Gyermektelenség: már azt gondoltam, hogy sejtszinten nem illünk össze a párommal

A leggyakrabban azzal a kérdéssel találkozom, lehet-e a meddőségnek lelki oka – osztotta meg a közönséggel Dombi Edina pszichoterapeuta a Babahajó Közösségi Tér eseményén Szegeden, ahol az elhúzódó gyermekvárás lelki vonatkozásairól beszélgettek szakemberek. Bár Dombi a kérdésre összességében nemleges választ adott, ezt egyből árnyalta is. Bár biológiailag a mentális tényező nem jelentheti a sikertelen teherbeesés kizárólagos okát, szerepe mégsem elhanyagolható, hiszen próbálkozás közben fontos lehet az ellazulás, a felszabadultság.

Ennek elérését azonban számos tényező gátolhatja. Adódhat olyan élethelyzet, amelyben a felek valamelyike különböző okok miatt képtelen megszabadulni a stressztől, de a legerősebb nyomást a gyermekvállaláshoz kapcsolódó addigi történetük helyezi rájuk. Dombi szerint a kudarcba fulladt próbálkozások nemcsak a gyermekáldás sikerébe vetett hitre, de a nőiség érzetére és az önértékelésre is súlyos hatással lehetnek.

Gyakran nemcsak az önmagunkba, de a párkapcsolatunkba vetett hitünk is megkérdőjeleződik, abban keressük a magyarázatot a hiábavaló próbálkozásra. „Én már azt gondoltam, hogy sejtszinten nem illünk össze a párommal” – idézte a szakember egy ilyen eset egyik szereplőjének gondolatát. A szakpszichológus szerint gyakori ez a felfogás azokban a kapcsolatokban, amik a megtermékenyítésért vívott sikertelen küzdelmek után érnek véget.

Nehézséget okozhat az is, hogy ahol mesterséges beavatkozásra van szükség a teherbeeséshez, ott jellemzően nem az első alkalom hozza meg a várt eredményt, a későbbiekben aztán tovább fogy a pár hite, lendülete. „A legnehezebb, amit ilyenkor hallhatnak, hogy azt mondják nekik, lazuljanak el” – mondja Dombi. Szerinte egy ilyen mondat azt éreztetheti, hogy az illetőnek szerepe, felelőssége van a kudarcban.

Mikor jön már az unokám?

„Veszteségérzetet kelthet az a kép is, amit a nő magáról, az életéről elképzelt, de már nem lehet olyan” – mondta a beszélgetésen Korchmáros Zsófia veszteség- és gyászfeldolgozási specialista. Szerinte a veszteségnek sok formája létezhet, ugyanakkor mindben ott rejlik egyúttal a lehetőség is – a meg nem érkező baba esetében ott van például a hit, hogy „igenis ott van a helye a babának bennem és az életemben”.

A veszteségértelmezés kapcsán aztán Dombi Edina megjegyezte, ez a fogalom korántsem csak a meg nem fogant gyerekre vonatkozhat. „Veszteség minden, amit feladnak érte: munka, pénz, évek” – mondta , és kiegészítette mindazzal, amit a küzdelem kivált az ember életében, ilyen például a családon belüli elzárkózás.

Mert a baráti és rokoni kapcsolatok is könnyen válhatnak a meddőség hatásának áldozatává. Amikor egy társaság tagjainál lassan elkezdenek jönni a babák, sokan nem képesek már élvezni az együtt töltött időt, túl nehéz feldolgozniuk, hogy nem lehetnek az ő helyükben.

„Nem az ő boldogságának nem örülök, csak arról van szó, hogy az élet igazságtalanságával nehéz így szembesülni”

– erősítette meg a jelenség létezését a közönség egyik tagja. Ugyanez az érzés családon belül is utolérheti az embert a testvére gyerekénél, de az otthoni kapcsolatokat ennél sokkal jobban rombolja a szülők „mikor jön már az unokám?” kérdése.

Akár rokonról, akár barátról van szó, elmondható, hogy a környezet általánosságban nem igazán képes segítséget nyújtani a krízist átélő párnak, mert nincsenek tisztában azzal, mire lenne szükségük, de ezt nem veszik észre. Elsődlegesen ezt kellene felszámolni, és elfogadni azt, hogy csak úgy adhatunk támogatást egy szerettünknek, ha megkérdeztük előtte, milyen formában vagyunk a segítségére. „Egyetlen ember volt képes megkérdezni, hogy mire van szükségem” – mesélte ezzel kapcsolatban egy másik jelenlévő.

A mi ügyünk, a feleségem testében

Tripiska Juli reproduktívegészség-fejlesztő és meddőségi szaktanácsadó a nemi különbségek pszichológiai hatásáról beszélt: „Egy esetben egy férfi azt mondta, úgy érzi magát, mint akit leültettek a focipálya szélére; másvalaki úgy fogalmazott, ez a mi ügyünk, a feleségem testében.” A gyermekáldásért vívott harcban a nő körül egy jelképes kör alakul ki, aki ennek felismerésével hajlamos még inkább bezárkózni, aminek hatására viszont a férfi csak jobban kint rekedve érzi magát – érzékeltette az összefüggéseket Tripiska Juli.

Tripiska szerint ide kapcsolódik az a szocializációs minta is, ami szerint „a férfiak feladata mindig az volt, hogy oldják meg a dolgokat, de most felmerül a kérdés: hogyan oldja meg valaki azt a lelki problémát, amiből ki van szorítva”.

A szaktanácsadó annak fontosságát hangsúlyozta, hogy minden gyermekáldási nehézséggel küzdő pár találja meg a mentális segítségnek azt a formáját, amelyből erőt tud meríteni. „A folyamat során megélt lelkiállapot nagy hullámzást jelent, de ha megtalálom, hogy tudom ezt a hullámzást visszafogni, már nyertem.” Mindehhez olyan statisztikai eredményeket idézett, melyek szerint a megtermékenyítés sikerességi arányához jelentősen hozzátett az, ha az adott pár igénybe vett lelki segítségnyújtást.

„Amikor várjuk a vonatot, nem mindegy, mivel töltjük a várakozást”

– foglalta össze Tripiska annak szükségességét, hogy a cél felé tartó úton a leendő szülők ne csak a küzdelmet éljék meg, hanem legyen hova fordulniuk pozitív élményekért is. Ennek jelentőségével Dombi is egyetértett, mint mondta, „rövidebbnek érezzük a várakozást másokkal együtt”. A szakember az olyan lehetőségeket nagyon pozitívnak tartja, ahol a gyermekáldáshoz kapcsolódó minden életszakaszból vegyesen gyűlnek össze résztvevők, olyanok is, akik még csak tervezik a babavárást és olyanok is, akik már végigjárták az utat.

Érezze, hogy tett magáért valamit

„Nem kell, hogy mély terápiás folyamat legyen a feldolgozás, annak kell bekerülnie a tudatba, hogy igenis beszélhetünk róla” – tette hozzá az elhangzottakhoz Báer-Rosta Kata meddőségi, reprodukciós és örökbefogadási szaktanácsadó. Szerinte a legfontosabb, amit a környezet a meddőségben szenvedőknek nyújthat, ha törekszik arra, hogy a téma ne tabuként éljen a köztudatban. Ezáltal nemcsak arra nyílik lehetőség, hogy az érintettek beszéljenek a nehézségekről, de szembesülhetnek azzal is, hogy nincsenek egyedül.

Ehhez a gondolathoz csatlakozott Korchmáros Zsófia is, aki rámutatott: „azt tanuljuk, hogy oldd meg magad, ne merj segítséget kérni, ez a magyar társadalomban különösen jelen van”. Szerinte akár maga a tudat is elég lehet, hogy van, akire számíthatunk, akivel beszélhetünk, vagy akivel sorstársak vagyunk, de az is előfordul, hogy valakinek a vezetett feldolgozás segít jobban.

„Az a fontos, hogy mindenki találja meg azt az egyéni utat, ami az ő számára a segítséget jelenti”

– mondta. Bármilyen támogató módszeren is gondolkodunk, mérlegeljük, valóban be tudjuk-e illeszteni azt a mindennapjainkba, hiszen az is előfordulhat, hogy megtaláljuk a számunkra megfelelő módszert, mégis eljön az a pont, amikor szünetre van szükség a használatában.

A kontrollérzet fontosságában a beszélgetés valamennyi résztvevője egyetértett. Úgy látták, ahogy tudnunk kell megválasztani, milyen úton szeretnénk küzdeni a gyermekáldásért, úgy azt is magunknak kell meghatározni, mit tehetünk, mire van szükségünk a jóllétünk érdekében. „Bárki bármit is választ, érezze azt, hogy tett magáért valamit” – foglalta össze Dombi Edina.

A szerző a Szegeder újságírója. A cikk a Szegeder és a Telex együttműködésének keretében jelenik meg a Telexen is.