Emlékszem, amikor az első gyerekem született, elképzeltem, milyen lesz a nagymamája. Az apám akkor már nem élt, a férjem szülei sem, így csak az anyukám maradt nekem. Sokszor fantáziáltam arról, hogy milyen lesz ő, amikor kezdődik az unokázás, hogyan fog támogatni, és miben nem kérek majd biztosan segítséget tőle. Egyetlen dolgot mulasztottam el: figyelembe venni az ő szempontját, az ő megváltozott szerepkörét és az ő életét.
A nagyszülővé válás is egy tanulási folyamat
Amikor egy család gyereket vár, idővel foglalkozni kezd a szülővé válással, az anyasággal, apasággal. Ezt nem is igen tudják a szülők elkerülni, mert úton-útfélen azzal szembesítik őket, hogy most már minden gyökeresen megváltozott, és ez így is marad az idők végezetéig. Ezzel két dolgot biztosan elérnek: egyrészt fokozzák az egyébként is jelen lévő szorongást, másrészt a kialakult, változó szerepeket konstans, állandó állapotnak tekintik, amiben nincs benne a változás, a formálódás lehetősége.
Szocializációnk során sokféle nagyszülővel találkozunk. Ott vannak a saját nagyszüleinken kívül a barátaink, ismerőseink nagymamái, nagypapái, és ahányan vannak, annyifélék. Néha irigykedve nézünk rájuk, néha pedig hálálkodunk, hogy nekünk milyen jó jutott. Ha egyáltalán jutott, mert vannak, akik korán elvesztették a nagyszüleiket, vagy egyáltalán nem is ismerték őket. Ezek az élmények és tapasztalatok mind szerepet játszanak majd abban, amikor a mi szüleink lesznek a gyerekünk nagyszülei.
Nehezen fogadjuk el azt, hogy a szülőség nem egy automatikus válasz a szülésre, azaz nem leszünk varázsütésre szuper anyukák és apukák, hogy ezt a szerepet meg kell tanulnunk, össze kell csiszolódnunk a gyerekünkkel, meg kell tanulnunk egymás nyelvét. Ennek gyakran az a társadalmi nyomás áll a hátterében, hogy ha szültél, tudnod kell, mire van szüksége a gyerekednek, fel kell ismerned, miért sír éppen, és meg is kell tudnod nyugtatni, hiszen „te vagy az anyja”. Az apákkal kapcsolatban kevésbé jelennek meg hasonló elvárások, de ez nem jelenti azt, hogy a nyomás ne érné el őket is.
Miközben a saját, új szerepünket tanuljuk, végképp elfeledkezünk arról, hogy a szüleink is hasonlóval küzdenek. Ők is éppen csak tanulják azt, amit mi természetesnek veszünk.
Ahogyan a szülői, úgy a nagyszülői szerep sem alakul ki egyik napról a másikra, hanem egy hosszabb tanulási folyamat eredménye lesz, amíg helyet kap az unoka az életükben.
Szerepek kavalkádja
Minél több szerepe van a leendő nagyszülőnek, annál nehezebb lesz helyet találnia egy új szerepnek és annál nagyobb eséllyel ütközhetnek ezek a szerepek. Ez persze nem feltétlenül baj, csak több türelmet és elfogadást igényel a szülő részéről. Az a nagypapa, aki még aktívan dolgozik, mellette minden héten összejár a barátaival sakkozni, sőt, szeret kertészkedni is, nem biztos, hogy mindig ráér az unokára vigyázni. Láthatjuk tehát, hogy a meglévő szerepek között kell helyet kapnia az új szerepnek, ami időigényes. De ha meglátjuk és megértjük, hogy a nagyszülői szerep csak egy a sok közül, az segítheti a kapcsolat pozitív alakulását.
Előfordulhat, hogy a nagyszülő úgy kerül „szülőszerepbe”, hogy kérés nélkül kezdi „gyerekeként” nevelni az unokáját, szülei helyett szeretne szülője lenni. De olyan helyzettel is találkozhatunk, hogy a szülő delegálja neki a „szülőszerepet”. Ennek hátterében állhat az az érzés, hogy a szülő még mindig a saját, származási családjával lojális, az ottani értékeket vallja magáénak, és képtelen volt újat kialakítani.
Bárhogyan alakul is, a szerepek tisztázatlansága csak konfliktust fog szülni, ami tovább nehezíti az egyébként is érzékeny családi dinamikát.
A leválás elengedhetetlen része a kiegyensúlyozott szülő-nagyszülő kapcsolatnak
Az új párkapcsolatban egy közös szabályrendszert alkotunk, amelyhez már mindketten alkalmazkodunk, és ez lesz az, amit majd a gyerekeinknek is megtanítunk. Az életünket többé nem a szüleinkhez, hanem egymáshoz igazítjuk, megtartva persze azokat a hagyományokat, szokásokat, amelyekkel szülőként mindketten tudunk azonosulni. Ha azt szeretném erőltetni, amit otthonról hoztam és nem az újat csiszolgatni, az problémákhoz vezethet a párkapcsolatban és a szülői szerepekben, a nevelési kérdésekben is.
Bár a kezdetektől sokféleképpen képzeljük el a szüleinket nagyszülőként, a valóság ezzel szemben korántsem biztos, hogy illeszkedik majd az elképzeléseinkhez. Ha így van, mindenképpen dolgunk van vele. Ha csak annyiban is, hogy elfogadjuk,
ő ilyen, így tud nagymama vagy nagypapa lenni, és nem akarjuk őt sem megváltoztatni, sem ráerőltetni valami olyat, amiben nem érzi jól magát.
Mindez persze szomorúsággal, dühvel, csalódottsággal járhat együtt, mint bármely más gyászfolyamat, amiben valamit vagy valakit el kell engednünk. Amikor felismertük a nagyszülő hiányát, megpróbálhatjuk pótolni a saját és a gyerekünk életében is mással. Ha nem azt keressük, ami nincs, hanem kivesszük belőle, ami működik, akkor kevésbé leszünk csalódottak, és a kapcsolatunk is szintet léphet. Lehet, hogy nem jutunk el így a hegytetőre – csak a parkolóig –, de oda majd megyünk mással, máshogy.
Segítség vagy feladat
Vannak szülők, akik úgy gondolják, nem várható el a nagyszülői segítség, csak ha az önzetlenül érkezik. Akkor azonban észre kell venni, el kell fogadni, nemcsak a saját maguk, de az unoka érdekében is. Mások ezzel ellentétben úgy vélekednek, ha valakinek gyereke született, azzal együtt a nagyszülői szerepre is igent mondott, tehát dolga a segítségnyújtás az unoka körül.
A válasz talán a kettő között van, de leginkább abban a kapcsolatban, amiben a szereplők élnek. A családok sokfélék, ahogyan a családtagok életritmusa, a gyerekek életkora, a szülők munkabeosztása sem ugyanolyan, éppen ezért nincs egy ideális felállás arra vonatkozóan, hogyan kéne mindezt csinálni. A kezdetektől érdemes beszélgetni arról, ki hogyan és hol képzeli el a saját szerepét mindebben, kinek milyen igénye, szükséglete van, és ebben érdemes egy mindenki számára komfortos megoldást találni.
Van, aki nehezen tud segítséget kérni, és a segítséget elfogadni. Emiatt a kapcsolat megterhelődik, miközben az elvárás jelen van, de a kommunikáció szintjén nem jelenik meg a kérés, ezzel is fokozva a konfliktust a családtagok között. A sok neheztelés, veszekedés, csalódás pedig az unokára is hatással lesz, az ő kapcsolatát is befolyásolja majd a nagyszüleivel.
Amikor az értékek ütköznek
Örök vitatéma a szülők és a nagyszülők között, hogy hol mit szabad a gyerekeknek, ki mit enged és mit engedhet meg nekik. Pszichológusként is gyakran találkozom azzal a kérdéssel, hogy
„Mennyire fogja a gyereket összezavarni, ha én nem engedem neki a rajzfilmnézést, a nagyszülőnél pedig szabad?”.
Az ilyen és ehhez hasonló kérdésekre nem egyértelmű a válasz, mert nem mindegy a kontextus, amiben a kérdések elhangzanak, a beszélgetések megtörténnek. Ahogyan az sem mindegy, mit hall és mit érzékel mindebből a gyerek.
A gyerekek már egészen kis korban képesek különbséget tenni helyzetek között, meg tudják tanulni, hogy otthon és a nagyszülőnél más-más szabályok vonatkoznak rájuk. Ez persze nem jelenti azt, hogy soha nem szeretnék ezeket a kereteket feszegetni, de következetes neveléssel ez hosszú távon nem okozhat nagy problémát.
Azt is érdemes szülőként végiggondolnunk, hogy a málnaszörp megkóstolása, fogyasztása és a törődés, odafordulás, kapcsolódás skáláján hol foglalunk helyet. Megéri-e minden egyes apró részletet szabályoznunk, listát írnunk a nagymamáknak, nagypapáknak arról, mit és mikor ehet a gyerek, mikor kell fürdenie, és mikor kell felkelnie a délutáni alvásból ahhoz, hogy aztán este is tudjon aludni. Nem szeretném bagatellizálni a kérdést, csak szeretném megmutatni azt, hogy a saját, szülői szorongásunk hogyan befolyásolja a nagyszülővel való kapcsolatunkat, és az hogyan hat majd a nagyszülők kompetenciaérzésére, és a nagyszülő-unoka kapcsolatra. Egy idő után vagy nem lesz képes a nagyszülő semmit önállóan csinálni, és mindenhez engedélyt kér, vagy elzárkózik a kapcsolattól, mert az elkezdi megterhelni őt. A köztünk lévő konfliktusnak pedig az a gyerek esik majd áldozatul, aki igazán vágyik a nagyszülővel való kapcsolatra.
Milyen az ideális nagyszülő-unoka kapcsolat?
Biztos mindenki fejében létezik egy ideális kép a nagyszülő-unoka kapcsolatról, ez a kép esetenként mutatna egyezést, de lehet, hogy nagyon különbözőek lennének. Mert mások vagyunk, más elvárásokkal, kapcsolódási igényekkel és gondolatokkal.
Egyszer egy kedves barátom azt mondta, hogy a nagyszülő-unoka kapcsolat nem önmagától létezik, azt mindig tartalommal kell feltölteni – leginkább a felnőtt részéről, hiszen ő tudja a kapcsolatot szabályozni, alakítani, ő tudja az érdeklődését, kíváncsiságát az unokája iránt kifejezni, amire aztán a gyerek is reagál valahogyan, és ez ugyanúgy hatással lesz a nagyszülőre, a kettejük közötti kapcsolatra. Ez is annak a tanulási folyamatnak a része, amiről én is írtam feljebb.
Vajon mi történik, ha a nagyszülő már a kezdetektől nem úgy, vagy egyáltalán nem érdeklődik az unokája iránt, esetleg passzív befogadója az eseményeknek (ha mennek hozzá, örül, de magától nem kezdeményez)? Mit tehet a szülő ezekben az esetekben, ha mindeközben a saját érzelmeit is nehezen kezeli, miközben a gyerek érzelmeivel is kellene kezdenie valamit?
Úgy gondolom, elsősorban önmagában tudja tisztázni, neki milyen érzés mindez, hogyan viszonyul a kapcsolattartás e formájához (csak és kizárólag ő keresi a nagyszülőt), mit tapasztal akkor, amikor a gyerek a nagyszülőkkel van, és milyen mindeközben neki is jelen lenni. Az erről való beszélgetés sokat segíthet a helyzet tisztázásában, de ha nem lát elmozdulást, akkor érdemes a saját szempontjai mellett a gyerek szempontjait is végiggondolnia, és úgy döntést hoznia a formáról, időtartamról, gyakoriságról.
Nem olyan vagyok, amilyen lenni szeretnék
Előfordul, hogy a nagyszülő maga is megfogalmazza, hogy nem tud olyan nagymama vagy nagypapa lenni, amilyen lenni szeretne. Vagy azért, mert még aktívan dolgozik, és az idejébe nem fér bele annyi segítség, amennyit nyújtani szeretne, vagy azért, mert úgy érzi, nem elég jó a szerepben. Elvész az önmagának állított és a mások által irányába közvetített elvárások között.
Az is lehet, hogy sosem látott jó mintát a nagyszülői szerepre, mert neki nem volt nagymamája, nagypapája, vagy azoktól csak elutasítás érte. Vannak, akiket a nagyszülő nevelt fel, ők így könnyebben belecsúszhatnak egy szerepzavarba, és nagyanya helyett anyák akarnak lenni az unokájuk életében.
A negatív és pozitív példák mind formálják a nagyszülői szerepet, amivel jó, ha szülőként mi magunk is tisztában vagyunk akkor, amikor ítélkezünk. Ha nyitottak vagyunk és szeretnénk a családunkat megismerni, megtudni, mi miért történt úgy, ahogy generációkon keresztül, az közelebb vihet bennünket a megoldáshoz.
Amikor a nagyszülő mentálisan beteg vagy függő
Természetesen egészen más a helyzet akkor, amikor a nagyszülő mentális betegséggel küzd, vagy függő. Különösen nehéz és terhelt a kapcsolat abban az esetben, ha erre nincs rálátása, azaz nincsen betegségtudata, de a kapcsolatot tartani szeretné, hiszen ő a nagymama, és egyébként is „joga van hozzá”. Előfordul, hogy éppen az ellenkezője történik, és nem is keresi a kapcsolatot a gyereke új családjával, ezzel elveszítve nemcsak őt, de az unokáját is.
Ilyenkor a szülőnek kell döntést hoznia azzal kapcsolatban, hogyan és milyen formában tudja elképzelni a kapcsolattartást, mit mond el minderről a gyerekének.
Pszichológusként különösen fontosnak tartom, hogy a nagyszülő mentális betegségéről, függőségéről minden életkorban lehet és kell is beszélni, persze mindig a gyerek életkori sajátosságaihoz, kognitív érettségéhez igazítva a tartalmat és a nyelvezetet. Ezek nem maradhatnak tabutémák, a gyereknek pedig joga van az információhoz a saját családjával kapcsolatban, és joga van tudni arról, milyen az a környezet, amely őt körülveszi. Mindez segíteni fogja a diszfunkcionálisan működő kapcsolat vagy éppen a kapcsolat hiányának a későbbi megértését, elfogadását.
Egyre több pszichológiai témájú, kifejezetten a gyerekeket megszólító kortárs könyv foglalkozik a függőség és a mentális betegség témájával úgy, hogy az ő nyelvükön szeretné elmondani mindazt, amit sokszor felnőttként is nehezen értünk meg. Ezek a könyvek segíthetnek a beszélgetés elindításában és a problémák könnyebb megértésében is.
Tudott-e vajon valaha jól szeretni?
A nagyszülő-szülő-unoka kapcsolat nem mindig kisimult, és korántsem biztos, hogy minden a legnagyobb rendben van. Előfordul ugyanis, hogy a generációk közötti dinamika nemcsak a szülőt, de idővel az egész családot megterheli érzelmileg.
Amikor szülővé válunk, előtérbe kerülnek a saját kora és késő gyerekkori, kamaszkori negatív élményeink, a komplikált vagy éppen bántalmazó kapcsolatunk a szüleinkkel, de az is előfordulhat, hogy a kapcsolat hiánya lesz az, ami újra fókuszt kap. Emlékezni kezdünk mindarra, amiről azt hittük, már túl vagyunk rajta, már megdolgoztuk, már nem lehet semmi baj, mert lezártuk.
És valóban le is zártuk, mindamellett az unoka kapcsán a kapu újranyílik és a kérdések ismét aktuálisak lesznek. Szeretnék vele újra találkozni? Akarom ezt a kapcsolatot magamnak, a gyerekemnek, a családomnak? Vajon mi mozgatja az anyámat? Miért akar most jó nagymama lenni, ha nem tudott jó anyuka lenni?
Az ilyen és ehhez hasonló kérdések irányítják majd az emlékezést, ami a megküzdés egy formája, és ami segíthet a jelenben is jobban érteni mindazt, ami a múltban történt, vagy azt, amit szerettünk volna, de sosem történt meg.
Elképzelhető, hogy úgy érezzük, nem szerettek eléggé, nem szerettek minket jól, vagy hogy a szüleink egyáltalán nem is szerettek. Ilyenkor jogosan merül fel bennünk a kérdés, hogy akkor hogyan is tudnák a szüleink a gyerekünket jól szeretni. Hogyan tudnának kapcsolódni hozzá, ha hozzánk sem tudtak? Egyáltalán megengedjük nekik, hogy szeressék őt a maguk módján? Szabad úgy nagyszülőnek lenni, ha valaki nem volt jó szülő?
Nem tudom a választ a kérdésekre. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ha a szüleinket szeretnénk megváltoztatni ahelyett, hogy önmagunkra, a saját érzéseinkre figyelnénk, nem is fogunk saját válaszokat találni. Mert szabad bárhogyan érezni magunkat, szabad az érzéseinket kifejezni és muszáj végiggondolnunk, megértenünk, miért érzünk úgy irántuk, ahogy. Arra is választ kell találnunk, hogy miért engedjük fenntartásokkal a gyerekünket a közelébe, miért szorul össze a gyomrunk mindannyiszor, amikor meglátogatjuk.
Azért is elengedhetetlen mindezzel foglalkoznunk, mert
nemcsak a nagyszülőnek van joga az unokájával a kapcsolatot tartani, hanem a gyereknek is joga van a nagyszülővel való kapcsolattartásra.
És mindaddig, amíg ez egy számos kérdést felvető, tisztázatlan helyzet, addig sérülnek a jogaik.
A pszichológia és a jog találkozása ebben az esetben talán nem a legszerencsésebb, mégis úgy gondolom, ha nekünk szülőként kellő önismeretünk van, képesek leszünk olyan döntést hozni, amelyben nem sérülnek senkinek a jogai, és nem is terhelődnek az érintettek súlyosan érzelmileg. A határainkat mi alakítjuk, a kereteket mi szabjuk. Ez az, amit a gyerekünknek is megtanítanunk azáltal, hogy mindvégig az ő érdekeit szem előtt tartva képviseljük azokat. Ugyanis ebben a helyzeteben a gyerekek a leginkább kiszolgáltatottak, és nekünk, szülőknek kell őket képviselnünk, amíg ők nem képesek rá.
Amire az unoka emlékezni fog
A gyerekek számára az egyik legfontosabb dolog, hogy érzelmileg biztonságban érezzék magukat. Ezt leggyakrabban a szülők (örökbe fogadó szülő, nevelőszülő) tudják számukra megteremteni. Azonban, ha van a környezetükben olyan releváns felnőtt – ilyen a nagyszülő is –, aki ugyanezt a biztonságot nyújtja, aki – ha nem is pont úgy, ahogy mi szülőként elképzeljük, de – szereti őket, gondoskodik róluk, akkor az mindenképpen az egészséges fejlődésüket támogatja.
A nagyszülők sokfélék, ahogy a világ is. Amennyiben a nagyszülő-unoka kapcsolat megtartó, addig legyen szabad néha csokit is enni a kanapén. Ha ezt szülőként nem engedjük, nem a csoki, hanem a nagyszülő hiánya lesz az, amire emlékezni fog.
