Szorongató tanévkezdés: szabad várni és szabad nem várni az iskolát

Nyár végén sok szülőnek összeszorul a gyomra, egyre többet és intenzívebben aggódik azon, hogy hamarosan itt az ősz, kezdődik az iskola, addig mennyi teendő van, mennyi mindent nem csinált még meg, mi vár rá és a gyerekére, vége a nyugalomnak. Vagy éppen ellenkezőleg, akkor érkezik meg a nyugalom, ha elmegy a gyerek az intézménybe, mert már rég nincs több szabadsága, már alig bírja a programszervezést és a szórakoztatást, rettenetesen elfáradt a logisztikában – ki és mikor vigyáz a gyerekre –, kiürült a pénztárca a nyári táborok és a lángossal, fagyival megspékelt strandolások miatt. Van egyfajta érzelmi ambivalencia is bennünk, szülőkben, és ennek feloldása nem egyszerű.

Ebben a cikkben a teljesség igénye nélkül azokat a szempontokat vizsgálom, amelyek szorongással tölthetik el a szülőt, és az ambivalens érzések hátterében lehetnek. Abban bízom, hogy ha gondolkodunk rajta, könnyebben találunk saját válaszokat, és a válaszok – ha nem is teljes mértékben, de – segíthetnek a diszkomfortérzés csökkentésében.

Saját gyerekkori élményeink

Szülőként van élményünk a saját gyerekkorunkból arról, hogyan töltöttük a nyarat, hogy szerettük-e a nyári napközit, vagy kötelező rossznak gondoltuk. De biztosan emlékszünk a kedvenc nyári olvasmányunkra és arra is, melyik nyári kötelező irodalommal szenvedtünk. Hogy kibe voltunk szerelmesek és mi volt a nagymamánk által készített kedvenc sütink.

De emlékszünk arra is, milyenek voltak az utolsó nyári napok, az első iskolai nap, amikor felvettük a köpenyt, és arra is, hogy milyen érzés volt meglátni az osztálytársak arcát először. Hogyan változott meg a tanító a nyár alatt, és milyen lett az új osztálytermünk.

Azért írom ezeket le, mert a saját élményeink, gyerekkori tapasztalataink bizony meghatározzák azt, ahogyan a jelenben az iskolához, a pedagógusokhoz viszonyulunk, és azt is, ahogyan a gyerekünk viszonyul mindehhez. A gyerekek ugyanis hiperérzékenyek, egy-egy arcrezdülésből, grimaszból, sóhajból is képesek tájékozódni. Éppen ezért egyrészt szerencsés, ha el is mondjuk nekik, hogyan érzünk mindezzel kapcsolatban, de egyúttal arra is reflektálunk, hogy a mi gyerekkorunk nem az övék, nem kell ugyanúgy érezniük.

Ebben benne van az a nagyon fontos pszichológiai szempont, hogy a másik érzésének elfogadása, az érzés érvényessé tétele alapvetően meghatározza a szülő-gyerek kapcsolatot. Ugyanis

szabad gyerekként – és persze szülőként is – bárhogyan érezni magunkat. Szabad várni és nem várni az iskolát, szabad ellenállni, szabad kíváncsisággal közeledni.

Segíthet, ha beszélgetünk velük minderről.

Kihívásokkal szembenézve

Nagyon nem mindegy, hogy a gyerekünk éppen az első osztályt kezdi, vagy már harmadikos lesz, hogy az idei tanévben felvételizik-e, vagy már bőven gimnazista, hogy az érettségire készül-e, vagy még van hátra egy tanéve. Mert a gyerekre váró feladatok meghatározzák a szülői viszonyulást, amit az intézmény – és a társadalom – felől érkező kommunikáció tovább alakít.

De kihívásnak számít az is, ha nincs átmenet a nyár és a tanévkezdés között, ha a második héten már gőzerővel érkezik a számonkérés, jönnek az év eleji „ismétlő” dolgozatok, amelyeknek lehet, hogy „csupán” az a funkciójuk, hogy felelevenítsék a tudást, de fontos látni – már a szóhasználat alapján is –, hogy ez micsoda szorongással járhat együtt már a kezdetekkor. Meggyőződésem, hogy a ráhangolódás, az átmenet könnyebbé tétele a játékos, módszertanilag a gyerekekhez és a nyári szünet utáni időszakhoz illeszkedő tanulásra hangolódás nemcsak a gyereket, de a pedagógust is segítheti.

Ami a gyerekeket illeti

Az iskoláskor alapvetően a kortárs kapcsolatok alakulásáról, a barátságok megtalálásáról és megtartásáról, a szerelemről szól, és csak ezek mellett szól a tanulásról. A kortárs közeg elsődleges szerepe az életkori sajátosságok alapján értelmezendő, ezért is olyan megterhelő – és szerintem tévedés is – éppen ezen kihívások szerint újabb megméretés felé tolni például a kamaszokat (lásd felvételi). A teljesítmény és a családi nyomás közepette háttérbe szorulhatnak a kortárs kapcsolatok, amelyek ebben az életkorban a biztonságot, a világhoz való kapcsolódást jelentik számukra.

Szóval a gyerekek és a fiatalok a barátok miatt várják az iskolakezdést, nem a számonkérés és a teljesítés miatt. Mégis sok esetben elvárják tőlük, hogy a nyári szünet után teljes erőbedobással kezdjenek el dolgozni – hiszen volt alkalmuk kipihenni magukat –, tudják, mi a dolguk, kötelességük. Miközben a korábban említett ráhangolódás, a tempó csökkentése és a gyerekek életkori sajátosságaihoz, idegrendszeri érettségéhez és a tananyaghoz igazodó módszertan több eredménnyel járna.

A szülők aggodalma

Elolvasta-e a nyári kötelező olvasmányt? Miért pont azt a kötelezőt adta fel a tanár? Mi lesz, ha a gyerek már az elején nem lesz képes jól teljesíteni? Vajon megérti-e, hogy az első félévet kell megnyomnia, és utána már lazíthat? Ki lesz az új osztályfőnöke, angoltanára, lesz-e egyáltalán matektanár, vagy helyettesítéssel oldják majd meg? Miből fizetik ki a tanszereket, ceruzákat, rajzfelszerelést, tesicipőt? Vajon eleget gyakoroltak a nyáron? Kellett volna egyáltalán gyakorolni a nyáron?

Ezek, és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatják a szülőket, ami nemcsak őket szorongatja, de közvetve a gyerekre és annak iskolához, tanuláshoz való viszonyára is hat. Mert az örömteli várakozás és a pozitív izgalom helyett már a kezdetekkor jelen van a stressz, a bizonytalanság és a rengeteg megválaszolatlan kérdés. Ezek a kérdések gyakran már a nyáron elérik a pedagógusokat, a szülők ugyanis megkeresik őket a kérdéseikkel, megtudakolják, hogy biztosan jó lesz olyan tolltartó, ami kétszintes, hány darab grafitceruzát vegyenek, és mikorra vigye a gyerek az olvasónaplót.

Hogy miből fakad a szülői szorongás, hogy azt mennyiben határozza meg és alakítja az oktatási rendszer működése, mennyiben a személyiségvonások, a múltbeli tapasztalások, a jelen lévő iskolai gyakorlatok, azt nem tudom megmondani és felelőtlenség is lenne találgatásokba bocsátkoznom. De azt mindenképpen fontosnak tartom kimondani, hogy ez a rendszer, amelynek a szülők mellett a pedagógusok és a gyerekek is részei, tele van egyrészt a rendszerből fakadó, másrészt az egyes tagokból érkező feszültséggel, ami a tanévkezdésben biztosan testet ölt. De jó, ha tudjuk, hogy ez messze nem csak a tanévkezdésről szól, és ha ezzel tisztában vagyunk, még az is lehet, hogy nem nehezítjük meg egymás dolgát: szülő a tanárét, tanár a diákét, ezáltal a szülőét. És elejét vehetjük az ördögi körnek.

A pedagógusok szemüvegén keresztül

Amikor azt hallom, olvasom, hogy a pedagógusoknak milyen jó dolguk van, mert ott az egész nyári szünetük, akkor mindig azon gondolkodom, hogy az ilyen felhangokból áradó harciasság vajon honnan táplálkozik. Vajon mi az az indulat, ami ennyire egydimenzióssá egyszerűsíti le azt a rendszerproblematikát, amivel diák, szülő és pedagógus egyaránt küzd. Mindenesetre én most nem fogom magyarázni mindazt, amit már sokan megtettek előttem (miért visz teljesen félre ez az érvelési rendszer és miért nem előremutató a másik bántása, kritizálása), de annyiban mindenképpen említésre érdemes, amennyiben a pedagógusok szemszögéből nézünk rá a nyári szünet utáni visszatérésre.

A pedagógusnak sem csak a kikapcsolódásról és a pihenésről szól a nyár. A tanév végén elrendezi a feladatait, ami már bőven belecsúszik időben a nyárba, a nyár végén pedig már készíti elő a következő évet, termet dekorál, értekezleten ül, szülőkkel levelez a tanszerekkel kapcsolatos bevásárlólistáról.

Biztosan sok lelkes pedagógus várja, hogy újra találkozzon a diákjaival, ahogy az is biztos, hogy sok lelkes pedagógus szorong ugyanúgy az évkezdésen, ahogyan a szülők. Milyen kifogással érkeznek a szülők a nyári olvasmányt, a tanszerlistát, a tanmenetet és a módszertant illetően? Mert ezek bizony kisebb-nagyobb dózisban elérik a tanárokat, és azt, aki kevéssé jó az önérvényesítésben, aki nem keretez eléggé, be is darálja a szülők felől érkező negatív attitűd. Itt nem felelősök vannak, felesleges fejtegetni, ki/kik miatt alakult ki ez a – gyakran – bizalmatlan légkör, amiben a legjobbat akarjuk ugyan a gyereknek, de mégsem cselekszünk úgy, hogy valóban jó lehessen. Pedig a kapcsolat a rendszer tagjai között alapvető fontosságú.

Hogyan lehetne könnyebb?

Egyrészt érdemes lenne felismerni, hogy a gyerek érdekében elengedhetetlen az együttműködés, a másik elfogadása, a folyamatos és őszinte kommunikáció. Másrészt nagyon fontosnak tartom, hogy ami rendszerproblematika, azt ne tulajdonítsuk tévesen az egyénnek és semmiképpen ne személyes szinten akarjuk megoldani. Mert nem fogunk sikerrel járni. Tudom, hogy ez a kiszolgáltatott helyzet fokozza a tehetetlenség érzését, és feszültséget szül, de az biztosan nem segít, ha azt a rendszer másik szereplőjén vezetjük le.