Pussy Riot a Telexnek: Európában a legtöbben nem értik a veszélyt. Ez egy hibrid háború, és Putyin nem fog leállni

Tizenegy év, tizenhárom év, betiltás – ilyen súlyos büntetéseket szabtak ki az orosz hatóságok az orosz Pussy Riot tagjaira, akiknek jelentős része ma már száműzetésben, állandó otthon nélkül, egyik országból a másikba költözve éli az életét. A punk aktivistakollektíva 2012-ben vált világhírűvé, amikor tagjai a moszkvai Megváltó Krisztus-székesegyházban egy mindössze negyven másodperces, Putyin ellen irányuló punkimádságot adtak elő. Az akció után több tagot bebörtönöztek, az orosz hatalom pedig azóta is következetesen üldözi a rendszerrel nyíltan szembeforduló művészeket.

A Pussy Riot azóta is aktív, és performanszokkal, zenével és politikai akciókkal tiltakoznak a putyini diktatúra, az elnyomás és a háború ellen. Legújabb projektjük a jövő tavasszal Budapestre érkező Riot Days előadássorozat, melynek négy arca, Alina Petrova, Marija Aljohina, Eric Breitenbach és Taszo Pletnyer interjút adott a Telexnek. Szóba került az orosz titkosszolgálatok külföldi tevékenysége, egy korábbi társuk beszervezése, az orosz társadalom elvadult militarizációja, Orbán és Putyin viszonya, valamint az is, milyen mély nyomokat hagyhat a háborús propaganda a következő generációkban.

Alina Petrova: A száműzetés elég pontos szó, ahogy a nomád életmód is. Előbbi főleg azért, mert alapvetően nem én akartam elhagyni a hazámat. Ebben az értelemben száműzetésbe kényszerültem, mert nem értettem egyet az otthon uralkodó viszonyokkal, a kormány politikájával és ezzel az egész kibaszott háborúval. Nem akarom támogatni sem az adómmal, sem a munkámmal. Hogy válaszoljak arra, hogy hol élek most: gyakorlatilag sehol. Folyamatosan egyik helyről a másikra utazom. Vendégeskedem, barátoknál szállok meg, mindig máshol. Rettenetesen kimerítő, de jelenleg ez a valóság.

Marija Aljohina: Velem ugyanez a helyzet, csak nálam már régebb óta tart. Alina most kezdte ezt az életet, neki ez az első éve. Én már ötödik éve élek így, nem választottam magamnak egy állandó bázist. Viszont elég szerencsés voltam. Amikor ismét elmenekültem Oroszországból, azt sem igazán önszántamból tettem. Nyomkövető volt a lábamon, útlevelem pedig nem volt, mert a rendőrök lefoglalták egy házkutatás alkalmával a második büntetőeljárásom során.

Izlandon lett állampolgárságom. 2023-ban kaptam meg az izlandi útlevelet, amellyel gyakorlatilag bárhová el tudok repülni. Ez elképesztően nagy ajándék volt a részükről. De nem élek ott, és ezt tulajdonképpen akkor is tudták, amikor átnyújtották a dokumentumokat. Az eljárás egyébként azért indult, mert Instagramon támogató bejegyzést írtam Navalnijról, miután a mérgezése, majd az azt követő németországi felépülése után visszatért Oroszországba.

Abban igazad van, hogy egyre több figyelmeztetés érkezik az orosz hírszerzés külföldi tevékenységéről. És itt nemcsak a fizikai megfigyelésről van szó, hanem a kibertérben folytatott kémkedésről is.

Többször előfordult, hogy európai titkosszolgálatok munkatársai jöttek el a koncertjeinkre, és azt mondták: „Jó napot, mi ettől és ettől a szervezettől vagyunk, megnézzük az előadást, és gondoskodunk róla, hogy minden rendben legyen.”

Az pozitív fejlemény 2026-ban, hogy az európai biztonsági szolgálatok legalább elkezdtek odafigyelni arra, mi történik. Vannak példák arra, hogy orosz ellenzékieket külföldön mérgeztek meg, különösen olyanokat, akik oknyomozással és hasonló ügyekkel foglalkoznak. Szerintem az a lényeg, hogy Európa még mindig nem érti teljesen, hogy Putyin állama milyen háborút folytat. Ezt a háborút nemcsak fegyverekkel, tankokkal és bombákkal vívják. Része a kulturális propaganda, a politikai lobbizás, a szélsőjobboldali és szélsőbaloldali szereplők, politikusok finanszírozása is. Gyakorlatilag belülről rohasztják szét az országot, és elérik, hogy ezek a szereplők lojálisak legyenek hozzájuk. Nem hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez sok esetben sikerült is nekik.

AP: Én is látok egy nagyon veszélyes folyamatot. Európában egyre többen agresszívak az ukránokkal szemben. Amikor Bécsben jártunk, egy metróállomáson kisebb konfliktusba keveredtünk az ellenőrökkel, akik pusztán azért voltak velünk bunkók, mert oroszul beszéltünk. Csakhogy nem tudták megkülönböztetni az oroszt az ukrántól, ezért azt hitték, ukránok vagyunk. Az egyik ellenőr azt mondta: „Ez itt nem Ukrajna.” Én meg csak néztem, hogy tessék? Az is nagyon meglepett, hogy ezek az ukránellenes ellenőrök maguk is bevándorlók voltak. Az egyik ellenőr Szlovákiából származott, a másik Szíriából vagy Iránból, a harmadiknak pedig láttam a nevét, ő Bulgáriából jött.

Eric Breitenbach: Nem hiszem, hogy bármelyikünk is igazán a saját biztonságán gondolkodna, nem igazán foglalkozunk ezzel. Én nem élek száműzetésben, Kanadából származom. Mostanában gyakorlatilag konstans turnézunk április óta, ami folyamatos utazással jár. Alina pedig gyakran művészeti rezidenciaprogramokon van.

MA: Amit [Putyinék] tettek, azzal gyakorlatilag kinyitották Pandora szelencéjét. Már a háború ötödik évében járunk, és legalább félmillió ember meghalt. Kik ezek az emberek? Alapvetően két csoportra oszthatók. Az elsőbe azok tartoznak, akik szerződést írtak alá, és pénzért mentek Ukrajnába ukránokat ölni. Ezt egyébként könnyű megmagyarázni, hiszen az orosz lakosság jelentős része rendkívüli szegénységben él. A második csoportot a mozgósítottak alkotják, egyébként ez a csoport nagyobb, mint az első. A mozgósítás azt jelenti, hogy olyan embereket, akik egyáltalán nem akartak háborúba menni vagy bárkit megölni, egyszerűen összeszedtek az utcán, az egyetemeken vagy bárhol máshol, és erőszakkal Ukrajnába küldtek.

Putyin nem fogja leállítani ezt a háborút. Csakhogy az állam számára sem ideális az a helyzet, amelyben az emberek vagy pénzért halnak meg, vagy egyáltalán nem akarnak meghalni. Ezért valódi megszállókat kell kinevelniük. Olyan embereket, akik saját akaratukból mennek háborúba és készek ölni, mert hazafias vagy valamilyen fasiszta meggyőződés él bennük.

Ezért vannak a hazafias nevelésről szóló órák, ezért jelennek meg a Wagner-csoport katonái az iskolákban. Erről készült egy fantasztikus dokumentumfilm, a Senki tanár úr Putyin ellen, ami Oscar-díjat is nyert. Egészen csodálatos, kedves, emberi és őszinte film. Egy tanár készítette, aki egy kis szibériai iskola videósa is volt. Három éven keresztül sikerült belülről dokumentálnia, mi történik egy átlagos orosz iskolában. Aztán kijuttatta a felvételeket Oroszországból, nyugati producerekkel pedig filmet készített belőle.

AP: Szerintem az emberek össze lesznek zavarodva. Most van egy meghatározott irányvonal, egy magyarázat arra, hogy miért történik minden úgy az országban, ahogy. Márpedig minden rohadt rosszul alakul. Minden lefelé tart: a gazdaság, a fizetések, miközben az árak egyre magasabbak. Ezt mindenki látja. Problémák vannak a gázzal, az olajjal, rengeteg nehézség van az országban. Repülni is alig lehet, folyamatosan gondok vannak a repterekkel. Az élet egyre nehezebb. Testközelből láthatod, hogy mindaz, amit Putyin a pozíciójából mond, baromság. Hazugság. De az embereknek valahogy meg kell magyarázniuk maguknak, miért történik mindez.

Ha Putyin egyszer távozik, az első reakció a zavarodottság lesz. Aztán jön majd az igazán érdekes rész. Minden attól függ, ki követi őt, és milyen irányba próbálja terelni az emberek gondolkodását. Az orosz emberek birodalmi gondolkodásmódja nagyon mélyen gyökerezik. Gondolj bele: a 20. század elején rengeteg birodalom létezett. A Brit Birodalom, az Osztrák–Magyar Monarchia, az Orosz Birodalom és így tovább. Ezek az első világháború következtében felbomlottak vagy alapvetően átalakultak. Csakhogy Oroszországban ezután létrejött egy új birodalom, amelyet Szovjetuniónak hívtak. Vagyis a történelmünkben soha nem volt meg az az időszak, amikor egyszerűen megpróbáltunk volna hozzászokni ahhoz, hogy többé nem vagyunk birodalom. Minket soha nem tanítottak meg arra, hogy milyen az ellenkezője. Ez egy teljesen másfajta gondolkodást jelentene, azt, hogy más szemszögből tekintünk a saját történelmünkre.

MA: Nagyon sok ember él azzal, amit az orosz aktivisták a tehetetlenség traumájának neveznek. Ez azt jelenti, hogy éveken keresztül olyan körülmények között kell élned, amelyekkel nem értesz egyet, amelyekben pontosan tudod, mi történik körülötted, de nincs lehetőséged egyetlen szót sem emelni ellene. Közben emlékszel egy másik valóságra. Emlékszel arra, hogyan éltél korábban. És megérted, hogy nincs visszaút. Vagy csendben maradsz, vagy elhagyod az országot. De mi van akkor, ha nem tudod elhagyni? Az emberek ilyenkor megpróbálják valamilyen biztonságos módon kifejezni az egyet nem értésüket. Csakhogy ennek az egésznek az a következménye, hogy reménytelennek és tehetetlennek érzed magad. Igazságtalanságokat látsz, de semmit nem tehetsz. Ez pedig nagyon mélyen hat az ember személyiségére.

AP: Szerintem Putyin több európai politikussal is próbál barátságot kötni, mert befolyásolni akarja őket, és szüksége van a támogatásukra. Ez nemcsak Magyarországra igaz, hanem Bulgáriára is, vagy Németországra, ahol például az AfD-n keresztül próbál befolyást szerezni.

MA: Sajnos nem tudom, hogy Orbán leváltása után jelenleg hogy állnak az emberek a háborúhoz Magyarországon. De gondolom, hogy a demokratikus értékeket valló állampolgárok továbbra is támogatni akarják Ukrajnát. Legalábbis remélem. Mindenesetre a legnagyobb probléma, hogy Európában a legtöbben nem értik a veszélyt. Azt értik, hogy Oroszországban diktatúra működik óriási személyi kultusszal. Ez egy dolog. De itt egy komplett gépezetről beszélünk, az FSZB-ről (az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat – a szerk.) amelynek elődei már száz éve működnek. És ennek a gépezetnek alapvetően nincs szüksége egységes Európára. Látni a híreket arról, hogy Oroszország beavatkozott a brexitbe, az amerikai választásokba, finanszírozza az AfD-t, vagy részt vett a grúziai kormányváltásban. Példák, példák és újabb példák.

A legtöbbeknek nem tiszta, hogy ez nem egyszerűen egy konfliktus Európa keleti részén. Ez egy hibrid háború, amely már nagyon régóta zajlik. És nem fognak leállni. Nyugaton sokan vannak, akik béketeremtőnek nevezik magukat, és azt mondják, Ukrajnának le kellene mondania bizonyos területeiről, mert úgysem tudja megnyerni ezt a háborút. De nézzétek meg a Krím félsziget példáját, 2014-et. Vajon Oroszország megállt azután? Nem. Még több területet foglaltak el. Most az amerikai hírszerzés is újra és újra arra figyelmeztet, hogy komoly esély van arra, hogy az orosz hadsereg megtámadja a balti országokat. Tudvalevő, hogy ezeknek az országoknak egyszerűen nincs értelmezhető hadseregük, nincs óriási költségvetésük arra, hogy megvédjék magukat. És nincsenek olyan NATO-katonák, akik majd csak úgy, ingyen odamennek megmenteni Litvániát.

MA: Én néhány hónappal azelőtt tudtam meg, hogy Rita elkezdte volna megszervezni a külföldre menekülését. Írt nekem, és segítséget kért. Röviden: Rita nem ártott senkinek. Senki nem került börtönbe miatta, és senkit nem öltek meg. Olyan körülmények között élt, amelyekkel mi jelenleg nem szembesülünk, rendkívül veszélyes helyzetben volt.

Természetesen nem jó hír megtudni, hogy valaki szerződést írt alá az FSZB-vel. De ő mindent megtett azért, hogy senkinek ne ártson. Amint megtudta, hogy fel akarják használni Pjotr Verzilov (orosz aktivista – a szerk.) meggyilkolásához, elkezdte előkészíteni a szökését.

Ez pedig korántsem olyan egyszerű, mint gondolnátok. Elvették az útlevelét, nem voltak iratai. Meg kellett változtatnia a vezetéknevét. Hazugságvizsgálatnak is alávetették. Ő pedig mindent megtett azért, hogy senkinek ne okozzon kárt. Most is kapcsolatban vagyunk vele. Én személyesen is nagyon jól ismerem. 2020-ban közösen hajtottunk végre egy akciót, és különböző fogdákban is ültünk együtt. Ugyanakkor tartóztatták le, amikor engem. Ugyanazokban a kibaszott rabszállítókban döcögtünk. Ő nem valami hivatásos kém, aki embereket akarna tőrbe csalni.

EB: Néhány újságíró biztosan szeretné azt hinni, hogy dühösek vagyunk rá az együttműködése miatt. De éppen az a lényeg, hogy ne ítélkezzünk felette. Lássuk be, hogy nem tett semmi rosszat, és segítsünk megszervezni egy olyan csapatot, amely biztonságos helyre tudja juttatni.

EB: A Pussy Riot egy nagy kollektíva, ahol a különböző tagoknak különböző projektjeik vannak. A mi projektünk, a Riot Days még nem adott ki zenét. Jelenleg ugyan zajlanak a felvételek oroszul és angolul is, de a saját nevünk alatt még semmit nem jelentettünk meg. Azért kezdtük el stúdióban is rögzíteni az előadásaink zenéjét, mert így még több emberhez juthatunk el.

MA: A streamingen található Pussy Riot-zenék többsége Nadiához kötődik (Nadia Tolokonnikova – a szerk.), ő 2016 óta, több mint tíz éve nem Oroszországban él. Azok mind az ő cuccai. Nekünk valóban nincs fent zenénk [a Riot Days név alatt]. Aztán ott vannak olyan dalok, mint a Swan Lake és a Mama, Don't Watch TV, ezek fent vannak YouTube-on. Utóbbit a Riot Days előadásain is játsszuk. Emiatt a szám miatt öt tagunk ellen indult büntetőeljárás. Alina, Taszo, én és még két tagunk érintett az ügyben. A távollétünkben 13 év börtönbüntetésre ítéltek bennünket a dal és egy háborúellenes performansz miatt, amelyet 2024-ben mutattunk be a müncheni Pinakothek Múzeumban.

EB: Az előadás Marija két könyvén, a Riot Daysen és a Political Girlön alapul, és két részből áll. Négyen állunk színpadon, Alina, Taszo, Marija és én, mögöttünk egy vásznon archív dokumentumfelvételek pörögnek, emellett mindig mindent feliratozunk az adott ország nyelvén, ahol éppen fellépünk, mivel az egész előadás orosz nyelven folyik. Nagyjából egyórás, rendkívül intenzív és sűrű, rengeteg információval és energiával. Nagyon sok mindenre kell egyszerre figyelni. Amikor lenézek a közönségre, azt látom, hogy az emberek egyszerre táncolnak, sírnak és próbálják tartani a tempót a feliratokkal.

Az előadás után általában kimegyünk a merchpulthoz, és igyekszünk mindenkivel találkozni, aki eljött. Vannak, akik korábban Oroszországban éltek, aztán elhagyták az országot, számukra mindig nagyon erős élmény, mert újra felszínre törnek a régi érzéseik. Mások pedig egyszerűen azt hitték, hogy csak eljönnek megnézni egy punkzenekart, és végül tök mást kaptak.

Ez egy színházi produkció, ami egy kicsit koncertnek álcázza magát.

Emellett van valami, amit szeretnék szokássá tenni. Helyi előadókat és zenészeket keresünk, például olyanokat, akik fúvós hangszereken játszanak. Nekik üzenném: ha szeretnének együttműködni, és az előadásunk valamelyik részében fellépni, akkor nyugodtan keressenek meg bennünket. Az utóbbi időben már volt néhány ilyen alkalom, amikor mások is csatlakoztak hozzánk a színpadon. Így az előadás minden este egy élő, lélegző organizmusként működhet, amely folyamatosan változik attól függően, hogy éppen hol vagyunk, és kikkel találkozunk. Olyan emberekre van szükségünk, akik kiabálnak, üvöltenek, teljes erőből fújják a szaxofonjukat vagy a trombitájukat.

(Taszo Pletyner jóval az interjú kezdete után kapcsolódott be Zoomon az interjúba.)

Taszo Pletnyer: Egy kicsit távolabbról kezdenék. Engem tizenegy év börtönbüntetésre ítéltek. Nem láthatom a családomat. Miért? Mert az oroszok nem kapnak vízumot. Ezek a korlátozások többnyire éppen azokat sújtják, akik elhagyták az országot, mert nem értenek egyet a rezsimmel. Csak azért, mert orosz útlevelem van, a Revolut többször is zárolta a bankszámlámat. Közben az oligarcháknak továbbra is vannak ingatlanjaik Svájcban, a gyerekeik pedig ugyanúgy elit bentlakásos iskolákba járnak.

A háború első másfél évében gyakorlatilag megbénított a szégyen.

Közben egyre nehezebb bármilyen vízumhoz jutni. Most nincs is vízumom. Egy eljárásra várok, amely akár évekig is eltarthat. Ez azt jelenti, hogy valahol a semmiben rekedtem, és sehol nem érzem magam biztonságban. Németország például nagyjából másfél éve gyakorlatilag teljesen megszüntette az oroszoknak szóló humanitárius vízumok kiadását.

AP: Az általad kérdezett bojkott bizonyos szempontból indokolható, de nem tartom helyesnek. A művészet ugyanis rendkívül fontos és erőteljes eszköze az emberekkel való kommunikációnak. És ezt a politikusok is pontosan tudják. Ha vannak olyan művészek, akik nyíltan beszélnek bizonyos ügyekről, megpróbálnak hatni az emberekre, kapcsolatot teremteni velük, és azt látod, hogy éppen ezeket a művészeket korlátozzák, akkor felmerül bennem a kérdés: kinek az érdekét szolgálja mindez? Ráadásul ezek a korlátozások nemcsak az orosz művészeket érintik. Mostanában, ami különösen szomorú, az ukrán művészekkel is megtörténik ugyanez. Ez borzasztóan igazságtalan.

Emlékszem, hogy 2022-ben az európai kulturális közeg még nagyon nyitott volt az ukrán művészek felé. Azt mondták: vannak fesztiváljaink, pályázati lehetőségeink, gyertek, beszéljetek a traumáitokról, mutassátok meg nekünk, min mentek keresztül. Ez tartott nagyjából másfél évig. Azután már inkább azt mondták, hogy köszönjük, ennyi elég volt. Menjetek vissza a hazátokba. Többé nem akarunk hallani rólatok. Nem akarjuk hallgatni a fájdalmatokat. Nem akarunk többet tudni a háborúról. Ez képmutatás.

MA: Ha van egy csomó oligarcha, akik pénzt tudnak fektetni a gazdaságba, akkor egyszerűen mentesítitek őket a szankciók alól. De a háborúellenes orosz aktivistákon mit lehet nyerni? Semmit. Akkor tartsuk csak távol őket a picsába, nem igaz? A háború elején természetesen Ukrajna részéről is volt egyfajta éles reakció minden orosszal szemben. Az orosz útlevéllel rendelkező embereket pusztán a nemzetiségük, a születési helyük miatt terroristának nevezték. Szerintem különbséget kellene tenni azok között, akik szemben állnak a háborúval, és azok között, akik támogatják. Az előbbiekkel együtt kellene működni, mert együtt erősebbek vagyunk. A korlátozásokat pedig azokra kellene alkalmazni, akik ezt a rezsimet szolgálják és erősítik.

De mit látunk valójában? Éppen az ellenkezője történik, mert ezen a ponton a pénz győz. A gyakorlatban pedig rendkívül sötét a helyzet: körülbelül egymillió orosz kényszerült elhagyni az országot azért, mert nem akart részt venni ebben a háborúban. Nem akarták orosz iskolákba járatni a gyerekeiket, nem akarták, hogy a gyerekeiket ukránok megölésére küldjék. Ezek az emberek végül Európában és a nyugati világban kötöttek ki, ahol tulajdonképpen senkinek nincs szüksége rájuk. Akiknek volt szakmájuk, sok esetben elveszítették a lehetőséget, hogy azt gyakorolják.

Rengeteg fantasztikus ember lett öngyilkos, és még statisztikánk sincs arról, valójában hány ilyen eset történt. Többen, akiket személyesen ismertem, véget vetettek az életüknek. Csendben, mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül.

Pedig nagyszerű emberek voltak, akik Moszkvában tüntetéseket szerveztek, személyesen támogattak engem, ételt hoztak nekem a fogdába. A probléma ennél is szélesebb, mert sok európai ember nem érti, mit kellene kezdeni ezzel a helyzettel. A politikusok pedig egyszerűen homokba dugják a fejüket. Részben a tehetetlenségük miatt, részben azért, mert nem akarják elveszíteni a pozíciójukat. De attól, hogy homokba dugod a fejed, a probléma még nem fog magától eltűnni.

EB: Én nagyon sok kedvességet kaptam azoktól a koncerthelyszínektől, intézményektől és szervezőktől, amelyek meghívtak bennünket koncertekre, beszélgetésekre és más eseményekre. Úgy érzem, az emberek gyakran a szokásosnál is többet tesznek azért, hogy lehetőséget és színpadot biztosítsanak nekünk a történetünk elmesélésére. Volt egy egészen meglepő élményünk is. Amikor Másával az év elején Kanadából átléptük az amerikai határt, a határátkelő legmagasabb rangú hírszerzési tisztviselője külön odajött hozzánk, hogy azt mondja: szép munka, folytassátok a harcot. Kiderült, hogy Pussy Riot-rajongó. Ez teljesen más volt, mint amit korábban az amerikai határellenőrzésről hallottam. Nemrég Ausztráliába is meghívtak bennünket. A szervező a Festival of Dangerous Ideas volt, és szó szerint éjt nappallá téve dolgoztak azon, hogy Mása vízumot kapjon.

A legutóbbi két koncertünk közül az utolsó helyszínén a szervezők rendkívül lelkesek voltak, hogy ott vagyunk. Elkezdtek felsorolni mindenféle orosz előadót, akiket korábban meghívtak. Nagyon büszkén mesélték, hogy a Shortparis is fellépett náluk, meg még sokan mások. Vagyis tudatosan teret adtak az orosz hangoknak. Az előző koncertünk Szófiában volt. Ott viszont a szervező elmondta, hogy először egy másik helyszínt keresett meg, de azok hallani sem akartak arról, hogy bármi közük legyen hozzánk. Szóval ilyen különbségekkel is találkozunk.

MA: A probléma az, hogy sok olyan művészt, aki továbbra is Oroszországban él, és lényegében a rezsimnek dolgozik, szívesen látnak Nyugaton. Még a háború ötödik évében is. Sokan, különösen a nagyon gazdag emberek, nem tesznek különbséget a tiltakozó művészek és más orosz előadók között. És itt most nem feltétlenül olyanokra gondolok, mint mi magunk, akik eleve politikai aktivizmusra építettek karriert. Hanem olyan zenekarokra, amelyek korábban egyszerűen csak zenéltek, a háború kitörése után viszont úgy döntöttek, hogy nem akarnak ennek a részesei lenni, ezért elhagyták az országot, és teljesen pályát váltottak. Sokan közülük stadionokban léphetnének fel Oroszországban, ehelyett kisebb koncerthelyszíneken játszanak a balti országokban és Európa más részein. De egyesek szemében ezek az előadók ugyanolyanok, mint a rezsimet kiszolgáló művészek, csupán azért, mert mindkét csoport orosz. Ez nincs rendben.

EB: Szerintem ez sokféleképp működik. A koncertjeinken általában 700–1000 ember előtt lépünk fel. Az előadásainkkal tájékoztatjuk, tanítjuk azokat, akik eljönnek megnézni bennünket. Nemrég Marijával Belgrádban jártunk, ahol két utcai akcióban vettünk részt helyi LMBTQ-aktivistákkal együtt. Azért mentünk oda, hogy kifejezzük a szolidaritásunkat velük, és ezzel is erőt adjunk nekik ahhoz, hogy folytassák a küzdelmüket Belgrádban. Ott, és általában Szerbiában óriási Putyin befolyása, ezért az LMBTQ-emberek és az aktivisták számára meglehetősen félelmetes a helyzet. De a közösségben erő van.

MA: Én személy szerint egyáltalán nem számítottam arra, hogy a negyven másodperces punkimádságunkból nemzetközileg ismert ügy lesz. Volt néhány pillanat, amikor hirtelen minden nagyon világossá vált számomra. Például amikor először letartóztattak bennünket, és éhségsztrájkba kezdtünk. Első letartóztatás, első házkutatás, első börtön, első éhségsztrájk: minden először történt, és az egész teljes sokk volt. A második napon a Moszkva belvárosában található börtönben néhány egyenruha nélküli rendőr jött beszélni velem.

Az egyikük világosan megmondta, hogy ha nem írom alá a papírt, amelyben elismerem a bűnösségemet, és nem esedezem bocsánatért, akkor két-három év börtön vár rám.

Mindezt már a második napon közölték velem. Kívülről ez talán ijesztően hangzik, de számomra személy szerint nem volt annyira rossz, mert legalább tudtam, mivel állok szemben, és mire kell felkészülnöm. A fiam akkor ötéves volt. Fel kellett készítenem mindenkit arra, hogy mennyi ideig nem leszek velük. Ebből a szempontból ez a beszélgetés tulajdonképpen hasznos volt. De ami ezután történt, az már azoknak az embereknek a munkájáról szólt, akik támogattak bennünket. Eric már említette Alekszandr „Szása” Cseparuhint, aki a Riot Days egyik alkotója. Ő rengeteget dolgozott azon, hogy a nyugati zenészek és ismert emberek tudomást szerezzenek az ügyünkről.

EB: Olyan embereket kért meg támogató levelek írására, mint Paul McCartney, Patti Smith, a Faith No More tagjai, Madonna, és még nagyon sokan mások. Tulajdonképpen így működik az ilyen típusú hírek terjedése a világban. Nagyon sokan ezeknek az ismert embereknek a megszólalásain keresztül értesültek arról, hogy mi történik. Nemrég segítettünk megszervezni egy jótékonysági árverést, illetve összegyűjteni azokat a tárgyakat, amelyeket az ukrán hadsereg támogatására bocsátottak aukcióra. Különböző emberekkel vettük fel a kapcsolatot. A Pink Floyd tagjai például felajánlottak néhány tárgyat a személyes relikviagyűjteményükből, aláírták és elküldték őket az árverésre. Szóval nagyon sok nagy művész támogat bennünket. Ez a hullám még 2012-ben kezdődött, és nagyon jó érzés tudni, hogy tizennégy évvel később ezek az emberek még mindig mellettünk állnak. Pláne, hogy a hírek nagyon gyorsan váltják egymást. Néha egy ügy egy időre reflektorfénybe kerül, aztán mindenki elfelejti.

Ezért különösen jó látni, hogy a mi ügyünket nem felejtették el.

TP: Nem is tudom. Nem gondolom, hogy a művészetnek feltétlenül az eredményekről kellene szólnia, még akkor sem, ha tiltakozásról beszélünk. Számomra nagyon fontos az emlékezet megőrzése. Mert a Szovjetunió megpróbálta elvenni és megsemmisíteni az emlékezetünket. Mindennap újabb büntetőeljárások indulnak háborúellenes oroszok ellen. És a világ erről nem tud. Számomra ezért fontos, hogy ne engedjem elvenni a saját emlékezetemet. Ha az eredményeken gondolkodsz, akkor az már nem feltétlenül művészet. Akkor inkább üzletről beszélünk, esetleg politikáról. De nem művészetről.

EB: A koncertjeinken árusított összes merch bevételét ukrán kezdeményezések támogatására fordítjuk, így közvetlenül is látjuk, hogy a hozzájárulásunk olyan dolgokra megy, amelyekre ott valóban szükség van. Ilyen például a Harkivban működő Raksana Alapítvány, amely ételt oszt többnyire bombázások után.

MA: Ismerem a filmet, nagyon hosszú. Többen is szerepelnek benne olyanok, akiket nagyon jól ismerek. A barátaim nagy része valamilyen módon újságíró. Régi újságírók, ellenzéki újságírók, akik most külföldről dolgoznak, vagy újságírókkal és szerkesztőkkel állnak kapcsolatban. Ez egy rendkívül sérülékeny és érzékeny közeg. Sokan közülük rendkívül felkészült szakemberek, akik az egész életüket annak szentelték, hogy a világ egyik legnagyobb propagandagépezete ellen dolgozzanak. Most fizikailag Nyugaton, Európában élnek, de továbbra is azzal foglalkoznak, hogy beszámoljanak az Oroszországban és a háborúban történtekről.

Csak képzeld el, hogy heti öt-hét napot dolgozol úgy, hogy fejben folyamatosan ott vagy a háborúban. Aztán egyszer csak kinyitod az ajtót, és elmész a boltba bevásárolni. Ez a disszociáció legmagasabb foka. Néhány év után már azt sem érted, hol vagy. Nem érted, mi történik körülötted, és továbbra is elszakítva érzed magad a környezetedtől, mert egyszerre két valóságban létezel. És ha visszatérünk az öngyilkosságok kérdésére: több olyan ember is volt, aki korábban hivatásos újságíróként dolgozott, fantasztikus ember volt, aztán egyszerűen úgy döntött, hogy véget vet az életének.

Szerintem a nagy médiavállalatok, például a BBC, létrehozhatnának külön részlegeket, vagy szorosabban együttműködhetnének az orosz ellenzéki médiával. Néhány ilyen szerkesztőség kifejezetten nagy, a Meduza például egy hatalmas médium. Nagyon hasznosak lennének a közös projektek, mert ez a háború nem fog csak úgy eltűnni. És a Putyin-probléma sem fog magától megszűnni.

A Pussy Riot 2027. április 23-án lép fel Budapesten, a Magyar Zene Házában.