Sokszor fogod hangosan mondani közben, hogy fúj

Hogy ki mit vár egy Resident Evil-filmtől, azt meg se merném tippelni. Elhagyatott, ódon kastélyt? Cafatokra lőtt zombikat? Undorító biohorrort? Penge arcélű kommandósokat? Marhulást? Rettegést? Valamit a kettő között? Ha valakinek a válasza az összes kérdésre az, hogy igen, akkor van egy jó hírem: a 2026-os Resident Evil ugyanis mindegyik egyszerre, egy folyton változó, néha izgalmas, néha túl nagy vadra lövő, de majdnem végig érdekes adaptációja valaminek, amire talán ugyanígy igaz minden jelző. Az biztos, hogy a jó értelemben véve köszönőviszonyban sincs a Milla Jovovich-féle sorozattal, a lehető legjobb értelemben. Hogy ennek ellenére, miért lett ennek is az a címe, hogy A kaptár, érthetetlen.

Ami nem annyira érthetetlen: a film egyedi, érdekes látásmódjáért nem más felel, mint Zach Cregger, a Barbár és a Fegyverek készítője. Cregger egy az utóbbi években felbukkanó horrorrendezők közül, akinek van valami elképzelése arról, hogy pontosan mit csinál, és azt hogyan tudja elérni. Ez csak az én véleményem, hogy eddig még egyik filmje sem volt képes elérni azt a potenciált, amit híreszteltek róla, és ennek nagyrészt az volt az oka, hogy Cregger valami miatt nem vonzódik ahhoz, hogy egy cselekményt időrendben, az elejétől a végéig elmeséljen. A Barbárban egy főszereplőváltás és egy flashback bolondította meg a dolgokat, a Fegyverek átoksztorija pedig több szálon futott egymás mellett, párhuzamosan.

Ezzel szemben a Resident Evil pofonegyszerű: a főszereplője Bryan, egy szerencsétlen futár (Austin Abrams), aki kórházak között szállít fontos csomagokat. A film elején kap egy táskát, hogy vigyen el egy nagyon fontos szállítmányt a behavazott Raccoon Citybe. Még oda sem ér, de már elcsap a havas úton egy zombihölgyet, amivel aztán megkezdődnek az ő lidérces órái, amiben undorítóbbnál undorítóbb lények próbálnak az életére törni. Bryan se nem okos, se nem ügyes, minden egyes helyzetben a legrosszabb döntést hozza, nem az eszét használja, hanem kezét-lábát. Pontosan úgy viselkedik, ahogy egy Resident Evilt nem szabad játszani, amitől a Resident Evil sokszor komikus is lesz, hiszen nincsen viccesebb annál, mint hogy egy pancsert látunk szerencsétlenkedni, gusztustalan monstrumoktól menekülve – lásd a Gonosz halott második részét, vagy akár a Hullajót

Viszont hiába lesz nyílegyenes a Resident Evil sztorija, megint bejön annak a váltásnak a hibája, ami a Barbárt agyonvágta: hogy így már nem lesz benne feszültség, hiszen már nem annak fogunk szurkolni, hogy a hősünk túlélje, hanem hogy különböző szívatásokat kapjon a pofájába a nyomorult pancser. Amivel a feszültségnek is lőttek egy idő után, hiába pakol a forgatókönyv egymás után hihetetlenebbnél hihetetlenebb helyzeteket, szörnyebbnél szörnyebb dolgokat, ha már az emberünk bőven meg tudja ugorni.

A film egy percig sem titkolja különösebben a videojátékos eredetét, sem a kameraállások (váll fölött lebegő szemszög, néha a főszereplő saját szemszögéből dőlünk ki takarásból, stb.), sem a kisebb-nagyobb utalások (az írógép, a dekorációnak használt gyógyítószpré), sem az, hogy na, vajon melyik gonosz cég állhat az egész szerencsétlenség mögött. Amiben viszont a leginkább megidézi a játék stílusát, azok az apró kiszámíthatatlanságok: sosem lehet tudni, hogy a következő kanyar mögött mi lesz, csápos rettenet, bűzös rohadás, esetleg pár mutáns csecsemő. Cregger ráadásul tényleg pacsmagol és fröccsent, amikor belsőségekről van szó, a különböző típusú, valószerűtlen, pont ezért megdöbbentő szörnyetegek mindig, minden egyes alkalommal hatásosak, amikor felbukkannak. Ez az a horror, amikor hangosan lehet mondani a moziban, hogy „fúj”.

Már ha meg tudunk állni közben, mert a Resident Evil a mai mozis felhozatalban megdöbbentően rövid, mindennel együtt kilencven perc. Ami pontosan olyan hosszú, amilyennek egy kortárs Resident Evil-filmnek lennie kellene, mert így ki lehet belőle hagyni minden felesleget: traumákat, háttértörténeteket, végtelen magyarázkodásokat. A cselekmény akkor halad előre, amikor Bryannak is muszáj, a minimális magyarázatokat és iránymutatásokat autóban, mozgásban kapja meg, de a történet jelentős részében egyedül van. Egyedül van a havas úton, ahol csúszkál az autója, egyedül van a kihalt városban, ahol minden félig halott őt szeretné szétcincálni, és egyedül van akkor is, amikor telefonon kellene megmagyaráznia a barátnőjének, hogy miért vállalt el egy ilyen melót, amikor az éppen bejelentette, hogy gyereket vár.

És amennyire is érdekes a Resident Evil mint vérben, agyban, belsőségben tocsogós szörnyfilm, sokkal érdekesebb egzisztenciális horrorfilmként. Amiben az Egyesült Államok privatizált egészségügyében egy béna, felkészületlen futárnak kell szállítania azokat az anyagokat, amik életeket tudnak megmenteni. Azok a futárok, akik hiába szolgálják ki ezt a rendszert, valószínűleg nem is vesznek részt benne, életbiztosításuk sincsen, és amikor megindul a csáplényinvázió, akkor aztán intézhetik maguknak a dolgokat. A Covid-járvány idején a futárokat elengedhetetlen munkaerőknek minősítették, és továbbra is dolgozniuk kellett, megszakítások nélkül.

Creggertől nem áll távol az, hogy amerikai munkaerővel foglalkozik: a Barbár az AirBnB-szektor alatt rejtőző kizsákmányolást testesítette meg, a Fegyverek főszereplői pedig tanárok, rendőrök, építőmunkások. Az teljesen mindegy, hogy a Resident Evil olyan-e, mint a játékok. Inkább azon gondolkodjunk el, mennyire lett a mindennapi életünk Resident Evil.

A Resident Evil csütörtöktől látható a mozikban.