Vannak egyszerű filmrendezői karrierek, és ott van Nicolas Winding Refn, aki dán fenegyerekként megcsinált pár karcos alvilági drámát (Pusher, Bleeder), majd szerencsét próbált Amerikában, amibe úgy belebukott, hogy a korábbi sikereit kellett folytatnia. A 2010-es években elkészítette az évtized egyik meghatározó amerikai filmjét a Drive-val, ami véglegesen sztárt faragott Ryan Goslingból, slágert csinált a Nightcallból, bemutatta egy szélesebb közönségnek Oscar Isaacet, és megmutatta, hogy elképesztően menő lehet némán, fogpiszkálóval az ember szájában róni Los Angeles esti utcáit.
A Drive sikere után Refn viszont nem a sikert hajszolta, hanem teljesen más irányba ment el: a 2013-as, szándékosan taszító Csak isten bocsáthat meg és a 2016-os divatszatíra, a Neon démon után ráadásul fel is hagyott a filmezéssel, és készített inkább két sorozatot, egyet az Amazonnak (Too Old To Die Young), egyet pedig a Netflixnek (Koppenhágai cowboy), de az egyszerre hetvenes és kilencvenes éveket idéző stílusgyakorlatai inkább kuriózumok maradtak a streamingoldalakon.
2026-ra viszont visszatért a mozikba: a Neonpokol (eredeti címén: Her Private Hell) szinte mindent felvonultat, ami Refnt vizuálisan és történetmesélésben is érdekelte, a próbababákra emlékeztető női szereplőktől kezdve a csontreccsentő akciójeleneteken át a pszichedelikus, álomszerű jelenetekig. A Neonpokol olyan, mint egy oázis a mainstream filmgyártás fantáziátlan sivatagának közepén, csak éppen a forrásvízbe olyan kábszit kevertek, amitől minden egy szétcsúszott divatfotózás és egy horrorfilm keveréke lesz.
Refntől ez szándékos, el is mondta, hogy a film két, szinte teljesen elváló történetszálát egymástól függetlenül találta ki, szóval ha valaki esetleg elaludna a filmen a moziban, és arra ébredne fel, hogy egy sci-fiben, egy sorozatgyilkosos thrillerben, vagy egy pszichedelikus látomásban találja magát, akkor ne lepődjön meg, valószínűleg csak pár percet aludt, nem pedig annyit, hogy egy másik film kezdődjön. Egy film, amiben egy fiatal nő (Sofie Thatcher) megérkezik egy futurisztikus nagyvárosba, ahol egy sorozatgyilkos szedi az áldozatait. Miközben ezzel párhuzamosan az ötvenes évek Sanghajában egy amerikai közlegény (Charles Melton) próbál az ökleivel rendet tenni az alvilágban.
Többek között az ízléséről, a brutalitásról, a film műfajáról, a totális kudarcokról és a siker illúziójáról, a videójátékos szerepléséről és a cannes-i sírásáról is beszélgettünk Nicolas Winding Refnnel négyszemközt egy online videós interjúban.
Először is: sokkal rövidebb volt megcsinálni. Nem volt bennem a kényszer, hogy egy képzeletbeli vásznat hatalmas mennyiségű tartalommal kell kitöltenem. De igazából itt alapvető elvekről van szó. Úgy érzem, hogy a mozi intézményét meg kell védeni, táplálni kell, de kihívások elé is kell állítani. Feszegetni kell a határait, hogy mire képes, és mire nem. Az idő egy fontos tényező az ember életében. Ha valakitől az idejét kérjük, akkor olyasmit kell cserébe adni, ami hasonlóan értékes. Erre pedig a mozi a legalkalmasabb helyszín.
Az igazság az, hogy sok mindent szeretek. És mindent akartam. Két ötletem volt a Neonpokolhoz, de gyökeresen ellentétesek voltak. Az egyik K közlegényről szólt, a másik pedig egy fiatal nőről, aki megérkezik egy városba, ami sosem létezett. Ami összekötötte a két történetet, az a gyilkos Leatherman figurája, aminek az ötlete ott feküdt a fiókban. Mivel nagyon régóta nem rendeztem filmet, érdekelt, hogy hogyan változott meg a színtér azóta. Érdekelt, hogy a film mostanában mi nem, mert annyi tartalom készül, hogy szinte elfelejtettük. Érdekelt, hogy ha a mostani helyzet alapján el kell képzelni a film jövőjét, akkor az hogyan nézne ki. Eszembe jutott, hogy a filmet én is a televízió médiumán keresztül ismertem meg. 1978-ban érkeztem meg New Yorkba, és akkor fedeztem fel magamnak a tévét. Emlékszem arra, ahogy csak egyet kellett kapcsolni a tévén, és már jött is az új dopaminadag. Ha elfogyott, lehetett kapcsolni megint. A kapcsolgatásból nem rajzolódott ki történet. Nem volt narratíva, de nagyon hasonlított arra, ahogy mostanában görgetünk a közösségi médiában. Mégis kialakul belőle valami szubjektív élmény, kialakulnak mintázatok.
Arra gondoltam, hogy érdekes lehet egy olyan filmet készíteni, ami hasonlóan működik: ami azonnal ad egy élményt. Manapság annyi minden előregyártott, a szórakoztatóipar már nem a szórakoztatásról, hanem inkább a fogyasztásról szól, meg arról, hogy még több dolgot tudjunk párhuzamosan csinálni. Szerintem ez nem egészséges az agynak. Amikor egy olyan korszakban élünk, amikor attól is félhetünk, hogy idejétmúltak leszünk, amikor egyre több mindent a mesterséges intelligencia meg az algoritmus határoz meg, akkor ellen kell szegülni, kihívás elé kell állítani a rendszert, ki kell találni egy újfajta élményt.
Foglalkoztam már a téma különböző változataival korábban. A Csak isten bocsáthat meg című film egy anya és a fia viszonya körül forgott. Itt volt az ideje, hogy átalakítsam ezt egy apa-lánya kapcsolattá. Lenyűgöznek a dadsploitation-filmek, ezek a macsó ikonográfiával működő filmek, amik az ártatlanság védelmével indokolják azt, hogy brutális erőszak van bennük. Szerintem ezek jutnak a legközelebb a férfipornó fogalmához. Ezek a filmek valahogy kiűznek bizonyos dolgokat belőlünk, amik mélyen megtalálhatók a génjeinkben, és amik nagyon csábító gondolatok. Ezekben a filmekben mindig a lányokkal történik valami, és mindig az apák bosszulják meg. Az apák és lányok viszonya nagyon komplex, és úgy érezhetjük, hogy ez mindig indok lehet a brutalitásra.
Van abban valami ősi, ha a kezeddel pusztítasz el valamit. Szinte állatias. Operába illő. Ezért szeretjük az akciófilmeket is, megjelenik bennük a kéz brutalitása. A kéz a test alapvető fegyvere. Az igazat megvallva mindig is megszállottja voltam a kezeknek.
Nem igazán. Én egyáltalán nem vagyok erőszakos ember. De az erőszak a fantáziavilág része. A filmes zsánerekben az a nagyszerű, hogy valójában mindegyik eszképizmus. Ha az ember Hans Christian Andersen történeteit olvassa, és nem a kisuvikszolt, amerikanizált változatokat, akkor rájöhet, hogy hihetetlenül brutálisak. Az erőszakban pedig van valami szépség. A művészetben megtalálható erőszak pedig megszólítja az érzékeinket. A szex és az erőszak mindennek az alapja, ha kreativitásról van szó.
Nem lát változást a közönségben, hogy hozzászoknak az erőszakhoz? Érzi a kényszerét annak, hogy felül kell múlnia önmagát?
Úgy érzem, hogy a társadalomban létezik a visszafogottság egy bizonyos mértéke. A második világháború után a társadalomban létrejöttek bizonyos határvonalak, hogy mi elfogadható, és mi nem az. De idővel ezek a határok is elmosódtak, és visszatértünk az emberi természetünkhöz. Lehet, hogy nemsokára megint új határokat fogunk felrajzolni, lesznek új szabályok és törvények. Miközben emberek vagyunk. Mind képesek vagyunk szörnyű dolgokra, csak nem tudjuk magunkról.
Így is volt.
Boldogan. Nagyon fontos pillanat volt az életemben. Életem bizonyos szakaszaiban nagyon szerencsés voltam, mert a dolgok, amiket akartam, megtörténtek. Ezeket a lehetőségeket meg kell ragadni, hálásnak kell lenni értük. De óvatosnak is kell lenni, mert a siker az a bukás egy nagyon érdekes formája. A siker lehet az első lépés az önismétlés csúszós lejtője felé. Ezen a lejtőn pedig a siker lesz a cél. A kreatív folyamatban nem a végeredmény felszínes sikere számít, hanem a kreatív folyamat maga. Akkor él az ember. A végeredmény csak egy holt tér, mindenki számára létezik, csak neked nem. Ezért is mondom, hogy minden egyes film készítése előtt el kell felejteni, hogy mi is a film.
Igen, tudom, hogy mi az abszolút bukás, művészetileg és anyagilag egyaránt. Ez pedig egy nagyon fontos lecke, amit meg kell az embernek tanulnia. Lehet, hogy elég egyszer. Szerencsés vagyok, hogy csak egyszer kellett megtanulnom. De ismerni kell a teljes bukást. Az ismerete nélkül csak az elve létezik, a bukás elve pedig nem elég ahhoz, hogy a sikert hozzá lehessen mérni. De így van, ahogy mondja: fiatalabb koromban készítettem egy filmet, ami totális kudarc volt, és én ezért teljes mértékben vállalom a felelősséget. Miközben ez lett a legjobb dolog, ami valaha történt velem. A karrierem fő kérdése az lett, hogy felül tudok-e emelkedni a kudarcon. Sikerült. A tapasztalataimat pedig nem veheti el senki, úgy éreztem, mintha harmincegy éves koromra megéltem volna a százat is.
Nem tudta. Ez teljesen Hideo világa volt, én ott csak díszítés vagyok, engem beszkenneltek, és onnantól már az ő kezében van minden. Annak a fényében szép kis irónia, hogy a játékban Heartman a nevem. Ezen azért szoktunk nevetni.
A Neonpokol szeptember 24-től látható a magyar mozikban.
