Beleesni az orvosba nem ördögtől való, amíg át nem lépünk egy bizonyos határt

2023. január 02. – 12:15

Beleesni az orvosba nem ördögtől való, amíg át nem lépünk egy bizonyos határt
Illusztráció: Lerch Julcsi / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Több tucat blog és online csoport létezik, amelyen volt és jelenlegi betegek mesélnek egymásnak arról, hogyan szerettek bele az orvosaikba. Részletekbe menően írnak arról, milyen orvosról van szó, hogy találkoztak, és mióta tart a sokak szerint csak fantáziákon alapuló szerelem. Vajon mivel magyarázható mindez? Talán a fehér köpeny van sokakra ilyen hatással? Vagy a hála és a tisztelet érzése ébresztheti fel a gyengéd érzelmeket? Sokan félreértelmezhetik a törődést és a figyelmet, amit a kezelésük során kapnak, és pszichoterápia esetén képbe kerülhet az indulatáttétel és viszontáttétel jelensége is. A témáról pszichológusokat kérdeztünk, szerintük ezek az érzések teljesen természetesek, amíg át nem lépnek egy bizonyos határt.

„31 éves vagyok, és beleestem a sebészembe.”

„Beleszerettem a gyermekeim háziorvosába, még sosem találkoztam hozzá hasonlóval.”

„Romantikus álmaim vannak az orvossal, aki megmentette az életem.”

„Olyan jó tudni, hogy nem csak én vagyok az egyetlen, aki fülig beleszeretett az orvosába.”

Ilyen és ehhez hasonló hozzászólásokkal vannak tele azok a fórumok, csoportok, amelyekben volt és jelenlegi betegek, főleg nők osztják meg egymással személyes történetüket arról, hogyan szerettek bele egykori vagy jelenlegi orvosukba. Ennek a cikknek az ötletét is egy olyan Telex-olvasó adta, aki levelében bevallotta nekünk, hogy két évvel ezelőtt beleszeretett a traumatológusába, és bár már nem jár hozzá, nem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszébe. Ez az érzés olyannyira nem hagyta nyugodni, hogy elkezdett az interneten utánajárni annak, létezik-e erre bármi magyarázat. Végül az interneten egy csomó sorstársra talált, akik különböző oldalakon és csoportokban mesélnek egymásnak arról, hogyan estek bele az orvosukba, milyen érzésekkel távoznak egy-egy vizsgálat után, milyen jeleket küldött az orvos; meghallgatják és támogatják egymást, vagy épp próbálják felnyitni a másik szemét, hogy mindez valószínűleg csak plátói szerelem. Valóban az lenne? Vagy valami egészen más magyarázat áll mögötte? És mi köze van ennek az orvos foglalkozásának?

Az orvos-beteg viszonnyal a popkultúra is foglalkozik. Filmek, sorozatok, könyvek valóságon alapuló és/vagy fikciós történetei szólnak arról, hogy alakulhat ki közeli kapcsolat orvos és beteg között. A 2011-es Veszélyes vágyak című film az ismert pszichiáter Sigmund Freud tanítványának, Carl Gustav Jung és Sabrina nevű páciensének zűrös viszonyát meséli el. Az 1996-ban megjelent Az angol beteg történetének bár nem egy orvos, hanem egy ápolónő, Katharine Clifton az egyik főszereplője, aki gyengéd érzelmeket kezd el táplálni egy katona, Almásy László gróf iránt, aki elvesztette az emlékeit. A külföldi példák mellett magyar sorozatokat és filmeket is találni, például a 2010-es évek elején megjelent Terápia című sorozat, amelynek első évadában a főszereplő pszichológus András az etikai tiltások és a józan ész ellenére is közeli viszonyba kerül az egyik páciensével, Laurával.

A fehér köpeny hatása

A men in uniform, azaz az egyenruhás férfiak jelensége nem új keletű. Évtizedek óta jelennek meg különböző kutatások, amelyek arra próbálnak magyarázatot találni, hogy miért találjuk vonzóbbnak azokat a nőket és férfiakat, akik a szakmájukból adódóan kénytelenek mindennap egyenruhába bújni, legyen szó akár rendőrről, katonáról, mentősről vagy épp orvosról. Egy, a Los Angeles Timesben, a kilencvenes évek végén megjelenő cikkben a pszichológus Midge Wilson azt mondta, az egyenruha tudat alatt felruházza ezeket az embereket olyan pozitív attribútumokkal, amiket vonzónak találunk: erő, bizalom, biztonság, bátorság, izgalom. Az orvosok esetében ezt a hatást a fehér köpeny válthatja ki.

A dolognak ugyanakkor van egy másik oldala is: a Healthline cikke azt írja, egyeseknek épp nem a bizalom és a biztonság jut eszükbe a fehér köpenyről. Azoknál, akik fehérköpeny-szindrómában szenvednek, felléphet szorongás, félelem, és a vérnyomásuk is magasabb lesz, ha beszélniük kell egy egészségügyi dolgozóval, aki történetesen fehér köpenyt visel.

Ezek az érzések akadályozhatják, hogy valós emberi kapcsolatokat alakítsunk ki

„Teljesen természetes és gyakori jelenség az, hogy ha találkozunk egy referenciaszeméllyel, aki a tudása vagy szakmája miatt kiemelkedik a társadalomból, mint például egy orvos, akkor elkezdjük idealizálni és olyan extra jó tulajdonságokkal felruházni, amik vonzóvá teszik, pedig lehet, hogy nem is rendelkezik velük az illető” – fejti ki Karner Orsolya pszichológus, az ELTE Pedagógia és Pszichológiai Karának egyetemi adjunktusa. Szerinte ezek az érzések természetesek, egészen addig, amíg nem lépnek át egy bizonyos határt.

A pszichológus szerint akkor válhatnak problémássá az effajta érzések, ha kihatnak a mindennapokra, és megakadályozzák az embereket abban, hogy valós kapcsolatokat alakítsanak ki.

Azt is hozzáteszi, hogy nem mellesleg ez egy kiszolgáltatott, aszimmetrikus helyzet. Hiszen laikus betegként az orvosokra vagyunk utalva, szaktudásban és kompetenciában is felettünk állnak, ami miatt felnézünk rájuk, és bizonyos szinten valóban van hatalmuk is felettünk. Tőlük várjuk a megoldást, és hálásak vagyunk nekik, amiért segítenek rajtunk.

Az orvosnak tulajdonított vonzó tulajdonságok mellett közrejátszik a hála érzése, az orvosok társadalmi presztízse is, egyesek pedig könnyen félreértelmezhetik a törődést és figyelmet, amit kapnak, és a fizikai kontaktus, az érintés is felerősítheti ezeket az érzéseket a betegekben. „Leginkább akkor tudnak ezek az érzések szárba szökkenni, ha alapvetően hiányzik az életünkből az intimitás, a figyelem, a biztonság, nincs helyén az önértékelésünk, és nem tudunk másokkal kapcsolódni” – mondja Karner Orsolya.

Karner Orsolya szerint a jelenség az úgynevezett attribúciós hibával, azaz egy hibás oktulajdonítással is magyarázható: „Attribúciós folyamatok folyamatosan zajlanak bennünk, ami lényegében azt jelenti, hogy folyamatosan arról gondolkodunk, hogy vajon mit, miért és miért úgy tesz a másik. Például, ha az orvos rám mosolyog, akkor elkezdek azon gondolkodni, hogy mint nőre vagy mint páciensre mosolygott rám. Elkezdünk olyasmit látni valami mögé, ami nem valós.”

Rosszul értelmezni a jeleket természetes emberi tulajdonság, mindenkivel előfordul, hogy félreérti a másik mondanivalóját vagy közeledését. Emiatt érezhetjük magunkat kínosan egy szituációban, később pedig lehet, hogy egy vicces sztori kerekedik az egészből. Vannak azonban, akik a jeleket önhibájukon kívül értelmezik rosszul, egészen mást látnak bele abba, mi a másik szándéka, és nem tudnak engedni abból a valóságból, amit ők a fejükben felépítettek. Ezt a jelenséget Clerambault-szindrómának hívják. Karner Orsolya szerint az ebben szenvedők azt gondolják, köztük és egy náluk általában státuszban feljebb álló személy, például egy sztár között különleges, akár szerelmi kapcsolat van. Meggyőződésük, hogy folyik köztük valamifajta rejtett kommunikáció, amit csak ő ért. Könnyen hihetik azt, hogy például a Twitterre posztolt üzenetek igazából csak nekik szólnak, és biztosra veszik, hogy a sztár szerelmes beléjük. Gyakran zaklatják is a kiszemeltjüket, és ha elutasítják őket, akkor agresszívvá is válhatnak.

A gyógyulás elengedhetetlen része az érzelmi bevonódás

Az eddig felsoroltakon túl a betegekben az orvosuk iránti gyengéd érzések kialakulásában közrejátszhat az indulatáttétel–viszontáttétel jelensége, ami egyfajta tudattalan érzelmi bevonódás, és különösen pszichoterápia során fordulhat elő, ezért ez az orvos iránti vonzalom különleges esete.

Az indulatáttétel–viszontáttétel ugyanakkor a pszichoterápiás folyamat és a gyógyulás elengedhetetlen része is. „A páciens a terápia során elkezd beszélni önmagáról, az életéről, és van egy pont, amikor elkezdi a terápiás térbe az érzéseit és az indulatait is behozni úgy, hogy rávetíti őket a terapeutára. Jellemzően aktuális magánéleti dolgokat hoznak be, illetve azt, hogy milyen kapcsolatuk volt gyerekként a szüleikkel. Például mond valamit a terapeuta, ami arra emlékeztet, hogy a saját apám is mindig így reagál bizonyos helyzetekben. Válaszként, nem tudatosan, de elkezdünk úgy reagálni a terapeutánkra, mintha az apánk ülne velünk szemben” – magyarázza Karner Orsolya, aki szerint ebben az esetben a másik oldal, a terapeuta is elkezd reagálni. Ez a folyamat a viszontáttétel része, amit a terapeutának is a helyén kell kezelnie.

Kőváry Zoltán pszichológus, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának habilitált egyetemi docense szerint az indulatáttétel gyerekkorból, a tudattalanból eredő, elfojtott és a terápiás folyamat során aktualizálódó érzésekhez kapcsolódik, amit a felnőtt ember értelmezhet úgy, hogy beleszeretett a kezelőjébe.

„De ez nem a mindennapi értelemben vett szerelem, mert ez nem egy kölcsönös, konszenzuális dolog, hiszen a páciens érzelmileg kiszolgáltatott helyzetben van, és emiatt az ítélőképessége is megváltozik.”

Kőváry szerint ez egy nagyon speciális helyzet, amire a terapeutának tudnia kell jól reagálni: „Az áttételben megjelenő vágyakat semmilyen formában nem lehet közvetlenül kielégíteni, hanem azok megértésére kell törekedni.” A pszichológusnak nem szabad ezeket a megfogalmazott érzéseket, vágyakat élből elutasítania, hanem segítenie kell a páciensnek megérteni, hogy honnan eredhetnek. Emellett támogatnia kell az átdolgozási folyamatot, ami hosszú és fájdalmas lehet.

A pszichoanalízisben az absztinencia szabálya is tiltja, hogy a konkrét terápiás kapcsolaton kívül más kapcsolat jöjjön létre páciens és terapeuta között. „Az intim kapcsolat kialakítása etikailag tiltott, és visszaélésnek számít, mert a páciens érzelmileg kiszolgáltatott helyzetben van” – magyarázza Kőváry Zoltán, aki azt is hozzáteszi, hogy azért aszimmetrikus ez a helyzet, mert a terapeuta rengeteg dolgot tud a páciensről, míg a páciens nem tud semmit a terapeutáról. Emiatt a páciens nagyon sok mindent bele is tud vetíteni a kezelő személyébe, ami fontos kiindulópontja lehet a megértési folyamatnak.

A szakember sem immunis az érzelmi behatásokra

A terápia során azonban a terapeuta sem marad érintetlen. Nem tudatosan, de ő is elkezd reagálni, ezt nevezik viszontáttételnek. „Emiatt néha a terapeutában is megpendülnek olyan húrok, amik az ő feldolgozatlan dolgaihoz kapcsolhatók, vagy önismereti vakfoltjaiból erednek” – magyarázza Kőváry. Szerinte ezért is kell a terapeutának részt vennie egy kiképző terápián, hogy tisztán lássa önmagát és a benne zajló folyamatokat. Ez azonban nem azt jelenti, hogy innentől egész életében immunis marad az ilyen jellegű érzelmi behatásokra. Ezért is kell a terapeutának szupervízióra járnia, ahol ezeket az érzéseket fel lehet ismerni és a helyén kezelni. Ez segíti a terapeutát az önismeretben, ami az egyik legfontosabb személyi feltétele annak, hogy a terápia valóban hatékony legyen.

Az indulatáttétel és viszontáttétel Karner Orsolya szerint nagyon hasznos lehet, hiszen ezekből a reakciókból egyre többet tud meg a terapeuta is a páciensről, arról, hogyan kommunikál, viselkedik, milyen reakciókat vált ki másokból. „Ahogy én megtapasztalom őt, ahogy ő viszonyul hozzám, amilyen érzéseket kivált belőlem, az megmutatja, hogyan viszonyul másokhoz, és ezek mentén hogyan alakulnak ki újra és újra személyes konfliktusai. Ezek a konfliktusok a terápiás helyzetben is megjelennek, ez teszi lehetővé az átdolgozásukat” – fogalmaz hasonlóan Kőváry Zoltán is.

Persze arra magyarázatot találni, kibe és miért szerettünk bele, szinte lehetetlen. Az orvosok megbecsült tagjai a társadalomnak, tiszteljük őket a tudásukért, hálásak vagyunk, mert segítenek nekünk, felruházzuk őket egyfajta szupererővel, és kiszolgáltatott, érzelmi szempontból egyoldalú helyzetbe kerülhetünk vele. Azonban ahogy azt Karner Orsolya is hangsúlyozta, ezek az érzések leginkább akkor fogalmazódhatnak meg bennünk bárki, akár egy orvos iránt is, ha hiányzik az életünkből a törődés, a figyelem és az intimitás.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!