Az MI nem fogja elvenni a munkámat és a rajongóimat, mert a zene többről szól a hangoknál

Októberben a pécsi Kodály Központban, duplakoncerttel tér vissza Magyarországra a klasszikus zenét elektronikával keverő Ólafur Arnalds, a műfaj egyik legismertebb és legnépszerűbb alakja. Az izlandi multiinstrumentalista producer ezúttal a Falling Apart Together című turnéjával érkezik, amely hivatalosan egy kísérlet lesz arra, hogy felszámolja a köztünk lévő távolságot, és egy olyan hibrid élmény lesz, amely „lebontja a falakat, amelyeket a magunk biztonságérzetéért húzunk fel, amely felfedi a pillanatot, amikor ezek a falak megremegnek, és amely felfedi a mindannyiunkban élő emberséget, ami akkor mutatkozik meg, amikor vállaljuk sebezhetőségünket.”

Ebből a rejtélyes leírásból elsőre nehéz megmondani, hogy pontosan mire lehet majd számítani, de Ólafur Arnalds számtalanszor bizonyította, hogy apró rezdülésekkel is képes megfogni a hallgatóit. Nem is csak a saját lemezein, hanem a filmekhez és tévésorozatokhoz készített zenékben is, amelyekből elég sokat csinált már, például a Felszín című sorozathoz vagy a Broadchurch harmadik évadához, amivel BAFTA-díjat is nyert. Arnalds hardcore dobosként kezdte, a metalcore-ban utazó német Heaven Shall Burn harmadik lemezéhez írt először klasszikus zenét. Innen jutott el a saját lemezig, aztán a világhírig.

Azóta fokozatosan egyre több elektronikát kevert a zongorázáshoz, a saját játékára reagáló önjátszó zongorákat is épített, és 2009 óta van egy szintén elég minimalista, a feröer-szigeteki Janus Rasmussennel közös elektronikus projektje is Kiasmos néven. Ólafur Arnaldszal a koncert előtt arról beszélgettünk vele, hogy hogyan szeretne még interaktívabb élményt csinálni a fellépéseiből, miért nem tart a zenét generáló MI-től, hogyan szokott alkotni, csinálna-e metállemezt és dolgozna-e a sok sorozat és film után egy videójátékon is.

Igen, ez kicsit homályos is fog maradni, azt szeretnénk, hogy az embereknek meglepetés legyen. Mint amikor moziba mész, ott sem szeretnéd elspoilerezni a film sztoriját, nagyjából így gondolunk erre a koncertre. Ettől még el lehet magyarázni a lényegét: a fő kérdésem az, hogy hogyan lehet felhasználni a koncertek saját nyelvét. Mit látsz általában egy koncerten? Talán történeteket mesélek, vannak fények, zenészek jönnek-mennek a színpadon és lehet, hogy a közönség is részt vesz az egészben valahogyan. Ezek elég megszokott dolgok egy koncerten, és mi most ezekből szeretnénk valami újat építeni, elmesélni valamit, közvetíteni egy üzenetet. Tulajdonképpen egy színházi előadást szeretnék létrehozni egy koncert eszközeivel.

Igen, már csak azért is, mert előre le is lőttünk két ilyen dolgot még a turné kezdete előtt. Az egyik, hogy a honlapon bárki válaszolhat egy kérdésre, amit feltettem a közönségnek (egy olyan pillanatról lehet beszélni, ami az illető szerint túl hamar elmúlt – a szerk.), és a koncertek helyszínén is lesz majd erre lehetőség. Ezeket a válaszokat egyesével átnézzük, megvágjuk, és néhányat majd a koncerteken is használni fogunk belőlük. És van egy másik dolog is, egy egynapos kórus, amiben néhányan részt vehetnek majd, ha szeretnek énekelni. Ez egy egész napos workshop lesz, ahol egy nagyszerű kórusvezetővel dolgozhatnak majd együtt, és ez valamilyen formában össze is fonódik majd a koncerttel.

Jó kérdés. Nem tudom, szerintem nem, ezt ki tudom élni máshol. Az elmúlt években nagyon élveztem, amikor egy barátom punkbandájának a lemezeit vettük fel, ahol én csak a producer voltam. Ezt nem is munkának fogom fel, hanem úgy, hogy itt csak a haverjaimnak segítek. Így benne tudok lenni ebben a közegben is anélkül, hogy a saját zeném túl zavarossá válna. Az évek során arra jöttem rá, hogy amikor zenét csinálok, úgy állok hozzá, hogy a kevesebb néha több, és jobban érdekel, hogy más módokon fejezzem ki az érzelmeket. Egyszerűbb lenne egy hangos katarzis, de számomra jelenleg érdekesebb kihívás, hogy nagyon visszafogott módszerekkel közvetítsem ugyanazt az érzést. Persze a jövőben ez még változhat.

Az elektronikus hangokban az a legjobb, hogy teljes mértékben irányíthatóak, minden elemükre hatással tudok lenni. Nagyon érdekel a hangtervezés, imádok olyan hangokat létrehozni, amelyek a természetben nem fordulnak elő, vagy a felismerhetetlenségig csavargatni olyanokat, amelyek igen. Az elektronikus zenében ez nyűgöz le engem a legjobban, és így nyilván a zenémben is gyakran visszaköszön.

A kollaborációk szerintem kevésbé szólnak a műfajról, és inkább arról, hogy élvezek más emberekkel lenni. Azt nem mondanám, hogy ez örökké ilyen is lesz, a koncerten és az új számokban, amiken dolgozom, hallani fogod majd, hogy egy kicsit megváltozott a hangzás. Még mindig elektronikus zene lesz, de máshogyan, kevesebb minimalizmussal, több hangos, dinamikus pillanattal.

A mesterséges intelligencia egy rendkívül tág fogalom, és a nagy nyelvi modellekről nyilván más a véleményem, mint a generatív MI-ről a zenében, vagy akár egy MI-t használó pluginról, ami segít egy bizonyos hangzás kialakításában. Gyakori probléma, hogy ebben a diskurzusban ezeket mind egy kalap alá vesszük, pedig az összes ilyenre külön szót kellene használni, mert az átlagember most azt gondolja, hogy ez mind ugyanaz. De a kérdésed nyilván a generatív MI-re vonatkozott, szóval beszéljünk csak arról, amikor egy modellbe beírunk egy promptot, vagy adunk neki egy példát, és kiköp egy zeneszámot. Az őszinte véleményem erről az, hogy

hihetetlenül unalmas, egyszerűen halálra untat, de nem is annyira érdekel, szóval ha valaki másnak nem unalmas, nekem mindegy.

Persze ott vannak a szerzői jogi viták, meg hogy engedély nélkül ne használjanak fel zenéket a modellek tanítására, és a többi hasonló dolog. Ezekről beszélni kell, meg kell oldani őket, de ha valaki szeretne csinálni egy számot a Sunóval, lelke rajta. Nem fogom meghallgatni, mert szerintem unalmas, és nem is fogok tőle félni, mert nem fogja elvenni a munkámat és a rajongóimat.

Az MI mostanra nagyon jó, egyre jobb is lesz, már nem csak papagájként ismételget dolgokat, és a következő években nagyon kreatív is lehet. De a zene többről szól, mint a hangok, amiket hallunk. Van egy emberi rétege is, van lelke. Igényes hallgatóként én többet akarok, mint maga a zene, azt az embert is meg akarom ismerni, aki mögötte van.

Ki ő? Honnan jött? Mi a története? Mit próbál nekem elmondani? Ez az 50 százaléka az egésznek, enélkül semmi nem lesz több háttérzenénél.

De ha eszközként használjuk az MI-t, az megint egy más helyzet. Ott van például a kanadai DataMind Audio, ami többek közt arra használ betanított modelleket, hogy bizonyos hangokat máshova ültessen át. Például egy bögre megkocogtatásának hangját egy zongorára. Szerintem ez nagyon kreatív és érdekes felhasználási mód, és nem zenét csinál helyettünk, hanem lehetővé teszi, hogy olyan formában valósítsunk meg ötleteket, amire korábban nem volt lehetőség. Az ilyen kezdeményezéseket szerintem érdemes támogatni.

Mindig a kísérletezés a kiindulópont, az elején mindenképpen szükség van erre a szabadságra, akkor is, amikor egyedül dolgozom. Kísérletezel, aztán egy ponton találsz egy ötletet, vagy vezérfonalat, amit elkezdesz követni, és ekkor váltasz egy strukturáltabb megközelítésre. De fontos, hogy az elején próbálj meg felfedezni valami újat.

Alapvetően a megkeresések 99 százalékát elutasítom, az, hogy a maradék 1 százalékot miért fogadom el, főleg rólam szól, arról, hogy hol tartok éppen, mit csinálok, mit akarok kezdeni az életemmel. Rengeteg jó projekttel keresnek meg, szóval nem azon kell gondolkodnom, hogy melyik jó és melyik rossz, a végén úgyis azt az egyet választom, amelyik éppen tökéletes.

A folyamat igazából olyan, mint együttműködni egy másik zenésszel, itt is valaki másnak az ötleteivel, szándékaival kell dolgoznod. Azért vagyok ott, hogy támogassak valamit, szóval nem a saját személyiségemmel, a saját érzéseimmel, a saját véleményemmel kell foglalkoznom, hanem valaki más érzéseit, ötleteit, történetét zenésítsem meg. Ha rájöttem, hogyan csináljam, onnantól már hasonló a folyamat, csak a szándék más.

Abszolút, pont ezért csinálom ezeket a projekteket. Általában akkor vállalok el egy filmet, amikor végeztem egy albummal. Két évig abba az albumba öntöttem bele minden ötletemet, elfáradtam, ilyenkor szoktam úgy dönteni, hogy oké, akkor most jöhet egy film, ahol muszáj lesz újra kreatívnak lenni. Itt megvannak a keretek, vannak szabályok, egy küldetést kapsz, és neked kell megtalálni a módját, hogy ez érdekes, szórakoztató és élvezetes is legyen. Ezért szeretek filmzenéket csinálni.

Abszolút. Nagyon szívesen dolgoznék együtt mondjuk az Annapurnával, vagy valamelyik hasonló, nagyobb indie stúdióval. De egyébként már kétszer is majdnem dolgoztam videójátékon, az egyik egy AAA játék volt, nagyon nagy, a PlayStation egyik húzóneve. Hónapokig beszélgettem a játék rendezőivel, elmentem a Sonyhoz, elég mélyen beleástam magam a dolgokba, hogy hogyan kell ezekkel a motorokkal dolgozni, ami nagyon érdekes volt, és rengeteget tanultam róla. Megbeszéltük a részleteket, az ügyvédem átküldte a szerződést, hogy csak alá kell írnom, és mehet is a projekt, kinyomtattam, még egyszer utoljára ránéztem, és akkor szólalt meg egy hang a fejemben, hogy bocsi, de ezt nem.

Utána persze nagyon rosszul éreztem magam, de a játékokra nagyon érzékeny vagyok, mert hatalmas, különálló világokról van szó. Ez egy nyílt világú játék volt, ahol a játékosok 70, 100, vagy még több órát töltenek el, de amikor kilépnek belőle, akkor a világ megszűnik létezni. Én pedig rájöttem, hogy nem szeretném, hogy a zeném ennyire izoláltan létezzen, ráadásul azt éreztem, hogy ez egy olyan játék lesz, ahol a zene nem működik a kontextus nélkül, ami így is lett, nem lehet csak úgy önmagában hallgatni. Egy ilyen projekt két évet is igénybe vehet, szóval rengeteg időt töltöttem volna el az életemből azzal, hogy csináljak valamit, ami egy digitális vákuumban létezik. Ez nagyon ijesztő volt, és végül emiatt álltam el ettől.

Ettől még szeretnék videójátékon dolgozni, de annak tényleg olyasminek kell lennie, amit szeretnék csinálni. Nem vonzhat hozzá csak az, hogy ez egy nagyon nagy dolog lesz. Mert szerintem ennél a projektnél ez volt az elsődleges szempont, ismertem a játékot, láttam a fejlesztői videókat, izgatott voltam miatta, de közben elfelejtettem azon gondolkodni, hogy művészként mi lesz ebben az egészben az én szerepem. Szóval igen, nagyon szívesen csinálnék zenét egy játékhoz, de ehhez is kelleni fog az az egy projekt, ami tényleg megfelelő nekem.