Egy lakóautó az otthonuk és az egész világ a hátsó kertjük – kolozsvári „nomádok” a nagyvilágban

A lakóautós életformáról mindenkinek van egy képe, vagy az extrém idealizált, vagy pedig valami amerikaiasan drámai. Hajós Attila és családja már fél éve van úton, Kolozsvárról indultak, és egyelőre minden pont olyannak tűnik, amilyennek eltervezték. Az utazást dokumentálják is, úgyhogy igazi csemege mindenki számára, aki bepillantást szeretne nyerni a modern nomádok életmódjába.

Nem úgy történt, hogy valamelyik reggeli kávé után eldöntötték, elég volt a bezártságból, és ezután a szabad emberek életét választják, nem. Adott volt két fiatal ember, akik művészi pályát választottak, szabadúszókként élnek, és ez egy nagyfokú szabadságot kölcsönzött nekik. Aztán a család kiegészült három gyerekkel és egy kutyával, de a felfedezés, az út vonzása nem lanyhult. Valamit ki kellett találni. És akkor beszereztek egy lakóautót. A kolozsvári „Hajósoknak” már több éves tapasztalatuk van ebben, igaz először rövidebb utakra indultak, de most már lassan hat hónapja megszakítás nélkül úton vannak. Hogy is lehetne másként, Hajós Attilának predesztinált neve van: a világot felfedező hajósok és az egyik legismertebb nomád vezérnek, Attilának a neve egyszerre jelenik meg. Világéletében szeretett utazni, felfedezni, és választott mestersége, a fotózás nagyszerűen kiegészítette ezt. Most feleségével, Oanával és három gyerekükkel járják Európát, „a lakóautós nomádok” életmódját választva.

„Az életformánk lényege az örömteliség. Én döntöm el, hogy mivel töltöm a napjaimat, utazzak vagy a természetben legyek és fotózzak, főzzek vagy olvassak a tenger partján. Dolgozunk, de ezt a munkát mi választottuk: fotózok, Oana fest, saját médiafelületeinket építjük. Filozófiánk az, hogy minden helyet, ahol megfordulunk, a lehető legjobban ismerjünk meg, és minden tapasztalatot a lehető legjobban kihasználjunk”- mondta Attila, amikor a zoomos interjút egyeztettük. Akiknek a világlátásába nem fér bele ez a fajta életmód, csavargóknak, nomádoknak, kalandoroknak, hippiknek nevezik ezt a típusú életvitelt folytató embereket – azonban valahol mindenkinek a lelke mélyén ott él a szabadságvágy, az útra kelés varázsa, az ismeretlen vonzóereje. Ennek ellenére legtöbbször ez vágyálom marad, és leragadunk a standard nyári, téli vakációinknál, ha már egy-egy hosszabb, hónapos kiruccanást tervezünk, akkor az kirívó eset.

Attila és Oana esetében is kisebb, de gyakori utazásokkal kezdődött a történet. Mestersége folytán, fotósként Attila sok külföldi munkát vállalt, ha lehetett, ezeket úgy csoportosította, hogy őket egybekötve hosszabb időt töltsön külföldön. A gyerekek megszületésével kicsit ugyan átalakult ez az életforma, azonban alapjában nem változott. Itthon ülőkként is kiszervezték a vacsorát a domboldalra, és azt mondták, ma este piknikezünk. A gyerekek úgy nőttek fel, hogy imádtak kint lenni, mozogni, tapasztalni, nehezen bírták a bezártságot. Aztán beszerezték a lakóautót, ugyanis, ha Attila külföldre ment, és vitte volna a családot, körülményes volt megfelelő szállást találni két felnőtt, három gyermek és egy kutya számára. Így az utazásokat teljesen személyre lehetett szabni: saját ritmusban haladni, ott megállni, ahol látnivaló van, elidőzni egy városban, folyóparton, kavicsokat szedegetni, megélni a pillanatot. „Soha nem törekedünk arra, hogy feltétlenül eljussunk A pontból B-be, vagy ragaszkodjunk egy kiszabott útvonalhoz, nagyon rugalmasak vagyunk” – magyarázza Oana a kényelmét és szabadságát ennek az életmódnak.

Nem is az a céljuk, hogy nagyon gyorsan, nagyon sok látnivalót kipipáljanak a bakancslistájukon, fél év alatt járták be Törökország egy részét, a görögországi tengerpart kis szeletét, és most éppen Olaszország felé tartanak, aztán visszatérnek rövid időre Kolozsvárra, majd újra útra kelnek: a távlati cél, hogy a tél beálltáig megérkezzenek Marokkóba.

Fotósként Attila könnyen talál munkát azon a környéken, ahol éppen tartózkodnak. Facebookon, Instán posztolva hirdeti meg, hogy éppen merre tart, és aztán egyik kliens hozza a másikat, illetve már gyűjti a rendeléseket a következő állomáshelyhez is, most például olaszországi megrendelők jelentkezhetnek. Többnyire esküvőket fotóz, képeiről ugyanaz az életöröm köszön vissza, mint az utazásukat megörökítő családi fotókról.

Oana is szabadúszó, ő könyvillusztrációval foglalkozik, számára sincs relevanciája annak, hogy éppen hol végzi el a leszerződtetett munkát. Azonban az állandó úton levés nemcsak a szabadságérzetet erősíti fel, hanem a bizonytalanságérzet is előjöhet, mert elképzelhető, hogy két munka között, félúton elfogy az ember pénze. Azonban Attila és Oana már nagyon lazán kezelik ezeket a helyzeteket, és pontosan tudják alakítani igényeiket a meglévő anyagiakhoz. Mivel mindketten szabadúszók, bárhol élnének előfordulhatna velük, hogy hirtelen beköszönt egy-egy pénztelenebb periódus, mert éppen nincs munka, vagy éppen nem folytak be az előző munkákból a honoráriumok. Projektről projektre terveznek, kiadásaikat a meglévő forrásokhoz igazítják, és igazándiból egy lakóautós háztartás sokkal kevesebb pénzt emészt fel, mint egy kolozsvári tömbházlakás.

Kolozsvárról útra kelve az első úti cél Törökország volt, mert hallottak arról, hogy a lakóautós utazók számára nagyon jó hely a két kontinensen elhelyezkedő ország. Aztán még volt egy nem elhanyagolható szempont: mivel ősszel indultak útnak, egy olyan éghajlati övezetbe akartak eljutni el a tél beálltáig, ahol nincsenek kemény fagyok és könnyedén áttelelhetnek a lakóautóban. Ez a számításuk végül nem vált be ugyanis egy nagy hideghullám érte el azt a vidéket, amelyet éppen kinéztek maguknak, és emiatt aztán kénytelenek voltak elindulni Görögország felé, holott szívesen kalandoztak volna még a török tájakon.

Végigjárták a nyugati partszakaszt, voltak Isztambulban, majd továbbra is a partvonalat követve folytatták útjukat a déli partszakaszon, és bemerészkedtek a félsziget belsejébe, Kappadókiáig.

A kappadókiai látvány varázslatos volt, a gyerekek nem bírtak betelni vele. Még a nap sem kelt fel, a szürke felhők mellett fényes pontok világították be az égboltot. A hőlégballonok voltak, hisz tudni kell azt, hogy ez a hely a hőlégballonok Mekkája. Annyi hőlégballon szállingózik az ember feje felett, hogy a legjobb egy helyben maradni és onnan nézni a panorámát, aztán kicsit továbbmenni, más szögből is látni a varázslatot.

De megfordultak Pamukkaléban is, a „gyapotvárban”, amely a világ egyik ritka csodája, és az UNESCO világörökség része. A hófehér mészkőmedencéket a földfelszín alól feltörő, kalcium-hidrogén-karbonátban és szén-dioxidban gazdag, körülbelül 35 °C-os forrásvíz hozta létre, amikor lezúdult a domboldalon.

A legkeletibb pont, ameddig eljutottak Sanliurfa volt, a szíriai határ közelében, ahol egy teljesen másfajta Törökországot tapasztaltak meg, az európai hatások már teljesen elmosódtak, és felerősödött az arab világ befolyása. „Mire odaértünk azonban, akkora hó és olyan nagy tél lett, hogy vissza kellett fordulnunk. Egyébként is már a vége felé közeledett az a három hónapos időtartam, amelyet vízummentesen tölthetsz egy EU-n kívüli országban, tehát semmiképpen nem haladhattunk tovább kelet felé” – osztotta meg élményeit Attila és Oana.

Van néhány szabály is, amelyet az utazás során igyekeznek betartani. Amikor megállnak egy-egy település közelében, mindig előnyben részesítik azokat a helyeket, ahol a gyerekek szabadon csatangolhatnak, fölfedezhetik a környéket. A fiúk imádnak a szabadban lenni, fára mászni, vízparton szaladgálni, apró élőlények életét figyelni, egyszóval a természetközeli életmódot a Hajós családnak találták ki. A lakóautónak meg teljes az autonómiája, mert napelemekkel van felszerelve, ha a víztartály is fel van töltve, akkor gyakorlatilag teljesen önellátó üzemmódban tudnak bárhol tartózkodni. Persze, megvan annak is a varázsa, ha egy lakóautós közösségben töltenek el pár napot, mert az autókból alkotott körön belül esténként tábortüzet raknak, grilleznek, beszélgetnek, a gyerekek játszanak. Lévén, hogy az ilyen táborhelyeken találkozó családok Európa, de akár a világ legkülönbözőbb tájairól származnak, nagyon érdekes kulturális interferenciák jönnek létre, illetve a tapasztalatcsere is fontos, mert megosztják egymás között a különböző helyeken szerzett ismereteket, tudást. A „full timerek”, ahogy a szakzsargon nevezi azokat, akik mindig mozgásban vannak, és nincs egy olyan bázis, lakóhely, otthon, ahova hazatérnének, többnyire nem gyerekekkel utaznak, legfennebb egy kutyájuk, macskájuk van. Azonban vannak kivételek is, és bár elindulásuk előtt a Hajós családnak nem sikerült olyan „travellers”-ekkel fölvenni a kapcsolatot, akik gyerekeikkel együtt utaztak volna, az úton mégis összefutottak néhánnyal. Aztán azt is megtudták, hogy egy elég nagy közösségről van szó, és rendszeres találkozókat is szerveznek, idén Spanyolországban és Romániában is lesz egy ilyen, természetesen mindkét helyre el szeretnének jutni, mert integrálódni szeretnének ebbe a közösségbe, főként ha olyan emberekről van szó, akiknek hasonló az életfelfogásuk, a szabadságvágyuk, a kötetlen, felfedező életmódhoz való ragaszkodásuk.

David 11 éves, Arun és Evan, az ikrek 7 évesek. David hagyományos keretek között kezdte az iskolát, azonban ezt a tanévet már „worldschooling”-ban folytatta. Ez a megnevezés a homeschoolingnak a párja, de mivel ez esetben a home egy négy keréken guruló lakóautó és a helyszín a nagyvilág, hát worldschooling lett belőle. A kifejezés nem újkeletű, hisz Amerikában már hosszú évtizedek óta létezik egy jelentős társadalmi réteg, amely ezt az életmódot folytatja. Oana a tantervfelelős, és figyelemmel követi, hogy gyerekei korosztályának mi az, amit tudniuk kell az alaptantárgyakból, azaz matematika, íráskészség, olvasás. Mert aztán ami a kiegészítő dolgokat illeti, azzal a gyerekek jóval megelőzik korosztályukat, élőben tanulják a földrajzot, biológiát, történelmet, művészettörténetet. Oana mindenekelőtt a fiúk természetes kíváncsiságát, felfedező ösztönét szeretné megőrizni, hogy a tanulási vágy belőlük fakadjon, ne egy rájuk erőltetett kötelező, sablonos tanterv alapján legyenek kénytelenek megtanulni dolgokat.

A szálláshelyeket is mindig úgy választják ki, hogy lehetőleg közel legyen egy olyan településhez, ahol nemcsak bevásárolhatnak, hanem látnivalóban is lehet részük, mert a felfedezés öröme nemcsak a természetre korlátozódik a gyerekeknél: a múzeumok is legalább olyan kedvenceknek számítanak. De bármerre is mennek, milliónyi kérdés fogalmazódik meg, Attila és Oana pedig mindenre megpróbálnak válaszolni, végigböngészik az internetet, hogy megtalálják a megfelelő választ. Több fontos történelmi helyszínen megfordultak már, és a gyerekeket minden érdekelte: kik éltek ott, mi történt, miért voltak csaták, ki győzött, hogyan alakult az ott élők sorsa – és ezekre a kérdésekre válaszolni is kellett. Térképen is követik az utazásukat, a gyerekek már kitűnően tájékozódnak, és ők maguk figyelik, merre halad a lakóautójuk: milyen tengereket, hegyeket láttak, milyen szorosokon haladtak át. Attila és Oana bevallják, maguk is gyerekeikkel együtt tanulnak. „Minden eddigi tudásunk, amelyet könyvből szereztünk, lassan felülíródik ebben az utazásban, mert élőben látjuk például mindazokat a művészettörténeti érdekességeket, amelyekről eddig csak olvastunk, esetleg képeket láttunk”- magyarázza Attila.

És akkor itt vissza kell térni még egyszer a múzeumokhoz, amelyekkel a gyerekek nem bírnak betelni. Órákon keresztül képesek sétálgatni, figyelni, rácsodálkozni a tárgyakra. Mindent el kell nekik olvasni, el kell magyarázni. A látottakat a gyerekek útinaplóikban rögzítik, és ezzel írás-, fogalmazás- és rajzkészségeiket is erősítik, nem beszélve arról, hogy életre szóló emlékeket őriznek meg saját maguk számára. Már most élvezik visszaforgatni a lapokat és elolvasni, hogy néhány hónappal ezelőtt hol jártak, és milyen nevezetes esemény történt velük.

Mindegyik nap más, van, amikor utazással telik, máskor adminisztratív dolgokkal: bevásárlás, ügyintézés, ismét máskor munkanap a felnőtteknek, játszónap, tanulónap a gyerekeknek, aztán vannak a kimondottan látogatós, nézelődős, felfedezős napok: csatangolás a tengerparton, kagylógyűjtés, városlátogatás, a helyi piac felfedezése. Ezek a napok azonban egy természetes ritmusban követik egymást, és nincsenek tömbösítve hétköznapok és pihenőnapokként, még csak a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés és szórakozás sincs rögzítve. Ha azonban éppen egy „hagyományos hétköznap” van terítéken, akkor is sokkal kellemesebben telik, mint az egy kolozsvári tömbházlakásban telne, hiszen a kiválasztott környezet mindig feldobja napjukat. Egyébként készítettek egy kisfilmet is arról, hogy néz ki az átlagos napjuk.

Az átlagpolgár több hónapnyi munka után megy el néhány napi vakációra, és olyankor annyira igyekszik „kipihenni” magát, új élményeket szerezni, mindent belezsúfolni abba a pár napba, amikor szabadságol, hogy sokszor fáradtabban tér vissza, mint ahogy elmegy, és marad a frusztráló érzéssel, mégsem sikerült mindent kipipálni a bakancslistán. Hajósék esetében nem így van, ők azért választották ezt az életmódot, mert minden szervesen kapcsolódik össze: a munka, a tanulás, a pihenés nincs különválasztva az életükben, ezért sokkal stresszmentesebbnek érzik mindennapjaikat. A lakóautót sem találják túl kicsinek, hisz hátsó udvaruk mindig sokkal tágasabb, mint bármelyik kert, amit el tudnánk képzelni, illetve sokkal izgalmasabb egy centire nyírt pázsitos környezetnél.

Az állandó vándorlást nem úgy kell elképzelnünk, hogy minden nap új ég virrad a Hajós családra. Lassan haladnak, ahol megállnak, napokat, heteket töltenek, megismerik a helyet, az ott lakókkal elbeszélgetnek, felfedezik a helyi szokásokat, gasztronómiát, életmódot. Az ott élők pedig szívesen fogadják a fiatal házaspárt, aki három gyerekkel és egy kutyával érkezik. Következnek az elmaradhatatlan kérdések, hogy honnan jöttek, merre tartanak, de aztán mindig egy barátságos beszélgetős kínálgatásba torkollik a kapcsolatteremtés. Sosem volt eddig részük elutasításban, meséli a házaspár. Mindig, mindenhol rendkívül nyitott, érdeklődő emberekkel találkoztak. A nyelvi korlátok sem jelentenek akadályt, annak ellenére, hogy például a törökországi falvakban nem nagyon találkoztak olyan helybéliekkel, akik tudtak volna angolul, mégis sikerült kialakítani a kapcsolatot, ráadásul ez őket is ösztönözte a tanulásra. A gyerekek is mindenhol megtanulták az alapszókincset, a köszönömtől, a merre van a… kérdésig. És mindegyik találkozás része a tanulási folyamatnak is.