettejük iránt, amikor ezek a gondolataim először jöttek. Szóval ilyen értelemben egyáltalán nem volt evidens, hogy a kisfiammal majd biztosan szorosabban fogok kapcsolódni, csak azért, mert ő fiú. Azt kell hogy mondjam, ha lenne erősségmérő műszerem, akkor mindkettejük irányában ugyanoda lengene ki az a bizonyos mutató. Nem tapasztalok különbséget.

Csorbul-e a szeretet, és ha igen, miért nem?

B. B.: Szerintem igen, tud, hiszen mi – akik adjuk és kapjuk – is változunk és a családtagjainkhoz való viszonyulásunk szintén alakul az évek, évtizedek során. A szülő-gyerek kontextusban például a kamaszkori csalódások, félreértett helyzetek, bántások, az oda-vissza kapott súlyos szavak mind kaparják a mázat a kezdeti, idealisztikus miliőt burkoló bevonatról. S közben sérül az ego, sérülnek az érzelmek. Ez nem marad nyom nélkül. A legfőbb állandó ebben az, hogy mindig minden változik.

P. K.: Van egy elemi ellenállás bennünk a változással szemben. Amikor ugyanis biztonságban érezzük magunkat, még véletlenül sem szeretnénk azt az állapotot elveszíteni. A komfortot keressük, a szorongást kerüljük, legalábbis törekszünk rá. Amikor azt mondjuk a gyerekünknek, hogy bármit is teszel, mindig ugyanúgy szeretlek majd, akkor szerintem nem mondunk igazat – szimbolikusan persze de. Hiszen folyton változunk, mi magunk is, a gyerekünk is, hogyan is tudnánk pontosan ugyanúgy viselkedni, viszonyulni, szeretni. Most persze gondolhatja az olvasó azt, hogy szavakon lovagolok, szerintem a szavaknak, a nyelvnek igenis jelentősége van, mert meghatározza azt a viszonyulást, amiről eddig beszéltünk. Szülőként is vannak vágyaink, szeretnénk egy újabb hobbit kipróbálni, egyedül szeretnénk időt tölteni, vagy éppen a barátainkat választjuk a gyerekünk helyett. Ilyenkor is csökken a figyelem, a rá fordított idő, és így változik az abban helyet kapó érzelem.

A szeretet viszonyfogalom

P. K.: Amikor párt választunk magunknak, azt általában az alapján tesszük, hogy a másik mennyire tetszik nekünk. De a tetszés is egy viszonyfogalom, ugyanis a tetszés nem a dologban van benne, azaz nem a másik emberben, hanem a kettőnk viszonyában.

Gondoljunk csak arra, amikor van valaki, aki külsőre tetszik nekünk, szépnek tartjuk, de nem az esetünk. Tehát amikor a másik tetszeni kezd nekünk és megszeretjük, az mindenképpen egy beállítódás is, ami a kettőnk viszonyában keresendő. Ugyanez történik a gyerekünk esetében is. Nem belőle, még csak nem is belőlem, szülőből fakad a szeretet, hanem a kettőnk viszonyából, a szülő-gyerek kapcsolatból.

Amikor a gyerekünk nekünk nem tetsző módon viselkedik, akkor az megjelenik a viszonyunkban. És bár szoktuk szülőként hangoztatni, hogy attól még szeretlek, persze, de a szeretet változik, az intenzitása mindenképpen.

Ha nagyon haragszom rá, nem tudom ugyanannyira szeretni, mint amennyire azt megelőzően szerettem.

B. B.: Igen, szülőként én is tökéletesen egyetértek azzal, hogy a gyerekek és a köztünk lévő kapcsolatból – vagy ahogy mondod „viszonyból” – fakad a szeretet, mégis úgy érzem, ennek kialakításában kiemelt szerepe van a szülőnek, a jelenléte minőségének, hiszen mi, 30-40 éves emberként már – jó esetben – egy nagy adag érzelemcsomaggal rendelkezünk (pozitív és negatív érzésekkel egyaránt), amiből merítünk a gyerekünket illetően. A gyerek viszont e tekintetben null kilométeresen érkezik a világra és tőlünk kapja az első reakciókat.

Így tehát a szeretet kialakulásában – bár a kölcsönös fejlődés maga a meder – a forrás valahol mégiscsak a szülőnél van.

Hasonlóan fontos, hogy a haragos helyzetekben is kifejezésre jusson, a haragnak nincs köze az iránta érzett szeretethez, csupán az aktuális cselekedethez. A forrongó pillanatban persze ezt néha nehéz különválasztani. Épp ezért nélkülözhetetlen időben mérlegelnünk (még ha sok esetben ez nem is döntés kérdése), vajon érdemes-e egyáltalán haragudnunk. Illetve egy másik példa: ha viszont tényleg haragot kiváltó helyzet állt elő, akkor hibáztatás nélkül kifejezni szülőként, hogy ez vagy az a viselkedés nem esett jól nekem és ezért most haragszom.

Ezzel az egyszerű eszközzel szerintem nagyon szépen lehet puhítani a konfliktusos helyzeteken, így sokkal kevésbé merül fel a gyerekben, hogy „jaj, apa/anya már biztos nem is szeret”, mert érteni fogja, hogy nem a személyével van baj, hanem a viselkedésének milyenségével. Fontos az attitűd, a körítés, amivel átadjuk az üzenetet.

Ja, és majd elfelejtettem! Már egy 2-3 éves gyerekkel is meg lehet – és szerintem kell is – ezeket beszélni, mert pontosan érteni fogja, hogy miről van szó. Elképesztő amúgy ez a tapasztalás az ikreknél. Duplán jönnek a konfliktushelyzetek, viszont a megfelelő pillanatban, érthetően, higgadtan mindent meg lehet velük beszélni. Álmomban sem gondoltam volna.

Minket ki szeret?

P. K.: Amikor arról gondolkodunk, hogyan szeretjük a saját gyerekünket, van-e különbözőség a gyerekeink között a szeretetben, elengedhetetlen, hogy arról is gondolkodjunk, hogy minket vajon hogyan szerettek gyerekkorunkban, most hogyan szeretnek a barátaink, a szerelmünk, a saját gyerekünk. Ugyanis a mi viszonyulásunkat befolyásolja mindez az élmény, a legkorábbi pillanattól kezdve.

Mondhatnánk persze, hogy ahogyan minket szerettek, úgy szeretünk mi is, de ez egy végtelenül leegyszerűsített és helytelen következtetés lenne.

Ugyanakkor nem mehetünk el a mellett a tény mellett, hogy amennyiben a szükségleteinket csecsemőkorunkban nem megfelelően elégítették ki – például játék és simogatás helyett ételt kaptunk –, akkor az befolyásolja a mi viszonyunkat, interakciónkat másokkal, valamint az emberi (jelen esetben a szülő-gyerek) kapcsolataink minőségét. Hogy milyen mértékben és irányban, az a korai kapcsolat minőségén is múlik.

Tehát a múlt- és a jelenbeli kapcsolataink, a kötődésünk milyensége hatással lesz arra, hogy hogyan tudjuk a gyerekeinket szeretni, miképpen tudunk hozzájuk kapcsolódni.

Sok szülő eldönti, hogy ő éppen úgy, vagy pont ellenkezőleg, biztosan nem úgy szeretné nevelni, szeretni a gyerekét, ahogyan őt nevelték, ahogyan őt szerették. Hiszen amit ő kapott, az vagy minta, vagy ellenminta lesz számára.

Ebben a születéstől kezdődő tanulási folyamatban értjük és tanuljuk meg a másikat, szülőként a gyerekünket, barátként a barátunkat és párként a párunkat. Így lesz az egyéni nyelvből egy közös szeretetnyelv, ami folyton változik, átalakul attól függően, hogy a tanulásban éppen hol tartunk. Persze nagyon egyén- és önismeretfüggő a tanulási folyamat maga, annak tempója, de ha van bennünk törekvés és tudatosság, könnyebben megértjük például a szülői mintát, és a szüleink cselekedeteit anélkül, hogy haragudnánk rájuk.

B. B.: Jaj, hát, ehhez a minta/ellenminta gondolatmenethez én is szívesen csatlakoznék! Szerintem egyáltalán nem determinál az, hogy mit kaptam (vagy épp nem kaptam) a szüleimtől abban a relációban, hogy szülőként én majd mit adok a saját gyerekeimnek. Mert, ha ez lenne a kiindulási alapom, akkor például soha nem fejezném ki szavakkal a gyerekeimnek, hogy szeretem őket. Elég volna a kimondatlan tény, vagyis: „de hisz felnevellek”, amit bizonyára ő is tud. Ennél azért szerencsére több kell, mert hiszem, hogy a kisgyerekek sokkal kifejezőbbé válnak kamasz-, majd felnőttkorukra azáltal, hogy az érzelemkifejezés – különösen a szeretet kinyilvánítása szóban – nem csak ilyen rejtett, „nyomokban tartalmazhat” módon jelenik meg az életükben. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy reggel, délben, este mondanom kell nekik, hogy szeretem. Sőt! Semmit sem „kell”, mert minden ilyen az belülről jön vagy nem jön.

Nálunk ez valahogy szépen, organikusan alakult és általában fektetéskor mondjuk el nekik, hogy nagyon szeretjük őket, vagy egy szép, meghitt pillanatban tesszük ugyanezt. Ráadásul azt látom, hogy ennek kapcsán sokkal nyíltabbak lettek egymás iránt is, és maguktól, a legváratlanabb helyzetekben merik kifejezni, amit éreznek. Sokszor teljesen zavarba hozva ezzel bennünket. Például nemrég, amikor a csöpögő mosogatógép alatt feküdtem, épp törlöm fel a vizet, mire odafeküdt mellém a kisfiam a földre, és egyszer csak azt mondta: „Apa, nagyon szeretlek!” :)

Akkor mégis mi a válasz?

Ha van is, biztosan nem egyféle. Így a beszélgetésünk végén abban megállapodtunk, hogy egyrészt mindenkinek szüksége van a szeretetre, legyen az gyerek vagy felnőtt, másrészt szabad sokféleképpen szeretni a másikat. Jól szeretni azonban nem mindig könnyű, erőfeszítéssel és mindennapos befektetett munkával jár. A spontán érzelemkifejezésen túl a tudatosságra, a megismerési funkcióinkra is szükségünk van.

A szeretet kifejezésének különféle formái vannak. Ilyen lehet egy pozitív visszajelzés, egy szívességtevés, a gyerekeknél a minőségi (nem a mennyiségi) idő és a testi érintés. S talán közhelyesen hangzik, de egy őszinte mosollyal kísért tekintet is sok mindent elárul. Ugyanakkor talán a gyerekünk számára nyújtott érzelmi biztonság lehet a legnagyobb szeretetmegnyilvánulásunk.

Amit tehát tehetünk, hogy minél többet gondolkodunk róla, igyekszünk megérteni, mi állhat az érzelmeink változásának hátterében. Az önismeret és az önreflexió ugyanis segíteni fog bennünket abban, hogy ne csak megéljük, de képesek legyünk kifejezni is az érzéseinket. Mégpedig úgy, ahogyan aktuálisan érezzük magunkat.