Honnan tudhatom, hogy miben tehetséges a gyerekem?

2022. október 10. – 21:13

Honnan tudhatom, hogy miben tehetséges a gyerekem?
Illusztráció: Török Virág / Telex
Peer Krisztina
gyermekpszichológus
Földes Petra
tanár és mentálhigiénikus

Másolás

Vágólapra másolva

Egy anyatársam mesélte az egyik fiáról, hogy nyolc hónapos korában, amikor négykézláb elindult a szobában, azonnal a szőnyegrojtokat kezdte akkurátusan elrendezni, és addig nem nyugodott, amíg párhuzamosan nem álltak. „Ez a gyerek mérnök lesz” – mondta a barátnőm, és a gyerek mérnök lett. Nem mindegy persze, hogy az ilyesféle meglátásokba magunkat vetítjük, vagy valóban a gyereket látjuk – és ezt a kettőt szétválasztani nem is mindig könnyű.

Amikor az újszülött megérkezik a családba, megkezdődik az ismerkedés. Nem tudjuk még, hogy ki is ő, ám tagadhatatlan, hogy vannak előzetes elvárásaink, elképzeléseink, ami hatással van arra, hogy milyennek látjuk. „Olyan édes, ahogy így franciául gügyög!” – mondta franciatanár ismerősöm, pont azzal a lelkesedéssel, mint sok szülő, amikor egy neki fontos vonást vél felfedezni a gyerekében. A saját történetünk, értékrendünk és vágyaink bizonyos tényezőkre kiélesítik a látásunkat, és szerencsés esetben nagy találkozások jönnek létre így szülő és gyerek között. Jó volna azonban, ha fel tudnánk fedezni azokat a vonzalmakat és adottságokat is, amik távolabb állnak tőlünk, talán épp a vakfoltunkra esnek. Hogy őt lássuk akkor is, ha az alma kicsit messzebb esett vagy messzebb gurulna a fájától.

Jó példa erre Lóci története. Soha nem volt jó tanuló, és a bölcsész szülők legnagyobb bánatára a könyvek egyáltalán nem kötötték le. Már kisebb korában gyanús volt a dolog, nem nagyon ment a mesehallgatás. A gyerek egyfolytában babrált, otthagyta az intim, összebújós helyzetet, építkezni kezdett meseolvasás közben. Kezdetben erős frusztrációt és sok konfliktust okozott a dolog, később melléültek a szőnyegre a mesekönyvvel, mert rájöttek, hogy Lóci hallgatja a felolvasást, csak kell, hogy közben valami keletkezzen a keze alatt. A padban ülős iskolai évek kínszenvedést jelentettek, bár igazán rossz jegyektől soha nem kellett tartani. Lóci végül díszműkovács-tanfolyamot végzett, és csodák kerülnek ki a keze alól. Azóta se olvas, de vezetés közben gyakran betesz egy-egy hangoskönyvet. Vagyis nagyon pontosan megmutatta a késztetéseit már ovis korában.

Hogyan figyeljek úgy, hogy észrevegyem a fontos jeleket, és meglássam, mi az, ami érdekli, vonzza a gyerekemet, és mi az, amit élből elutasít – vagy elutasítana, ha tehetné? Néha ezek olyan apró jelek, amiket észre kellene vennünk, mint például az, ha minduntalan úgy alakul, hogy a gyerek elkésik az úszóedzésről (hol a cuccát hagyja otthon, hol a telefonját, hol pedig a fejét fájlalja). Miközben egészen kivirul, ha a kutyasuliba viszem magammal. Mindennek önmagán is túlmutató jelentősége van, hiszen az első tevékenység monoton, inkább magányos, teljesítményelvű helyzetet jelent, míg a másik változatos, váratlan impulzusokban gazdag, és a kapcsolódásról szól. Egy másik gyerek éppen fordítva választana – egy-egy ilyen döntés tehát a gyerekünk alapvető beállítódásait mutatja meg. (Ha az úszás nem jött be, talán nem az atlétikával célszerű próbálkozni, inkább egy csapatsporttal, és fordítva, ha a fociedzés frusztrációt hoz, akkor a labda mellett a társas kihívásra is érdemes gyanakodni.)

Mire figyeljünk?

Szülőként mi ismerjük a legjobban a saját gyerekeinket, így mi vagyunk a legkompetensebbek abban, hogy megválaszoljuk azt a kérdést, merre viszi vajon a gyereket az érdeklődése. Az ismerkedés a gyerek születésétől – de még inkább már az anyaméhben – elkezdődik. Melyek azok a jelek, amik a gyerek érdeklődését mutatják?

  • látom a kíváncsiságot a szemében, a viselkedésében (folyton kérdez);
  • motivált az adott tevékenységgel kapcsolatban (szakadó esőben is biciklire ül, hogy elmenjen a kosáredzésre);
  • időt tölt az adott feladattal (órák óta egyvalamivel foglalkozik, még a közös vacsorához is nehezen jön);
  • könnyen bevonódik, könnyen bevonható;
  • kitartó a feladatvégzésben, nem adja fel, többször próbálkozik;
  • elmélyül benne, erősen fókuszál;
  • kiegyensúlyozottnak látjuk.

Persze annak is vannak jelei, ha valami nem érdekli. Ezeket azonban szülőként nem mindig vesszük észre, és bár lehet egy rövid kifutást adni a dolognak, hogy hátha megszereti az adott tevékenységet, azért túl sokáig ne várjunk, ha az alábbiakat tapasztaljuk:

  • nem kíváncsi (nem érdeklődik, nem kérdez);
  • nem motivált (noszogatni kell, magától nem kapcsolódik be az adott tevékenységbe);
  • hamar kiszáll, feladja;
  • szórt a figyelme;
  • szorong vagy frusztrált.

Mi érdekli?

Amikor egy tevékenységgel kudarcot vallunk, élesebben vetődik fel a kérdés: hogyan tudok ráérezni, hogy mi az, ami valóban, őszintén érdekli a gyereket?

Már az is segít, ha néhány egyszerű eldöntendő kérdésre választ adunk: inkább az emberek vagy inkább a dolgok (tárgyak, élőlények) vonzzák? A teljesítmény iránti vágy vagy inkább a társas élmény hajtja? Irányításra, gondoskodásra vágyik, vagy épp ellenkezőleg: önállóságra, autonómiára? Az ezekre a kérdésekre adott válaszok már orientálni fognak abban, hogy miféle tevékenységeket mutassunk, próbáljunk egyáltalán, és hogy mi az, amit jobb inkább elkerülni.

Finomabb közelítést jelent a Gardner-féle intelligenciafaktorokként elterjedt felosztás, ami kiválóan megvilágítja, hogy mennyire sokféle irányultság lehet ránk – gyerekekre és felnőttekre egyaránt – jellemző. Gardner nyelvi, logikai, vizuális, auditív-zenei, mozgásos, praktikus és társas intelligenciafaktorokról beszél, amik kinek-kinek különböző arányban jellemzik a működését.

Sajnos sok iskola a mai napig az első két faktorra koncentrál, és a tanítás jó részét a nyelvi és logikai képességekre építi, a többi tevékenységet a készségtárgyakba (fizikailag pedig gyakran az alagsorba) űzve. Ha azt látjuk, hogy a gyerek az utóbbi képességekben jeleskedik, érdemes olyan iskolát keresni számára, ahol tevékenység-központú megközelítéssel dolgoznak (vagyis magyar- vagy matekórán is sok a ritmusjáték, rajzolás, mozgás, társas tevékenység). A bevezetőben szereplő Lócinak – aki elsősorban a praktikus intelligenciában jeleskedik – is megváltás lett volna, ha ilyen iskolába jár. Mindez már az állami intézmények körében sem elérhetetlen, csak tudni kell, hogy mit keresünk. (Sajnos minden szakértői erőfeszítés ellenére még mindig nem mondható gyakorinak ez a megközelítés, és az oktatásirányítási tendenciák se kedveznek az ilyen irányú változásnak.)

A többszörös intelligenciáról remek teszt található itt – angol nyelvű oldal, de a Google-fordítása kiváló.

Vannak olyan jelei is az érdeklődésnek – amik egyben a tehetség jelzései is lehetnek –, amikre érdemes szülőként felfigyelni és beépíteni a választásba, és olyan tevékenységet találni, ami illeszkedik a gyerek tempójához, kapcsolódási mintájához, vagy éppen ahhoz, hogyan áll neki a feladatnak.

Mik lehetnek ezek a jelek?

  • máshonnan közelít a feladathoz;
  • figyeli a felnőtt reakcióját, szívesen kapcsolódik a felnőtthöz;
  • aprólékosan molyolva vagy épp impulzívan, szélsebesen végzi a feladatot.

Beszélgessünk sokat!

A hatéves, nagycsoportos gyerekem rendszeresen kér engem, az óvónőt, de a szomszédot is, hogy „Üljünk le, és beszélgessünk!”. Ilyenkor van, hogy nagy levegőt veszek, és leülök, miközben a fejemben zakatolnak a teendők, meg az, hogy meddig fog ez tartani, mikor szabadulok, bárcsak itt lenne a nagymama, neki bezzeg van ideje. Aztán az segít nagyon sokat, amikor a levegőt kifújva elkezdek figyelni arra, ahogyan és amiről beszélgetni szeretne. Rájövök, hogy annyi kérdés kavarog benne, annyi mindenre nem tudja a választ (bevallom, én sem, pötyögök is be mindent a Google-be), hogy egyszerűen lenyűgöző. Aztán megválaszolja, következtet, mesél, és még ha nincs is igaza, csodálatos, ahogyan a tudás bontakozik ki az elméjében.

Nagyon inspiráló lehet emellett az őt körülvevő környezettel: az óvónővel, a tanítóval, a tanárokkal, az edzőkkel, a rokonokkal folytatott beszélgetés is. Ezek a visszajelzések sokat adhatnak hozzá a bennünk élő képhez, hiszen más helyzetekről szólnak, és más nézőpontból, más személyes szűrőn keresztül érkeznek. (Nem lesz kevésbé bosszantó, de kicsit jobban érthető, hogy miért nem tudott ellenállni és nyomta ki az egész flakon tusfürdőt, vagy ha a nagyi elmondja a megfigyelését, hogy mennyire másképp, milyen élvezettel szagolgatja a virágokat, a fűszereket, szappanokat és krémeket, szépnek nevezve az illatokat.)

De honnan tudjuk azt, hogy ami érdekli, abban valóban jó is lesz? Min múlik a tehetség? Tényleg igaz a mondás, hogy mindenki jó valamiben?

Tehetségfejlesztés című könyvében Gyarmathy Éva neveléslélektani szakpszichológus a következő kérdéseket javasolja végiggondolásra (Tea Kiadó, 2021, 222. o.). Mennyire jellemző a gyerekre, hogy:

  • elmerül egy-egy témában;;
  • sok energiája van
  • öntörvényű;
  • magas elvárásai vannak önmagával és másokkal szemben;
  • kevés irányítást igényel;
  • nagyon kíváncsi;
  • a nehéz feladatokat is szereti, nem adja fel könnyen;
  • felismeri az összefüggéseket;
  • újszerűen közelít meg dolgokat;
  • lényegre törő;
  • szokatlan kérdéseket tesz fel;
  • érdekli, hogy működnek a dolgok;
  • jó memóriája;
  • sokat tud egy-egy témáról.

Ha ezekre a kérdésekre (vagy túlnyomó részükre) igennel válaszolunk, akkor nagy eséllyel a gyerekünk tehetséges valamiben, és ez maga az érdeklődése tárgya lesz. Persze előfordul, hogy valakinek nagyon jó képességei vannak valamihez, de nem mutat érdeklődést a terület iránt (láttuk korábban, mennyi apró összetevője van, hogy vonzó lesz-e egy tevékenység). Mégis, a tapasztalat az, hogy a jó képesség valamilyen módon beépül az élettevékenységébe, amennyiben a környezet a türelmetlen elvárásaival nem rak az illetőre nagy adag szorongást. (Attól, hogy a remek fülű, ám kevéssé irányítható és a monotóniát nem tűrő fiatal elmarad a zongoraóráról, még nagyon is lehet, hogy az életútja valamilyen módon a zene felé kanyarodik.)

Olyannal is találkozhatunk, hogy a gyereket nagyon érdekli valami, de nem kifejezetten tehetséges benne. Ha ez a helyzet kimagasló teljesítménymotivációval társul, akkor a sikerélmény hiánya idővel az érdeklődés csökkenéséhez vezethet. Azonban ez nem mindig van így. Ha a gyerek simán élvezi, amit csinál, és én vagyok az, aki türelmetlenül lesi az eredményt, fontos egyet hátralépni, és a teljesítménynyomás helyett inkább örülni annak, hogy azonosul azzal, amit csinál.

A belső hajtóerő

Ha egy gyerek érdeklődik valamilyen terület iránt, akkor sokkal motiváltabb lesz, hogy foglalkozzon vele, hogy gyakoroljon, hogy időt és energiát nem spórolva beleássa magát a témába. Minél intenzívebben foglalkozik vele, annál jobb lesz benne. Így a jó képesség és a belső hajtóerő, ha szerencsésen találkozik egy adott tevékenységben, felerősíti egymást. A külső nyomásra végzett gyakorlás ehhez korántsem elegendő: ha nincs meg (ha nem jön meg idejében) a belső hajtóerő, egy idő után el fogja veszíteni a tevékenység iránti érdeklődését.

És persze ha valami nem érdekli a gyereket, azzal nem fog foglalkozni, és ha nem foglalkozik vele, akkor nem lesz belőle jó. Így van ez velünk, szülőkkel is: sokan tapasztaljuk, hogy az érettségi tájékán még széles körű, részben külső kényszer alatt szerzett tudásunk hogyan kezd kopni, ahogy mindinkább egy adott területre fókuszálunk.

Mi az, amit szülőként hozzátehetünk mindehhez?

Mindenekelőtt érdemes a gyereket sokféle tevékenységgel megkínálni, hogy kipróbálhassa magát – és mindezt rugalmasan, hiszen az érdeklődése változhat, azaz korántsem biztos, hogy évekig kitart egy sakkszakkör vagy egy kosárlabdacsapat mellett. Ilyenkor abban tudunk segítséget nyújtani, hogy találjon egy új területet, amiért rajonghat. És nem utolsósorban: nagy felelősség észrevenni, meghallani és támogatni, ha valami olyan iránt érdeklődik, ami nekünk magunknak álmunkban se jutott volna eszünkbe, mert a családban még nem volt rá példa, vagy esetleg mert egy merőben új területről van szó.

A gyerekeknek fontos, hogy a szüleik elismerjék őket és büszkék legyenek rájuk, de legalább ilyen fontos az is, hogy érdeklődést mutassanak az általuk kedvelt tevékenység iránt. Ezért ha nem vagyunk is a legjobb táncosok, hatalmas örömet tudunk szerezni azzal, hogy megtanuljuk az egyik koreográfiát, hogy hétvégén együtt rophassuk, na meg persze azért, hogy a gyereknek lehetősége legyen megélni, hogy valamiben lepipált minket.

Módszerek, amik segítenek az azonosításban

Kognitív profilteszt: a részképességek, képességek mérésére használt módszer, amely segíti a szakembereket abban, hogy a gyerek erősségei és gyengeségei figyelembevételével elkezdődhessen az egyéni fejlesztés.

Érdeklődéstérkép: abban segít, hogy a szülő és a gyerek együtt feltérképezze, miben igazán jó a gyerek, mi érdekli, milyen tevékenység szerez neki örömet.

Kedvenceink
Partnereinktől
Kövess minket Facebookon is!