Bármit megtehetünk egy kapcsolatban, de ne játsszuk el, hogy meglepődünk a következményeken

„Hosszútávon a párkapcsolat egy libikóka” – mondta Kozma-Vízkeleti Dániel klinikai szakpszichológus, kiképző család-pszichoterapeuta Szegeden a Mentorháló keddi előadásán, amelyben arra kereste a választ, hogy miért van szükség a párkapcsolatokra és hogyan lehet azokat harmonikusan fenntartani. A szakember szerint egy romantikus köteléknek alapvetően két, egymással ellentétes feladata van, és ezek nem pótolhatók: a biztonság és az élményszerzés.

„Legfontosabb lélektani szükségletünk a biztonság” – véli a terapeuta, ami szerinte egy párkapcsolatban a védelem, stabilitás, kiszámíthatóság formájában nyilvánul meg. Ezzel magyarázható a „szeretsz?” kérdés is, amivel az egyik fél a másik folyamatos, kiszámítható támogatása felől kíván meggyőződni.

Kozma-Vízkeleti szerint az inkább negatív, de megszokott dolgok is biztonságérzetet adnak, mint amikor valaki éveken keresztül minden este ledobja a földre a szennyest ahelyett, hogy kivinné. „Nagyon ijesztő lenne, ha ez hirtelen megváltozna” – mondja.

A másik feladat pont ennek az ellenkezője: a megszokásból kilépni, élményeket szerezni. „A fejlődés lehetősége a komfortzónánkon kívül van, és a párkapcsolattól várjuk, hogy kivigyen minket. Ehhez fel kell csiholnunk a közös bátorságot” – mutat rá, és szerinte ide tartozik a közös alkalmazkodás a külső változásokhoz is, mondjuk amikor a pár egyik tagja elkezd túlórázni, ezért a másiknak át kell vennie tőle bizonyos feladatokat. Mindkettő funkciót fontos betölteni, ugyanis

„a biztonság hiánya előbb-utóbb szorongást hív elő, ami általában menekülésre vesz rá, a változékonyság hiánya pedig fásulttá tesz”.

Az utóbbi szerinte kevésbé jó, hiszen mint mondja, a szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny. A jó párkapcsolatokon belül tehát váltják egymást a megszokások és az új élmények, erre utal a libikóka hasonlat.

Nincs tökéletes recept

De nem feltétlen jó ötlet azt várni egy kapcsolattól, hogy egyszerre szóljon mindenről. „Úgy megyünk el valakivel randizni, hogy hét perc alatt mutassa meg, mindent is tud.” Az is téves megközelítés lehet, ha valaki az ellenkező nemet akarja megérteni, mert „mások megértéséhez saját magunk megértésén keresztül vezet az út”.

„A párkapcsolat sikere részben annak létrejötte előtt alapozódik meg” – véli, és számos olyan hiedelemre hívja fel a figyelmet, amelyek a párválasztás előtt jelennek meg. Először is, nincs tökéletes recept, és nincs értelme ütemtervet készíteni, hogy az első, második, harmadik randin minek kell megtörténnie. És nem is érdemes feladni a dolgot azért, mert nem a tervek szerint alakultak a találkozók.

Szerinte azt a tévhitet is fontos eloszlatni, hogy a szerelemhez bizonyos anyagi javak szükségesek, de a legelterjedtebb hiedelem talán a „nagy Ő” misztériuma, aki gyárilag tökéletes, és csak meg kell találnunk.

„A várakozás az igazira csak arra jó, hogy egy egész életre bebiztosítsuk az egyedüllét előnyeit”

– mondja. Az sem igaz a szerelemre, hogy „meg kell fogni és onnantól hátradőlhetünk”, a későbbi fázisokban is meg kell dolgozni a kapcsolatért.

Amikor a hiedelmeket leküzdöttük, akkor jöhet az ismerkedés. „Azért érdemes figyelni ilyenkor, mert évek múlva ugyanazok a dolgok fognak segíteni a kapcsolat megerősítésében, mint az ismerkedésben.” Ilyen például a hiteles, valós érdeklődés, ezzel szemben az ítélkezés elriasztja az embereket.

„Lélektani szükségletünk, hogy saját magunkat jónak élhessük meg” – állítja, ezért célszerű párunkkal éreztetni, hogy ő jó, ezt értékeljük, ezért vagyunk vele. A szakember szerint „a kölcsönösség legitimálja a kapcsolatot”, amibe beletartozik, hogy a bókokat nemcsak viszonozni, de fogadni is tudni érdemes.

Azt találod meg, amit keresel

Szintén fontos az önfeltárás fokozatossága, hogy „első alkalommal nem borítjuk rá a megdolgozatlan érzelmi katyvaszunkat” a másikra, de az is okozhat gondot, ha egyáltalán nem merünk megnyílni. Kozma-Vízkeleti úgy látja, ma egy hiperóvatos kultúrában élünk, ahol

gyakran olyan tanácsokkal találjuk szembe magunkat, hogy ne adjunk ki semmit, mivel mindenki csak kihasználni akar.

„Azt találod meg, amit keresel” – idézi Rátay Csaba pszichológust, és azt tanácsolja, ne azt keressük, ami elválaszt, hanem ami összeköt. Ne csak a kapcsolat legelején, hanem sok év múlva is.

Bár az öt különböző szeretetnyelv – elismerő szavak, minőségi idő, ajándékozás, szívességek, testi érintés – elméletét ma már kritizálják, a szakember úgy véli, igaz, hogy „a párkapcsolat részben egy nyelvtanfolyam” is, és fontos, hogy megértsük egymás szeretetnyelvét. Ha a szerelmünk azzal fejezi ki a törődését, hogy reggelente szendvicset csinál, és nem fogadjuk el arra hivatkozva, hogy a büfében finomabb, azzal nagyon meg tudjuk sérteni, mert „ilyenkor nem a szendvicsre mondunk nemet”.

Az ajándékozás nemcsak a randizás szakaszában, hanem akár 35 év múlva is fontos lehet, arra viszont figyelni kell, hogy egy idő után ez állandó igénnyé, elvárássá alakulhat. Ilyenkor a párterapeuta szerint

„érdemes inkább előre kérni, mint utólag, számonkérés formájában közölni”,

hogy mit szeretnénk, a párunk ugyanis nem gondolatolvasó. A kívülről jött elvárásokat pedig tegyük félre, így is van elég, ami önazonos, őszinte.

A szakember legfőbb tanácsa, hogy „bármit csinálhatunk, de ne játsszuk el, hogy meglepődünk annak kiszámítható következményein”. Ha pontosan tudjuk, mi az, ami kihozza a sodrából a másikat, és mégis megtesszük, akkor ne kérdezzük meg tőle, hogy „miért vagy ideges?”. Sokszor úgy tűnik, hülyeségeken kapunk össze, de valójában ezek nagyon fontos dolgok, mert a kapcsolat életciklusához kötődnek és az együttélés jövőjét alapozzák meg. „Három év után a két fél szintet lép, ekkor alakítjuk ki a közös szabályrendszert, sőt, nemcsak a szabályokat, hanem azt is, ahogyan vitatkozunk.”

Több a kérdés, mint a válasz

A kapcsolati formák sokszínűségére is felhívja a figyelmet. „Semmilyen garancia nincs rá, hogy a kiszemeltnek pont ugyanaz a forgatókönyve.” Szerinte az egyik lehetőség a hagyományos, hierarchikus modell, ahol valaki vezet, de

„gyakrabban találkozunk manapság a kiegészítő kapcsolattal, amelyben egymást tesszük azzá, ami”.

Ezt úgy magyarázza, hogy egy aggódó típusnak például szüksége lehet egy nyugodt emberre, de ez fordítva is igaz, az utóbbinak kell valaki, akit lenyugtathat. „A médiában leginkább azzal lehet találkozni, hogy állj ki magadért, képviseld az érdekeidet, legyél résen. Ez egy állandó szellemi párharc. Sajnos a biztonságérzet ritka vendég az ilyen típusú kapcsolatokban” – mondja a „nemek harca” típusú párkapcsolatról.

„Egy olyan kultúrában élünk, amely újragondolja a nemi és családi szerepeket, és több a kérdés, mint a válasz” – utal arra, hogy ezeken felül még sok más forgatókönyv is lehetséges, és azt sem tudni, hogy az unokáink miben élnek majd. Kozma-Vízkeleti Dániel szerint a mi feladatunk, hogy párbeszédet folytassunk erről.

A szerző a Szegeder újságírója. A cikk a Szegeder és a Telex együttműködésének keretében jelenik meg a Telexen is.