Hogyan csapódnak le a gyerekeken a túlterhelt szülők problémái?

Mindezekre a társadalmi változásokra érkeznek meg a hétköznapi apróbb-nagyobb feszültségek, amelyekkel nap mint nap meg kell küzdenünk. Egy kisgyerekes szülőnek fejben kell tartania az összes gyereke különóráit, azok helyszínének változását a fűtés korlátozása miatt, a sportmeccsek időpontjait, azt, hogy mit kell bevinni éppen az óvodába, mit kér a tanító a soron következő iskolai rendezvényre, mindezt emailben, Facebook- és Messenger-csoportokban nyomon követve. Egy kamasznál kicsit máshogyan, de mégis hasonlóan, feladattal járó teendőink vannak: be kell fizetni a különóra díját, el kell vinni edzésre, különtanárt kell keresni számára, kinőtte a cipőjét, nem eszi meg a menzakaját, ezért biztosítanunk kell számára a meleg ételt otthon.

Minden családban mások az igények, mások a szükségletek, és a szülői reakciók is sokfélék. Egyikünk sem tökéletes, csinálhatnánk sok mindent jobban, máshogyan, de amikor az érzelmi megterheltség olyan fokú, hogy egyik napról a másikra vegetálunk, akkor nehéz változtatni is. Ha mindeközben még a veszteségeinkkel is meg kell küzdenünk (szeretett személy vagy munkahely elveszítése stb.), akkor még ennél is nehezebb dolgunk van.

Ebben a lelkiállapotban pedig – amit erősen átitat a bizonytalanság, kilátástalanság és tehetetlenség érzése – nagyon nehéz teljesíteni a munkahelyünkön (ha éppen van), mellette a családban is helyt állni és a gyerekeinkkel minőségi időt tölteni. Amikor leírom azt a kifejezést, hogy „minőségi idő”, az én gyomrom is összeszorul, és azonnal végiggondolom némi bűntudattal kísérve, hogy mikor ültem le több mint 20 percre valamelyik gyerekem mellé a szőnyegre.

Nehéz önmagunkra figyelni, miközben állandóan másokra kell figyelnünk, és a környező világot kell monitoroznunk, hogy fel tudjunk készülni arra, amire valójában képtelenség felkészülni. Ez a kiszámíthatatlanság, ez a kontrollvesztett állapot mindannyiunkban más-más választ indít el, és hiába tudjuk, hogy ha nem foglalkozunk eleget önmagunkkal, az a gyerekeinken csapódik majd le, nem tudjuk máshogyan csinálni.

A gyerekek a legérzékenyebb szenzorok

A gyerekek hiperérzékenyek, azonnal letapogatják a kis csápjaikkal, hogyan érzi magát a szülő, érzékelik, ha rossz kedve van, és azt is, ha éppen jó napja. Éppen ezért felesleges is az érzelmeinket elrejteni előlük, mert azzal csak jobban összezavarjuk őket, sőt, a kettős kommunikáció fokozhatja a szorongásukat.

Ha azt tapasztalják ugyanis, hogy a szülő visszafojtja a dühét, hogy mindjárt felrobban, miközben kedvesen és türelmesen próbál vele beszélni, az egyrészt összezavarja, másrészt szorongást fog kelteni benne. Nem érti, hogy amit lát, az miért nincs összhangban azzal, amit hall. A szülő így a hitelességét kockáztatja, ráadásul egy olyan mintát ad tovább, ami a gyerek későbbi kommunikációját meghatározhatja. Ez pedig a „mutass mást, mint amit érzel”.

Ha azt szeretnénk, hogy a gyerekeink a kortársaik felé, vagy felnőttkorukban a kollégáik, barátaik felé képesek legyenek kifejezni azt, ahogyan érzik magukat, és erről beszélni is tudjanak, akkor a leghatékonyabb dolog, amit tehetünk az az, ha mi is kifejezzük és verbalizáljuk feléjük az érzelmeinket.

Valahogy így: „Most nagyon dühös vagyok azért, ahogyan a testvéreddel bántál, és rettenetesen bánt az, hogy bár megbeszéltük korábban, hogy nem fogsz így viselkedni vele, most mégis ezt tetted.” Ha pedig mindezt nem kiabálva, hanem viszonylag higgadtan, de határozottan mondjuk, azzal azt is megmutatjuk neki, hogy az érzelmeinkkel lehet és kell is bánnunk, így ő is kordában tudja majd azokat tartani, ahogy egyre érettebb lesz.

Természetesen nem tudunk mindig, minden helyzetben nagyon tudatosan jelen lenni, a szülő is elveszítheti a fejét, tehet olyat, amit később megbán. Ilyenkor fontos erre reflektálni és azt mondani, hogy „sajnálom azt, ahogyan beszéltem veled, hiba volt kiabálnom veled. Igyekszem erre a jövőben figyelni. Téged azonban arra kérlek, ha a megbeszéltek szerint kérlek valamire, azt tedd meg, hogy ne kelljen ismét idáig eljutnunk.”

Mit tehet szülőként?

Ne legyen szigorú önmagához!

Ne akarja azonnal a változást, legfőképp ne törekedjen a tökéletességre! Szülőként pont elég, ha elég jó és elérhető a gyereke számára. Az egyik legfontosabb játék az úgynevezett gyerekközpontú játék, amikor a szülő egyszerűen csak jelen van a gyereke mellett a földön, és figyeli őt. A gyerek majd bevonja, ha szeretné, de az is lehet, hogy nem teszi. A puszta jelenlét a kapcsolódás egyik formája, és ez is a minőségi idő része. Nem kell azonnal aktívkodni és témákat bedobni a szerepjátékhoz, ha nincs hozzá energiánk, kedvünk. Egyszerűen csak hagyjuk, hogy a gyerek vezessen, és kövesse le őt! Adjunk időt magunknak is a hangolódásra, és lehetőséget a választásra! Majd egy másik alkalommal készítitek el a farsangi maszkokat.

Kezdjünk el kérni, és engedjük meg, hogy tőlünk is kérjenek!

Fontos, hogy kommunikáljuk a gyerekünk felé, hogy mit szeretnénk kérni tőle. Egy kérés akkor jó, ha elég pontosan megfogalmazza azt, mit szeretnénk.

„Kérlek, vágj nekem egy szelet kenyeret!”

Kérni magunknak kérjünk, ne a másiknak, és figyeljünk oda arra is, hogy a kérésünket lehessen teljesíteni. Egy gyerektől azt kérhetjük, amit a képességei mentén képes megtenni. Egy családban az az ideális, ha mindenki kérhet mindenkitől. Azaz a felnőtt a gyerektől, a gyerek pedig a felnőttől.

Használja ki a teret és az időt!

Egy vacsora remek terepe lehet a napi történések átbeszélésének, a minket ért sérelmek tisztázásának és a jövőbeni tervek megosztásának.

Az én családom bevezette a panaszfalat, amit később átkereszteltünk kritika tapétának, mert bár eredetileg a sérelmek kerültek fel rá, egy idő után a gyerekek önmaguktól kezdték felírni (vagy éppen felrajzolni) a pozitív dolgokat, történéseket. Egy nagy csomagolópapír tökéletes erre a célra, amit a nap végén átböngészhetünk, és megbeszélhetjük a lehetséges megoldásokat is.

A másik eszköz a családi kupaktanács, amit nálunk bárki összehívhat bármilyen – számára fontos – témában. Erre a nap során bármikor keríthetünk alkalmat, de korlátozhatjuk ezt is az étkezésekre, vagy amikor együtt vagyunk. Meglátjuk majd, hogy már az egészen kicsi óvodások is milyen jól használják ezeket és az ezekhez hasonló módszereket arra, hogy megfogalmazzák, mi bántja őket, és mire vágynak.

Tartsa a saját határait!

Merjen szülőként nemet mondani, fejezze ki a gyerek felé, ha valamit nem szeretne, ha valami nem esik jól. Ér nem játszani annak ellenére, hogy ő nagyon szeretné, és ér nem mindig kedvesen válaszolni. Az elutasítás, a nemet mondás azért is fontos, hogy a gyerek megtanulja, ő is mondhat nemet a barátainak, a felnőtteknek, és ő is elutasíthatja a kortársai közeledését, ha az neki nem komfortos.

Legyen kiszámítható és következetes, hogy ki tudjanak önön igazodni!

Beszéljen az érzéseiről!

Legyen hiteles, és mutassa meg a gyermekének, hogyan érzi magát! Nem elég azonban kimutatni, hanem szóban is meg kell fogalmazni, hiszen ezzel segítjük őt abban, hogy ő maga is képes legyen a saját érzéseit megfogalmazni mások felé. A szülő minta a gyereke számára, és a viselkedésével tanítja őt.

Ne hibáztassa önmagát!

Végezetül pedig ne hibáztassa önmagát, mert a kialakult helyzetért nagyon ritkán vagyunk kizárólagosan egyedül felelősek. A dolgok bonyolultak és összetettek, a gyereknevelés is magában hordozza a hibázás lehetőségét. De mindig lehet átértékelni, újrakeretezni és változtatni. Ha nem megy egyedül, bátran kérjünk segítséget a környezetünktől vagy egy szakembertől!