Abban a hitben éltem, hogy nagyon meg fog utálni, ha megmondom neki, meleg vagyok

Világszerte október 11-én ünneplik az előbújás napját, más néven a nemzetközi coming out napot. Magyarország 2011-ben csatlakozott az 1988-ban indult kezdeményezéshez, amelynek egyik fő küldetése, hogy felhívja a figyelmet az előbújás, azaz a coming out fontosságára, amely a leszbikus, meleg és biszexuális irányultságú emberek mellett a transznemű, a queer és más, kevésbé ismert nemi identitásúakat is érinti.

Az ünnepnap egyik alapfeltevése, hogy a homofóbiát a tudatlanság táplálja, és amint az emberek rájönnek arra, hogy a családjukban vagy közvetlen környezetükben is élhetnek meleg emberek, sokkal kevésbé fogják tartani magukat elnyomó vagy elutasító nézetekhez. Hogy ez valóban így van-e, arra majd a kutatások idővel biztos meghozzák a választ, mi addig is azzal kapcsolódunk a világnaphoz, hogy öt különböző életkorú LMBTQ-ember útját mutatjuk be az előbújásig, és szó esik a következményekről is. Végül megkérdezünk egy LMBTQ-tanácsadóközpontot működtető szakpszichológust is.

„Világéletemben anya akartam lenni”

Kymi (72)

Fiús lány voltam, és mindig jó barátságban voltam a pasikkal, barátjukként tekintettek rám. Érdekes volt, hogy miközben kamaszként egy fiúval jártam, egy lánnyal álmodtam: hogy fogom a kezét, megcsókolom – és ennél a pontnál mindig felébredtem. Utóbb jöttem rá, hogy azért nem álmodtam tovább, mert nem volt tudásom a „továbbról”. Kamaszkoromban kezdett derengeni, és a húszas éveim közepére tudatosult bennem, hogy leszbikus vagyok. Még nem voltam 30, amikor már ki is tudtam mondani. A 70-es években járunk, semmiféle információ nem volt a melegségről, ezért főleg az irodalomból tájékozódtam. Mindig szerettem megfogalmazni a dolgokat, de hiába tudtam teljes bizonyossággal, hogy leszbikus vagyok, nem láttam, hogyan lehetséges ezt megélnem.

Közben nem értettem az egészet: világéletemben anya akartam lenni, szerettem volna gyerekeket; viszont nem tudtam hova tenni, hogy közben a nőkhöz vonzódom. 22 évesen férjhez mentem, született három gyerekem, és arra gondoltam, hogy nekik az a jó, ha egy átlagos családban nőnek fel. Egy idő után viszont szabadulni akartam a házasságomból, de nem tettem, mert nem láttam rá lehetőséget. A napi szintű otthoni pszichés terhelés miatt testi problémáim lettek: előbb fejfájás, aztán depresszió. Két hónapot töltöttem egy pszichológiai rehabilitációs osztályon, aztán lassan helyreálltam, és meghoztam a döntést, hogy élek így tovább, ameddig tudok.

Nagyon sokat segített a foglalkozásom: klasszikus zenei énekes vagyok, 37 évet töltöttem a Magyar Rádió énekkarában, ami olyan volt, mint egy család. Rengeteg katartikus élményt hozott ez a munka, szerintem ez volt nálam a túlélés kulcsa.

Többször voltak plátói fellángolásaim. Az első ember, akivel nyíltan tudtam beszélni erről, a kisebb fiam osztálytársának az anyukája volt, akibe belehabarodtam. Egyedülálló anya volt, közel lakott, rengeteget voltunk együtt. Elmondtam, hogy szerelmes vagyok belé, mire az volt a válasza, hogy „sejtettem, hogy ezt akarod mondani”, és arra kért, hogy maradjon minden úgy, ahogy addig volt. Ez volt az első coming outom, felszabadító érzés volt.

A fordulópont akkor jött el, amikor 2005-ben megtaláltam a Háttér lelkisegély-szolgálat telefonszámát, amit fel is hívtam. Egy nővel beszéltem, és ott éreztem először, hogy értenek, befogadnak és releváns válaszokat kapok a kérdéseimre. Háromszor beszéltem az operátorokkal, ők ajánlották a Labrisz Leszbikus Egyesületet, amelynél ott ragadtam, és rövid időn belül aktivistává váltam.

Negyvenhét éves voltam, amikor eldöntöttem, hogy elmondom a gyerekeimnek. Érzékelték, hogy nem harmonikus a kapcsolatom az apjukkal. A legkisebb 18 éves volt, a legnagyobb 24. Úgy gondoltam, hogy akkorra már nagyjából felnőttek és nem terhelné meg a pszichéjüket, ezért külön-külön beszéltem velük. Elmeséltem nekik mindent, azt is, hogy az addigi életem nem az én utam és nem erre vágyom, és hogy a külső körülmények miatt nem tudom megélni, ami vagyok. Nem vádoltam senkit, saját magamat sem, egyébként is mindig elfogadtam magamat olyannak, amilyen vagyok. A nagyfiam átölelt, a lányom ledöbbent, a kisebbik fiam egy évig nem nagyon szólt hozzám – de mindhárman tudomásul vették. Később kiderült, hogy az egészben az volt nekik a fájdalmas, hogy ez azt jelentette számukra, hogy felbomlik a család.

Azóta eltelt 25 év, hogy ők ezt hova tették, nem nagyon tudom, mert nem szeretnek beszélni erről. Akkor én tulajdonképpen letoltam valamit a torkukon, a mai eszemmel ezt már másképp csinálnám, de nem tudom, hogyan. Elkerülhetetlen volt, hogy valamilyen szinten sérüljenek, de jó velük a kapcsolatom. A férjemnek csak indirekt módon utalgattam rá. Aztán később többször beszélgettünk erről, elfogadta, és szép lassan átállította magát velem kapcsolatban. Fel kellett dolgoznia, hogy más lesz a családunk. A jelenben is tartjuk a kapcsolatot, az új feleségével is gyakran beszélek.

Fontos, hogy csak olyankor coming outolok, ha a szükségét érzem. Egy meleg ember számára az előbújás egy életfogytig tartó folyamat, és bizalmi kérdés is:

olyanoknak coming outol az ember, akikről tudja, hogy megbízhat bennük és nem fogják ezért bántani.

Szigorúan tilos ezt más helyett meglépni, mivel ez abszolút az ember magánügye. Majd én megkülönböztetem magamat – ezt szoktam mondani. Ha akarom, megmutatom, hogy ki vagyok.

„Abban a hitben éltem, hogy nagyon meg fog utálni, ha megmondom neki”

Gregus Máté (31)

Viharos időszak volt: 14 éves voltam, a szüleim épp váltak, minden egyszerre jött, és úgy éreztem, hogy valami velem sincs rendben. Kétezer fős kis Csongrád megyei faluból származom, és már az általános iskolában is cseszegettek, hogy meleg vagyok, de én tagadtam: magamnak és másoknak is. Közben mindig kilógtam a többiek közül.

A Szegedi Egyetemen 19 évesen ismertem meg egy fiút, akkor állt össze a fejemben a kép. Az egész csak három hétig tartott és pont azután találkoztam az anyukámmal, amikor vége lett, nagyon le voltam törve. Kérdezte, hogy mi a baj. Abban a hitben éltem, hogy nagyon meg fog utálni, ha megmondom neki, hogy meleg vagyok, ezért csak sírtam. Végül ő mondta ki. Konzervatívnak mondanám, de tök jól fogadta. A három évvel fiatalabb húgomnak is elmondtam később, aki nagyon lazán kezelte, mondta, hogy úgy szeret, ahogy vagyok. Emlékszem, pár napra rá bemutattam neki az első barátomat, először picit fura volt neki a helyzet, de gyorsan hozzászokott.

Ezután lett egy kapcsolatom Szegeden, két évig éltem együtt egy fiúval. Ha jött apa az albérletbe, mindig mindent el kellett pakolnom, hogy úgy látsszon, egyedül lakom. Végül 23 éves koromban tudta meg, hogy meleg vagyok. Látogatóba jött a húgommal, és az volt a tervünk, hogy a húgom mondja majd el neki, amikor hármasban vagyunk. Vártam, de nem történt semmi, végül én mondtam el. Apa nagyon jól fogadta: ilyeneket mondott, hogy köszi, hogy elmondtad, meg hogy ugyanúgy a fia maradok ezután is, ugyanúgy szeret satöbbi – pedig korábban nem találkozott melegekkel. Nagyon megkönnyebbültem ekkor. Kábé 12 éves koromtól az apával való beszélgetésig valamennyire mindig tagadtam, hogy meleg vagyok, utána már nem.

Érdekes, hogy csak addig szólogattak be emberek a melegségemre, amíg nem mondtam ki, és aztán, hogy magamban is elrendeztem, minden sokkal könnyebb lett, és a beszólogatások is megszűntek. Egy folyamat eredménye az, ami ma lehetek.

Aztán otthagytam az egyetemet, mert rájöttem, hogy nem érdekel, és fotózni kezdtem, ebből élek most is. Szegeden főleg szórakozóhelyeken fotóztam, sok lánnyal dolgoztam együtt, ők – mint utóbb kiderült – gondolták, hogy meleg vagyok, de nem firtatták. Lett egy Kata nevű kolléganőnk, ő volt az első nem családtag, akinek elmondtam, és nagyon pozitívan fogadta: megölelt és azt mondta, hogy mindig is tudta, és nagyon szeret. A mai napig a legjobb barátnőm.

Gondolkodtam, hogy miért fogadták ilyen jól a szüleim. Lehet, hogy egyszerűen csak azért, mert nagyon szeretnek. Amúgy nehezítő tényező egy kis közösségbe születni, vidéken nincsenek tisztában az emberek az ilyen dolgokkal, más helyzetből indul szerintem az, aki Pestre vagy egy nagyvárosba születik. Akinek nincs a környezetében példa, az azt hiszi el, amit a tévében lát. Az is más volt akkor, hogy az én iskoláskoromban még csak betárcsázós internet volt 30 megával, nem áramlott olyan gyorsan az információ, mint most. Aki ma az Instagramba vagy a TikTokba születik bele, sokkal nyitottabb ebben a témában, mert ilyet is lát, és a neten olvashat cikkeket.

24 éves koromban költöztem Budapestre, és az én közegemben – főleg divat- és reklámfotós vagyok – az egész nem téma. Furcsa, hogy a 76 éves nagymamámnál sem, akihez elvittem a barátomat. Meg is kérdeztem tőle, hogy hogy lehet ilyen elfogadó. A mai napig emlékszem rá, hogy mit válaszolt, mert nagyon sokat jelentett nekem: „Akit te szeretsz, azt én is szeretem.”

„Minden egyes alkalom után, amikor a médiában érintem ezt a témát, ismeretlen emberek kérnek tanácsot”

Sugár Bertalan (43)

Az első egészen konkrét homoerotikus élményem 4-5 éves korom körül lehetett, amikor a tévében láttam Gálffi Lászlót a Ki beszél itt szerelemről? című filmben. Nem szexuális jellegű fantáziáim voltak, csak megjelent a gondolataimban Gálffi László, mint egy nagyon attraktív, fiatal férfi – de mindez egy pici gyerek naivitásával. Tízéves koromtól kezdve színházban dolgoztam, sok attraktív férfi vett ott körül, és sosem hasítottam le magamról ezt a témát, de egészen 16-17 éves koromig hullámzó dolog volt számomra a melegségem.

Egyszer, úgy 17 éves korom körül, egy családi beszélgetésben felmerültek mindennapi sérelmek, ha jól emlékszem, egy vasárnapi ebéd közben, én meg bedobtam, hogy „jó, hát én meg buzi vagyok”. Mindenki nagyon jól reagált. Apukám nagyon higgadt, érzékeny és okos ember – próbálta picit elvenni a bejelentés élét. A bátyám az a heteró férfi, akivel mindig is lehetett viccelődni a melegségről. Anyukám – aki már 15 éve nem él és nagyon artisztikus ember volt – nem sokkal a halála előtt mondta, hogy azért gondolta, hogy valamilyen művészi pálya felé kell terelni engem, mert egyrészt úgy tűnt, hogy van affinitásom hozzá, másrészt úgy tapasztalta, hogy a melegekkel elnézőbb a társadalom akkor, ha valamilyen művészettel foglalkoznak.

A gimnáziumban volt egy lány, akkor azt szerelemnek gondoltam, amit éreztem iránta, miközben az egész inkább nagyon sokrétű és komplex barátság volt. Ott volt bennem a remény – ami általában akkor merül fel, amikor az ember a felismerés közelébe ér –, hogy hátha mégsem, mert hát mégis egyszerűbb heteróként élni. 18 éves voltam, amikor biztos voltam benne, hogy nem fantázia az, hogy meleg vagyok, és elmondtam neki, erre kicsit rezignáltan azt válaszolta, hogy igen, ő ezt pontosan tudta. A születésnapja volt, és utána nem tudom, hány órán át jártunk körbe-körbe egy háztömb körül, amíg ezt a témát átrágtuk, és belekezdtünk egy évtizedekig elhúzódó traumafeldolgozásba. Gimnázium negyedik osztályban kezdtem ismerkedni, egy fiúval randizgatni, és akkor jöttek az első brutál szorongások, hogy ki fogja megtudni, mit fognak gondolni rólam, egy ideig anorexiás is voltam az ezt követő időszakban. Nyilván a szüleimnek sem volt egyszerű, de egy érzékeny, értelmiségi közegben nőttem fel, amelyben egész jól, számomra viszonylag egyszerűen be lehetett ágyazni ezt a témát – a szüleim belső vívódásait persze nem éltem meg, de sosem volt azzal gond, hogy a számomra fontos embereket bemutassam a családomnak.

Színész akartam lenni, aztán belesodródtam a popzenébe, és már az elején elzárkóztam attól, hogy olyan pszeudohírek jelenjenek meg rólam, hogy például kivel randizom. Az első Bery-lemezemnél a kiadó úgy gondolta, hogy mindig legyen egy lány a klipekben, én meg úgy gondoltam, hogy nekem tulajdonképpen teljesen mindegy, úgyis mindjárt húzok el New Yorkba, ahol aztán évekig éltem. A viszonylag sikeres első lemez, a ’99-es Ébredj velem után már megnőtt kicsit az önbizalmam. A második lemez megjelenése előtt,

2000 nyarán, felvetettem az EMI-vezetésnek, hogy mi lenne, ha coming outolnék? És mivel előtte két évvel coming outolt George Michael, szerényen emlékeztettem őket erre, mire azt válaszolták, hogy rosszat is tett a lemezeladásainak.

Nyilván nem hittem azt, hogy egy szinten vagyok vele, csak gondoltam, nézzük meg egy másik meleg énekes példáját. Az ötletemre azt reagálták, hogy erről szó sem lehet, teljesen kizárt, kinyírjuk a célközönségemet. Erre azt mondtam, hogy jó, akkor törekedni fogok arra, hogy aszexuális klipjeim legyenek, amikben androgün lényként jelenek meg.

Érdekes, hogy minden egyes alkalom után, amikor a médiában érintem ezt a témát – mint amilyen a 2007-es nyilvános coming outom volt –, ismeretlen emberek írnak, és kérnek tanácsot, és nagyon nehéz ezekre mit reagálni, mert sem terapeuta, sem szociális munkás nem vagyok. Legfeljebb csak az önbecsülésüket tudom erősíteni.

Több olyan kapcsolat is volt az életemben, amikor újra szembe kellett néznem a coming outot megelőző agóniával, mert a másik még abban élt. Újra és újra végigéltem azokat a szorongásokat és rettegést, amin én már túl voltam, hogy „mi van, ha megtudja a család, éljünk egy másik országban, mert itt nem tudunk együtt lenni” satöbbi. Így akaratlanul is proaktív részesévé váltam mások előbújásának, próbáltam segíteni, támaszt nyújtani. Sokszor gondoltam, hogy ez valami küldetés az életemben, mivel többször is előfordult, de egyre inkább azt érzem, hogy ebben nagyon is része van a politikai retorikának. A melegek megtűrt embereknek számítanak, a politikai attitűd pedig nem kicsit hat kontraproduktívan a helyzetre. És nyilván nem ahhoz viszonyítok, hogy mi történne velem, ha Iránban lennék meleg, mert Európa közepén élünk.

„Budapesten meg szoktuk fogni egymás kezét”

Csilla (25)

Szerencsés vagyok, mert nagyon jól élek a saját kis buborékomban. Olyan közeg vesz körül, ami teljesen nyitott, ezért nem hiszem, hogy a történetem reprezentálná a tipikus magyar meleg emberét.

A legnehezebb az volt, hogy rájöjjek, mi az a fogalom, ami illik rám, amikor 14-15 évesen elkezdtem gondolkodni arról, hogy mi a helyzet velem. A laptopom sokat segített, néztem YouTube-videókat és cikkeket keresgéltem, és egyszer csak rájöttem, hogy a biszexuális az a szó, amit keresek. Kábé 10–11. osztályos korom környékén tetszett meg a gimiben egy lány, de nem mertem jelezni neki, viszont abban segített, hogy megerősítsen az identitásomban.

Ezután először a nővéremnek mondtam el, aztán a legjobb barátnőmnek és utána anyunak. De anyu sajnos már tudta, mert a nővérem a legnagyobb jó szándékkal elmondta neki, pedig én szerettem volna. Az a tanácsom, hogy senki ne coming outoljon más helyett. Nagyon rosszulesett, nehezteltem, de ez ma már történelem. Anyu azt reagálta, hogy igen, már hallotta ezt, „csak nem gondolom komolyan”.

Ő azon aggódott, hogy a világ hogy áll majd hozzám, miközben engem meg csak az érdekelt, hogy ő hogy áll hozzám. Az egész világ utálhat azért, mert meleg vagyok, de amíg a családom, azaz az anyukám és a nővérem; és a barátaim elfogadnak, nincs baj.

Egy osztálykiránduláson a lány osztálytársaimnak is elmondtam, aztán nem értettem, hogy egy ideig miért kerülnek. Csak évek múlva tudtam meg egy barátnőmtől, hogy attól tartottak, hogy bepróbálkozom náluk. Aztán amikor az egyetem miatt a vidéki nagyvárosból Budapestre költöztem, azt hittem, hogy majd kinyílik a világ, de nem lettem tagja egyetlen meleg közösségnek sem, az új barátaimnak viszont elmondtam. Az egyetemi évek elején lett egy barátom, ezért el is könyveltek heterónak.

Egy éve vagyok együtt a barátnőmmel, Petrával (az ő története olvasható a következő szövegben), évek óta ismertem, végül egy kirándulás után kezdtünk el egyre többet beszélgetni. Amikor a barátaim megtudták, csak olyan reakciókat mondtak az arcomba, hogy örülnek, hogy mi együtt vagyunk és/vagy cukik vagyunk. Budapesten meg szoktuk fogni egymás kezét az utcán, csak a rosszabb városrészekben nem. Úgy látom, hogy a társadalom elfogadóbb a női melegekkel.

Amikor anyukámnak elmondtam, hogy barátnőm van, tök jól fogadta, azt mondta, „milyen jó, hogy már nem csak magányosan a macskával és a lakótársaddal élsz együtt!”. Úgy látom, jól kijönnek, rendszeresen érdeklődik utána, bármikor hazamehetünk együtt is.

„Hiányzik, mert a gimi alatt olyan jókat beszélgettünk”

Petra (22)

Nagyjából a 11. osztály körül gondoltam, hogy nem csak a fiúk vonzanak, és amikor a kisvárosomból felkerültem Budapestre, egyetemre, magamnak is bevallottam. 19 éves voltam, és el akartam mondani a legjobb barátnőmnek. Nem féltem attól, hogy mit reagál, tudtam, hogy nagyon elfogadó. „Petra, nyögd már ki!” – mondta, amikor látta rajtam, hogy valami fontosat akarok mondani, de nem sikerül. Amikor kinyögtem, hálás volt, és biztosított róla, hogy mindig ott lesz nekem.

Aztán jött a Covid, azt az időszakot otthon töltöttem karanténban. A legkisebb húgomnak – aki most 17 éves – egy kirándulás közben mondtam el, nagyon jól fogadta, és jót is beszélgettünk. Két évvel ezelőtt a nagyobbik húgom feljött hozzám Budapestre. Elmentünk vásárolni, ettünk, és egyszer csak kiböktem, hogy meleg vagyok – erre kiköpte a kólát. Sok kérdése volt, például, hogy miért nem neki mondtam el először. Mondtam, hogy azért, mert tartottam tőle, hogy emiatt megváltozna a kapcsolatunk. Nekem sokat segített, hogy otthon is tudtam beszélni erről titkolózás nélkül.

2021-ben nyáron közelebb kerültünk egymáshoz Csillával, ez volt az első komolyabb kapcsolatom lánnyal; fiúkkal már korábban is volt. Tudtam, hogy nem lesz rövid távú a dolog, és ezért el akartam mondani anyának. Egyszer otthon voltam, elmentünk sétálni, anya mindenféle dologról beszélt, én meg alig tudtam figyelni. Visszafelé megkérdezte, hogy „és mi a helyzet veled?”.

Elmondtam, hogy a lányokhoz is vonzódom, megálltunk, megölelt, és megkérdezte, hogy miért sírok. Erre azt válaszoltam, hogy azért, mert megkönnyebbültem és mert azt hittem, hogy csalódni fog.

Mondtam, hogy nyugodtan kérdezzen a témáról, és lightosan beszélgettünk is róla, azt is mondta, hogy még emésztenie kell. Megkérdezte, hogy apának elmondom-e, mondtam, hogy igen, de még nem tudom, mikor. Apa négy hónappal később végül anyától tudta meg, és biztosított róla, hogy ugyanúgy szeret, és elsősorban az én boldogságom számít neki.

Aztán egy-két hétre rá leültünk beszélgetni. Apa nagyon vallásos, az első reakciója az volt, hogy „az ilyen kapcsolatokat az elvei miatt soha nem tudja elfogadni”. Szerintem nehezebben tudják elfogadni Csillát amiatt, hogy volt fiú partnerem is. Nem szeretnének találkozni vele, anya azt mondta, hogy még nem állnak rá készen. Anya azért összefutott vele, és mostanában néha érdeklődik felőle, mert tudja, hogy nekem fontos. Nála látok lépéseket afelé, hogy elfogadja a kapcsolatunkat, próbálja apát is edukálni, de azért hullámzik.

Az otthoni helyzetek miatt pszichológushoz kezdtem járni, ami rengeteget segít. Sokat gondolkodom azon, hogy minek kéne változnia ahhoz, hogy a szüleim generációja máshogy álljon ehhez az egészhez. Összességében pedig jobb, hogy elmondtam, sokkal jobb úgy otthon lenni, hogy nincs akkora kontraszt a pesti és az otthoni életem között, és nyíltan beszélhetek arról, hogy kivel mit csinálok. Anyával néha mélyebb dolgokba is belemegyek, de apával nem, ami hiányzik, mert a gimi alatt olyan jókat beszélgettünk.

A melegek nagy szolgálatot tesznek a családjuknak

Felkerestünk egy pszichológust is, aki LMBTQ-embereknek kínál terápiás segítséget. „Fontos tisztázni, hogy a coming out nem egy egyszeri esemény, hanem végigkíséri az életet. Lehet, hogy nem leszek népszerű, de szerintem az, hogy jó-e, ha valaki coming outol, mindig az adott szituációtól és az egyén pszichés állapotától függ. Ha nem érett meg rá a helyzet és nem olyan a fogadókészség, akkor nem érdemes előbújni, mert az illetőt további sérülések és traumák érhetik. Meg kell érnie a pillanatnak” – mondja dr. Ritter Andrea, klinikai szakpszichológus, a Magyar Pszichológiai Társaság LMBTQ-szekciójának alapítója. Olyankor azonban van értelme előbújni a szakember szerint, ha a háttérben egy erős és védelmező kapcsolat van, amely az érkező reakciók károkozásától is védik a coming outolót. Esetleg, ha van egy sürgető helyzet, például amikor egy meleg pár gyereket szeretne.

Gyakran keresik fel a praxisát LMBTQ-emberek szülei is, elsősorban azzal a problémával, hogy nem tudják feldolgozni a gyerekük coming outját. „Általában borzasztó sokat szenvednek belül a melegek, mielőtt előállnak, és amikor ez megtörténik, megkönnyebbülnek. Ekkor kezdődik egy másik folyamat: a szülő munkája, aki elé nem szabad túlzott elvárásokat támasztani. Türelmesnek kell lenni vele, mert ahogy egy folyamat eredménye az, hogy én kimondom, hogy meleg vagyok, az is egy folyamat, hogy a szülő ezt feldolgozza.”

A coming outig vezető út jellemző kísérője a titkolózás. „A titok mindig megterhelő a psziché számára, mivel elszigetel és neurotizál, az ember szorongani kezd. Nagyon fontos dolog az őszinteség, de más dolgok is lehetnek fontosak, például a család, és ilyenkor lehet, hogy az a helyesebb út, ha nem mondjuk ki. És vannak helyzetek, amelyek nem úszhatók meg sérülés és trauma nélkül, ezt is érdemes mérlegelni.”

A kitagadással ő is sok mindent veszít

És mi történik olyankor, amikor már megtörtént a coming out, amire rosszul reagál egy anya vagy egy apa? Sokan veszítik el ilyenkor a lábuk alól a talajt. „Amikor az apám azt mondja, hogy kitagad, az is csak egy pillanat, és ezzel azt fejezi ki, hogy te ilyen vagy, én meg olyan. A kitagadással egyébként ő is nagyon sok mindent veszít. Ugyanakkor érdemes szem előtt tartanom, hogy az apám is esendő. Járt nálam egy ilyen család, ahol az apa egy idő után rálátott arra, miért is volt ez az ítélete, és jobban el tudta fogadni gyermeke melegségét. A saját korlátaival is szembe kellett néznie.”

A szakember szerint a coming outnak egy család életében gyakran van önmagán is túlmutató haszna. „Elindíthat egy kimondási folyamatot a családban. Szoktam mondani a melegeknek, hogy nagy szolgálatot tesznek a szüleiknek, mert szembe kell nézniük a családi titkokkal, történetekkel.

A melegek fantasztikus példát mutatnak mindenkinek abban, hogy kimondanak dolgokat. Minden előbújás egy lehetőség az érintett számára arra, hogy integráltabbá váljon az identitása, ne kényszerüljön a rejtőzködésre; a család számára pedig olyan lehetőség, hogy reálisabban lássa, mi történik a gyerekkel, növekedjen a bizalom, és mindenki tisztábban láthassa a saját szerepét, történetét.”

A téma érzékenységére való tekintettel egyes megszólalóinknál – kéréseiknek eleget téve – csak keresztnevet vagy becenevet használtunk.