Az Édentől keletre legnagyobb erőssége, hogy érteni akarja a gonoszt

Félholtra vert fiatal nő mászik a sötétben, a sárban. Valahol Észak-Amerikában, valamikor a 19. és a 20. század fordulóján. Az arcát vér borítja, feldagadt szeme előtt egy magányos ház világító ablakai lebegnek. Cathy Ames utolsó erejével két testvér, Charles és Adam Trask ablakán kopogtat be. A lágylelkű Adam azonnal a gondozásába veszi. Charles felismeri a nő szemében a démonokat, amikkel maga is küzd. Figyelmezteti a veszélyre bátyját, de hiába, „a gonosz nem mindig ismerhető fel első látásra”: Adam beleszeret a nőbe, aki romba dönti az életét. Cathy gonosz, de nem csak az. Zoe Kazan, az Édentől keletre (East of Eden) sorozatadaptációjának fő alkotója ugyanis főleg arra fókuszál, hogy Cathynek is igazságot szolgáltasson.
A Netflix hétrészes sorozata a Nobel-díjas író, John Steinbeck azonos című, 1952-es regényéből készült. Az Édentől keletre monumentális Biblia-parafrázis, tanmese jóról és rosszról, és mélyen személyes családi dráma, ami a hibáival együtt is az év egyik legkiemelkedőbb televíziós alkotása. (Innentől spoilerek jöhetnek.)
A sorozatban ott van, ami a regényből hiányzott
A történet szerint a 14 éves Cathy elcsábítja és öngyilkosságba kergeti a tanárát. Rágyújtja a házat a szüleire. Kurvának áll. Elveteti magát Adam Traskkal, miközben megcsalja a testvérével, Charlesszal. Teherbe esik, sikertelen abortuszt hajt végre magán, megszüli az ikreit, majd vállon lövi a férjét, és magára hagyja az újszülöttekkel. Ismét kurvának áll, a madame kegyeibe férkőzik, majd meggyilkolja, hogy megörökölje a vállalkozást. Szadomazo bordélyházat farag belőle, ahol kompromittáló felvételeket készít befolyásos férfiakról, hogy zsarolja őket. Mindeközben felé se néz a férjének és a fiainak, akik ugyanabban a városban élnek, mint ő. A bűnlajtstromot nézve Cathy szívtelen szörnyeteg, igazi velejéig romlott nő, szociopata, gyilkos. A szó legszorosabb értelmében vett gonosz. De Zoe Kazan forgatókönyvében és Florence Pugh alakításában Cathy nem az. Ez az Édentől keletre legnagyobb erőssége.
Zoe Kazan nem puhítja meg Cathyt, nem vesz el a bűneiből, és egy pillanatra sem menti fel azok alól. Egész egyszerűen érteni akarja, miért követte el azokat a nő. Pugh sem akar szimpátiát kelteni a nézőben, csak akkor, amikor maga Cathy próbál szimpátiát kelteni az őt körülvevő emberekben. De valami akkor sem stimmel. Cathy mosolya hamis, de a mögötte megbúvó motivációk, a fájdalom, a gonoszságot csiholó trauma nem az. Pugh nagyot játszik, de nem túlzót, ha kell, kirobbanó erővel, ha kell, leheletfinom gesztusokkal kelti életre a karaktert. Együtt is öregszik vele, a most 30 éves színésznő alakítja a 18 és a 37 éves Cathyt is. Mindkettőt meggyőzően, nem hiába emlegetik már most Emmy-esélyesként.
Steinbeck értelmezésében Cathy Ames gonosznak született, a hajlamai – vagy éppen azok hiánya – egész életében vezették minden lépését. Cathy rideg, számító manipulátor Steinbeck regényében, aki lelkiismeret nélkül öl, és hagyja magára az újszülött gyermekeit, ha éppen ez szolgálja a legjobban az érdekeit. Ha Cathy korábban élt volna, azt mondták volna rá, megszállta az ördög, és boszorkányként égették volna el, írta Steinbeck. Zoe Kazan nem érte be ennyivel, és azzal a tudással a háta mögött, amit a regény publikációja óta gyűjtött össze a pszichológia, nem elégedett meg azzal a magyarázattal sem, hogy Cathy egyszerűen gonosznak született. Ezért mögé tette mindazt, ami Steinbeck 1952-es regényéből és az 1955-ös filmadaptációból (amit egyébként Zoe Kazan nagyapja, Elia Kazan rendezett) is hiányzott.
Finoman, de határozottan utal arra, hogy Cathyt kisgyermek korától kezdve szexuálisan bántalmazták. Egyértelművé teszi, hogy a tinédzser lányt a felnőtt tanára szexuálisan behálózta. Megmutatja, ahogy Cathyt fizikailag bünteti az apja, miután azt mondja neki, hogy a lánya az ő tulajdona, és azzal, hogy lefeküdt férfiakkal, „bemocskolta a tulajdonát”. És azt is, ahogy a féltékeny, megszállottá váló, rögeszmés stricije brutálisan megveri, és egy kődarabbal fejbe veri. A homlokán húzódó sebhely örök emlékeztető Cathy számára: a férfiak „undorító férgek”, akikben megbízni nem szabad. Kihasználni, manipulálni és irányítani viszont lehet őket.

Az Édentől keletre pont akkor került fel a Netflixre, amikor az amerikai közvéleményt két, a törvény betűje szerint minden kétséget kizáróan bűnösnek számító nő története osztotta meg. A gyermekeit meggyilkoló Lindsay Clancyt hiába állították bíróság elé, nem tudták elítélni, az esküdtszék tagjai ugyanis egy kivétellel igazat adtak a védelemnek: a nőt a félrekezelt szülés utáni depressziója által okozott pszichózis késztette a gyilkosságokra.
Egy fiatal lány halálra kínzása miatt 19 éves korában halálra ítélt Christa Pike kegyelméért az utolsó pillanatig lobbiztak emberi jogi szervezetek. A gyermekkora óta szexuálisan, fizikailag és érzelmileg bántalmazott nő ugyanis a védői szerint olyan súlyos depresszióban és PTSD-ben szenvedett, hogy nem tudta belátni a tettei következményeit. (A nő ezután két méreginjekciót is túlélt, a kórházban magához tért, majd a napokban visszaszállították a börtönbe.)
Mindkét esetben lehet a nők bűnössége és ártatlansága mellett érvelni, valamit azonban mindkét ügy egyértelművé tesz: a bűn soha nem fekete-fehér, az emberi agy pedig sokkal összetettebb annál, hogy kijelentsük, valaki vagy jó, vagy rossz. A két nő története Cathyével is rezonál: a gyermekkori és a szexuális bántalmazás és kizsákmányolás során szerzett trauma, a feltételezhető szülés utáni depresszió mind magyarázatot adhat a tetteire. Ahogy a mindennél erősebb szabadságvágya is értelmet ad annak, hogy elhagyja a családját.
Cathy szemében ugyanis egy nő csak két esetben lehet igazán független: ha örököl, vagy ha saját bordélyházat vezet. Más esetben minden a férjéé, ő maga is. Florence Pugh hangját hallva eszünkbe juthat a színésznő hét évvel ezelőtti, a Kisasszonyokban mondott monológja is, amikor a karaktere, Amy March a boldogulásának egyetlen esélyét abban látta, ha gazdag férjet választ, nőként ugyanis nincs módja arra, hogy saját maga keressen pénzt. Cathy Ames viszont megtalálta a módját, és az vesse rá az első követ, aki soha nem vágyott még pénzre és függetlenségre.
Cathy Amest lehet gyűlölni a tetteiért, de együtt is lehet vele érezni – a kettő nem zárja ki egymást.
Az Édentől keletre első fele erősebb. A Florence Pugh, Mike Faist (Charles) és Christopher Abbott (Adam) közötti dinamika sokkal jobban működik, mint a második generáció fiútestvéreit alakító Joseph Zada és Joe Anders között. Faist különösen maradandót alakít a magányos, bizalmatlan, de éles látású Charles Trask szerepében, aki legalább annyira kísérti Cathyt, mint fordítva. Hozzá képest Adam nem igazán kiforrott karakter, bár Abbott kifejezéstelen arca tulajdonképpen passzol a kicsit félszeg és együgyű férfihoz, aki meglepődik azon, hogy elhagyja a felesége, azok után, hogy a nő többször is közölte vele, hogy el fogja hagyni.

Említést érdemel a sorozat másik nagy erőssége is, Lee, pontosabban az őt alakító Hoon Lee. A nagyapja filmjéből teljesen hiányzó szolgálót Zoe Kazan a sorozat szívévé és eszévé tette, aki Adam életében morális iránytű, támasz és partner, Adam fiainak életében anya- és tulajdonképpen apapótlék is. Legyen szó bibliai szemantikáról, hosszú monológban felfestett tragikus eredettörténetről, vagy keserédes pótapa-pótlány pillanatról a fiatal Abrával (Zoe Phillips), Hoon Lee minden jelenetben magával ragadja a néző figyelmét. A regényben jelentős, de a sorozatban csak kisebb mellékszerepet kapó Samuel Hamiltonnal (Ciarán Hinds) folytatott beszélgetései szintén a sorozat legjobb pillanatai közé tartoznak.
A sorozat második fele Adam és Cathy fiainak sorsára fókuszál. A nem túl kifinomult módon Káinra és Ábelre utaló Cal és Aron az első világháború vége felé érnek a nagykorúság küszöbére, az Édentől keletre viszont itt redundánssá válik, hiszen a két férfi története egy az egyben rekreálja az apjuk és nagybátyjuk közti rivalizálást, a versenyt az apjuk szeretetéért és elismeréséért, a jó és a rossz gyerek közötti konfliktust, a bibliai Káin és Ábel történetét. A sorozat, ami addig annyira bízott a néző intuíciójában, így didaktikussá és önismétlővé válik, a feloldozás pedig – bármennyire is megható – inkább tanmese-, mint életszagú.
Ennek ellenére az Édentől keletre kiemelkedő regényadaptáció, aminek minden jelenetéből süt a kigondoltság és a gondos adaptáció igénye – aminek egyáltalán nem mond ellent az értő átdolgozás.
Az Édentől keletre a Netflixen látható.