Bunkóság viszláttal köszönni egy látássérült embernek?

„Merjük megszólítani a másikat, erről is szól ez az egész” – mondja a bal alkar nélkül született Miklós Petra, a Ne gondold túl! kampány egyik arca.

A kampány mögött álló szervezet operatív vezetője, Török Flóra szerint az emberek többsége sajnálattal fordul a fogyatékossággal élők felé, és fél attól, hogy valami rosszat tesz, mond vagy kérdez. Épp ezért van egy szakadék épek és speciális igényű emberek között.

De honnan jön ez a félelem és tartózkodás? És hogyan lehetne ezen változtatni? Erről kérdeztünk meg négy érintettet, akik szerint az egyik legfontosabb az lenne, ha több értelmi fogyatékossággal és mozgáskorlátozottsággal élő embert látnánk az utcákon, a munkahelyeken és a médiában is. Ehhez viszont nyitottságra van szükség sérültek és nem sérültek részéről is.

Egy amszterdami ruhaboltban láttam egy fotót egy lányról, akinek ugyanolyan volt a karja, mint az enyém

A 20 éves Miklós Petra az ELTE emberierőforrás-szakának másodéves hallgatója. Petra bal alkar nélkül született, de ez nem akadályozza meg őt semmiben. A suli mellett rendszeresen sportol, emellett dobolni tanul, és már 9-10 éve játszik elektromos gitáron az úgynevezett „tapping” technikával. „Szerintem az érintettek nem is tudják, hogy ők is képesek megtanulni zenélni. Pedig de, csak máshogy kell hozzá gondolkodni” – teszi hozzá Petra, aki tavaly szintisként lépett színpadra a Vad Zenekar nevű formációval a Fekete Zaj Fesztiválon. „Tagja vagyok a Kollektív Alternatív Zeneműhelynek, ami egy zeneiskola, és az ott tanulókból állt össze az együttes. Én voltam az egyetlen a bandában, aki fogyatékossággal él, de nem kezeltek emiatt máshogy.”

A zenélés mellett Petra imád jógázni, sőt a jövőbeli tervei között szerepel az is, hogy egy nap jógaoktatással foglalkozzon. Noha a kezdet nem volt egyszerű – bár sohasem az, ha valami olyasmivel próbálkozunk, amit nem ismerünk. „Maga a jóga is új volt nekem, és féltem, hogy nem tudok majd megcsinálni mindent. De kitaláltuk, hogy ha három jógatéglát a bal felkarom alá teszünk, akkor tudok támaszkodni a bal kezemmel is.”

Petra szerint sokan azért nem mernek kezdeményezni, ha egy sérült emberrel találkoznak, mert nem mindennapos fogyatékossággal élőket látni. Az ismeretlentől pedig természetes, hogy félünk. „Régebben is a családok inkább

elbújtatták a sérült gyerekeket. Nem engedték el őket otthonról, nehogy szégyent hozzanak rájuk, vagy mert nem akarták, hogy szánakozzanak rajtuk. Ez a mentalitás is benne maradhatott az emberekben, amiért sokszor túlgondolnak egy-egy helyzetet.

Főleg a felnőttek, a gyerekek sokkal nyitottabbak.”

Ezen az tudna változtatni, ha többet találkoznánk fogyatékossággal élő polgártársainkkal a közösségimédia-felületeken, magazinok oldalain, plakátokon, filmekben, videóklipekben, akár a divatbemutatók kifutóin is. Mindez segíthetne lebontani a falat épek és sérültek között, és azt az üzenetet közvetítené, hogy senki nem maradhat ki semmiből pusztán azért, mert valamilyen hiányossággal küzd. „Voltam tavaly Amszterdamban, ahol egy ruhaüzletben láttam képeket modellekről a falakon. Az egyik fotón volt egy lány, akinek olyan volt a karja, mint az enyém. Nagyon jó volt látni, hogy vannak helyek, ahol ennyire elfogadóak. Régebben én is jelentkeztem fotózásra, de az ügynökség azt írta vissza, hogy sajnos nem ilyen embereket keresnek. Nagyon rosszulesett a válaszuk, nem gondoltam, hogy az emberek ennyire zárkózottak.”

Azzal szeretném kivívni az emberek tiszteletét, hogy jól tudok írni és gitározni, nem azzal, hogy vak vagyok

A Ne gondold túl! kampány vicces szlogenjeit a szereplők az egyesülettel és a Mediator reklámügynökséggel közösen találták ki. Amikor először olvassuk őket, akkor talán azt gondoljuk, hogy mennyire nem vicces, sőt egyenesen illetlenség egy alkar nélküli lány arca mellé azt a szöveget írni, hogy: „Nekem is nyújthatsz bátran kezet.” Miközben Török Flóra szerint a humor segít sokszor az embereknek túllendülni olyan szituációkon, amit hirtelen nem tudnak kezelni.

„Juhász Tominál sokáig gondolkodtunk a szlogenen. Először azt szerettük volna, hogy: Nekem is mondhatod, hogy viszontlátásra. Ugyanis az emberek már itt elakadnak, hogy lehet-e viszláttal köszönni egy látássérültnek.”

Petrához hasonlóan Tomi is részben zenében utazik. A történelem szak után elvégezte a Kőbányai Zene Stúdió gitárszakát, 11 évig volt egy zenekara, majd megalapította a Vaklárma formációt, ami hol szóló projektként, hol együttesként koncertezik. „Bár ez most kevésbé aktív, de zenét azért tanítok. Emellett újságíró vagyok a főváros IX. kerületi lapjánál, novellákat publikálok, valamint a Pesti Magyar Színházban is játszom, per pillanat egy musicalben” – részletezi Tomi, akinek már a születéskor voltak problémái a látásával, 5-6 éves kora óta szeme csupán a fényt, árnyékokat, illetve erősebb fényben a színeket is érzékeli valamelyest.

Vaksága nyilvánvalóan része az identitásának, de nem szeretné, ha az emberek pusztán csak ezt látnák belőle. „Vak témákról nem igazán írok a novelláimban, mert az a helyzet, hogy ha egyszer bekerülsz egy skatulyába, akkor abból gyakorlatilag nem tudsz kitörni. Ugyanez van a zenéléssel is. Ha egy látássérült játszik a színpadon, akkor nem az fogalmazódik meg a közönségben, hogy milyen jó dalokat ír és milyen jól gitározik, hanem az, hogy ez a vak milyen jól játszik és milyen jó számai vannak. Pedig én azzal akarom kivívni az emberek tiszteletét, hogy jól tudok írni és gitározni, nem azzal, hogy vakként élek a világban.”

Mindeközben furcsa szituációkat tud szülni az is, ha történetesen nem tudják Tomiról, hogy nem lát. „Írtam egy novellát, aminek a főszereplője vak. Elküldtem egy folyóiratnak, és a szerkesztő azt írta vissza, hogy nem rossz a történet, de vannak vele problémák.

Például az, hogy a főszereplő azt mondja benne, hogy az események filmként peregtek le a szeme előtt. Szerinte ezt nem írhatom le, mert a vakok nem látják a filmet. Erre nagyon higgadtan annyit válaszoltam, hogy én amúgy nem látok, szóval kettőnk közül én vagyok az, aki ehhez ért.

Valamint leírtam neki azt is, hogy egy vak is mondhat és írhat ilyet. Utána még leveleztünk más témában, de erre a levélre soha nem kaptam választ” – részletezi Tomi.

Petra és Tomi is önként vállalták, hogy szerepelnek a kampányban. Tomi azonban nem tartja magát példaképnek, sőt több problémája is van ezzel a titulussal. „Ez a kampány minden jóindulatával együtt is valamelyest torzít. Hiszen az életben jól működő, vicces, szimpatikus, tanuló és dolgozó emberek szerepelnek benne. Olyanok, akikhez szívesen odalépne bárki az utcán beszélgetni, de a fogyatékossággal élők egy része nem ilyen.”

Nem találkozunk eleget egymással

„Mindenki megbámul, és én ezt már megtanultam kizárni, de ez azt is eredményezi, hogy sokszor azt sem veszem észre, ha egy ismerősöm mellett megyek el” – mondja Mányik Richárd, a NEO Magyar Segítőkutya Egyesület egyik vezetője és kerekesszék-használó (és nem mellesleg a Telex civil szféráról szóló riportfilmjének egyik szereplője is.)

Ricsi gerince 17 éves korában sérült meg, amikor két barátjával autóbalesetet szenvedtek. Több műtéten is átesett, hol jobb, hol rosszabb volt az állapota. Még Németországba is járt rehabilitációra, ahol szerinte teljesen másképp állnak a sérültekhez. „Idehaza furcsa vagy, odakint pedig ugyanolyan teljes értékű tagja a társadalomnak” – teszi hozzá Ricsi, aki a balesete után kezdett el segítő kutyák kiképzésével foglalkozni. Szerinte a kutyák jelenléte oldja az emberekben a zavart, ami azért alakul ki bennünk, mert nem találkoznak eleget olyanokkal, akik valamilyen testi és/vagy értelmi fogyatékossággal élnek együtt. „A felnőttek sosem kérdeznek rá arra, ami igazán érdekli őket. Félnek, hogy talán túl kényes a téma, ezért inkább kerülik az ilyen helyzeteket. Ezért is szeretek az egyesülettel gyerekeknek foglalkozást tartani. Ők nem gondolják túl. Simán rákérdeznek arra, hogyan alszom, hogyan vezetek autót vagy vagy hogyan tudom használni a vécét.”

Azonban a gyerekek egyszer felnőnek, és útközben eltanulják a szüleiktől, szomszédoktól, más felnőttektől, hogy illetlenség érdeklődni vagy kérdezni – főleg egy olyan témáról, amit tabunak tartunk. Ricsi viszont egészen máshogy neveli a fiát. „19 éves koromban

egy kutyakiállításon voltam, ahol egy kisfiú nagyon nézett engem. Majd megkérdezte az apukájától, hogy ez a bácsi – vagyis én – miért így néz ki. Mire az apja azt mondta neki, hogy maradjon csendben, és kapott egy nagy fülest. Akkor megfogadtam, hogy én soha nem fogok így viselkedni.

Mindig azt tanítottam a fiamnak, hogy merjen kérdezni. Emlékszem, amikor hároméves volt, épp egy bevásárlás után álltunk sorban a pénztárnál, és előttünk egy alacsony néni állt. A fiam nem értette, hogy miért ilyen kicsi, ezért megkérdezte tőle. Mire a néni megfordult és azt mondta neki, hogy azért, mert amikor olyan kicsi volt, mint ő, akkor nem fogadott szót a szüleinek és nem ette meg a spenótot.”

Sokakat az is zavarba ejthet, hogy nem tudják, milyen szavakat és kifejezéseket használhatnak például egy mozgássérült ember közelében. „Egyszer egy kutyás táborban egy csoportfeladaton dolgoztunk, amikor az egyik ismerősöm elkiáltotta magát, hogy »huh, ezt de elbénáztam!«. Majd rögtön lefagyott, amikor meglátta, hogy én is ott vagyok a kerekesszékemmel. Ezután elkezdett magyarázkodni és bocsánatot kérni, pedig nem kell ebből nagy ügyet csinálni. Én is használom azokat a kifejezéseket, hogy leszaladok a boltba vagy leugrom bevásárolni” – teszi hozzá Ricsi, aki szerint vannak pozitív változások. „Sokan már ismerik a kerekesszékes fogalmát, ami sokkal jobb, mint a tolókocsis, tolószékes vagy béna.

Van ugyanis tartalombeli különbség kerekesszékes és tolókocsis között. Az utóbbi ugyanis egy kiszolgáltatottabb helyzetre utal. De a jó hír az, hogy ezeket meg lehet tanulni.”

Isteni érzés volt, hogy Berlinben senki nem bámult meg a protézisem miatt

„Rémisztő lehet, ha valaki nem úgy működik, mint amit megszoktunk. Ezért lenne fontos az edukáció, valamint az, hogy minél több érintettel találkozzunk az utcán, mert akkor nem lenne ismeretlen” – mondja Illés Barbara, aki Ricsihez hasonlóan egy balesetben sérült meg súlyosan, aminek következtében elvesztette az egyik lábát. „Hét éve januárban, Budapest belvárosában a járdán álltunk az akkori apósommal, és vártuk, hogy zöldre váltson a lámpa és átkelhessünk a zebrán, amikor elgázoltak minket. Már a kórházban megmondták, hogy bal lábamat nem tudják megmenteni” – emlékezik vissza a budapesti Csillagház Gyógypedagógiai Általános Iskola iskolaigazgatója, ahová halmozottan sérült gyerekeknek járnak. „Hatvan tanulója van az intézménynek, akik csak úgy tudnak odajárni, ha biztosítjuk nekik az iskolabuszt. Enélkül ugyanis se iskolába, se játszóterekre, se kirándulni, se a Margitszigetre nem jutnának el ezek a gyerekek.”

Egyszóval nem jutnának ki, nem találkoznának egymással, sem azokkal, akiknek az életben ilyen kihívással nem kell megküzdeniük. Pedig fontos, hogy mindenféle embert – kerekesszékest, göndör hajút, szeplőst – lássunk a városokban, ugyanis ezáltal válik természetessé, az együttélés pedig kényelmesebbé.

„A bámulás miatt nem szívesen lép az ember az utcára. Nem tudja a szülő levinni a sérült gyerekét a játszótérre, hogy játsszon a többiekkel, mert csak a sajnálkozást kapják, vagy azt, hogy meredten megbámulják a távolból”

– mondja Barbara. „Németország ezért is más, mert ott több sérült és mozgáskorlátozott látható. Másfél évvel a balesetem után, amikor már megvolt a protézisem, elutaztam Berlinbe. Isteni érzés volt, hogy senkit nem érdekelt, senki nem bámult meg – teszi hozzá a Csillagház iskolaigazgatója, aki sokszor hord szoknyát, de nem azért, hogy sokkolja az embereket. – Nem baj, ha látják, hogy ilyen is létezik. Minél többet látják a protézisemet, annál természetesebbé válik, és talán a következő hozzám hasonlót már nem fogják úgy megbámulni.”

Barbara szerint itthon a fogyatékossággal összekapcsolódik a szociális szféra, ami egyet jelent azzal, hogy segíteni és jótékonykodni kell.

„Rátoljuk a felelősséget a karitatív szervezetekre meg a civilekre, hogy ők majd elintézik. Szerintem nem lehet azt mondani, hogy ez csupán a társadalmunk egy részének a feladata, és úgyis csak a segítségre és megszánásra van szükség. Ez nem jó irány, hiszen ez is inkább eltávolítja az embereket egymástól.”

Ricsi és Barbara is pozitívan szemlélik a mindennapokat. Szerintük az nem megoldás, ha csak várják a jövőbeli orvosi csodát, ahogy az sem, ha életük hátralévő részét csak kesergéssel töltenék. „Kell a röhögés. A baleset után az egyik barátnőm meglátogatott a kórházban, és azt mondta, hogy legalább soha többet nem fogok bal lábbal felkelni. Ez morbidnak hangozhat, de sokat tud segíteni. Viszont nem szabad elfeledni, hogy nem mindig könnyű mozgáskorlátozottként élni. Nem lehet mindig elviccelni, főleg nem bagatellizálni – mondja Barbara.

– Nagyon nehezen képzelik el az emberek, hogy mi lesz akkor, ha megváltoznak a koordináták az életedben. Azt hiszik, hogy akkor semmi nincs, akkor vége van. Pedig nem, csak újra kell tervezni és élvezni azt, ami van”

– teszi hozzá.