Hogyan kell elkapni egy ragadozót? Egy másik ragadozóval

Itt egy film, ami egy cikkből készült, amit egy tévéműsorról írtak, amiben fikcióval csaltak tőrbe feltételezett pedofilokat, a rendezője pedig egy olyan ember, nevezetesen Lance Oppenheim, aki eddig rendszeresen az igazságból csinált rendezőként fikciót (legutóbb például Nathan Fielder mellett a Mindent láthatsz című doksival), és akkor nem csoda, hogy a Primetime – Vadászidő megbirizgálja azokat az agyalapi idegpályákat, amiben nem tudjuk eldönteni, hogy mennyire valóság az, amit látunk. A válasz az, hogy szinte semennyire, de a lényeg igen: létezett a How To Catch A Predator című műsor az NBC-n, annak pedig egy Chris Hansen nevű, gőgös erkölcscsősz volt a műsorvezetője. És valóban a 2000-es években történt mindez, amire a Primetime már az első hangjával emlékeztet, az ugyanis egy betárcsázós modem kerregése. Annyi minden kerreg ebben a filmben, mintha a nosztalgiát csak és kizárólag hardverhangokkal lehetne előidézni.
Pattinson alakítja Hansent, a modoros, kimért, televíziós népszerűségében magát morális kereszteslovagnak látó hólyagot, egy olyan alakítással, amit manapság már elvárunk tőle: elszánt, kissé bolond, nagyon ügyes. Hansen viszont ugyan főszereplő, de csak az egyik fontos szereplő, ott van még a pedofilcsapda Dan (Skyler Gisondo) és a műsort gyártó producer Andie (Merritt Wever), akik mind így vagy úgy megküzdenek a lelkiismeretükkel, amiért Amerika első számú pedofilvadász műsorában dolgoznak. De csak Chris Hansen az, aki láthatólag mintha bele is őrülne a feladatba, amit istenadta feladatának is tart. „Tudja, hogy hogyan néz ki ez?” – kérdezi az egyik elkövetőjétől/áldozatától, de csak a film nézője látja, hogy pont úgy, mintha valaki kegyelemért esedezne előtte.
A Primetime elsősorban nosztalgiatárgy a kétezres évekre, Oppenheim előszeretettel maszatolja a képet, megmutatja a biztonsági kamerák roncsolt felvételeit, vagy az internetet úgy ábrázolja, mint a féreglyukat a 2001: Űrodüsszeiában, ami miatt tényleg nehéz levenni a szemünket róla. Oppenheim korábbi filmjeiben viszont ugyanezeket a vizuális trükköket általában tényleg az igazság szó szerinti kiszínezésére használta. Dokufilmesként mindig is az illegalitással foglalkozott: az idősek otthona beszökő lakójával (Some Kind Of Heaven), a megtermékenyítésre használt sperma seftelőivel (Spermworld), vagy a texasi reneszánsz fesztivál utódlása mögött álló piszkos machinációkkal (Reneszánsz fesztivál Texasban). Amikor a fikciót színezi ki, az már kevésbé szórakoztató. Főleg azért, mert már amúgy is el vagyunk emelkedve a valóságtól, színészeket, kitalált eseményeket, alkotói szándékot látunk, nem pedig a mindennapokat rikító színekkel szétküldve.
Oppenheim ráadásul a valóság szövetét végképp szétszabdalja a szereposztásával: Hansen feleségét Anna Faris alakítja, egy szinte megszállott rajongót Creed Bratton az amerikai Office-ból, az utolsó tíz percben pedig kulcsszerepet kap Alex Winter, akit a világ a Bill és Ted-filmekből ismer. Ezek az arcok mind beindítanak egy kémiai reakciót az elmében (ő az? nem ő az?), ami passzol a valóságkutyulásba, de végig kizökkent a saját történetéből, ahogy az is, hogy akárhányszor megemlítenek egy korabeli tévéműsort, azonnal kapunk egy másodperces részletet belőle. A Primetime alapjául szolgáló cikk címe nagyjából az, hogy ma este valaki meghal az adásban. Oppenheim filmje ebből esztétikát, vibe-okat, nosztalgiát generál. Jó nézni, de ezt a sztorit nem lenne szabad jól nézni, és semmiképpen sem azt gondolni, hogy de szép.
A Primetime csütörtöktől látható a mozikban.