Ha megnézzük Reisz Gábor eddigi filmjeit, van egy elég jól kirajzolódó mintázat, ahogy a magánéleti szerencsétlenkedésektől eljutunk a komplett nemzeti katasztrófáig. A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan még a harmincas kapuzárási pánik, a sodródás meg az értelmetlen szakítások dokumentációja volt, a Rossz versek pedig ennek a nosztalgikus flashbackekkel játszó kiteljesedése. Aztán jött a Magyarázat mindenre, ahol Reisz fogta ezt a személyes közeget, és rászabadította a két táborra szakadt közéletet. Új filmjével, a Földszinttel már visszahúzódott a négy fal közé – vagyis elsőre úgy tűnik, mintha oda húzódott volna vissza, aztán persze gyorsan kiderül, hogy ez a négy fal sem véd meg semmitől.
A zárt tér egyáltalán nem idegen Reisznek, a korábbi munkáiban pont ezekben a terekben működött legjobban az összetéveszthetetlen rendezői védjegye, ahogy a szűk terekbe zárt kisember nyomorát bemutatta. A Rossz versekben nekem pont azok a jelenetek maradtak meg a legjobban, amikor a főszereplő a szobájában felbukkanó, különböző korú énjeivel kénytelen párbeszédbe lépni. A VAN főszereplőjének vergődése a szülői háló szomszédságában szintén egy komplett generáció alapélménye volt. Reisz filmjei rendre ilyen helyzetekből indulnak, ahol az ember már rég elindulna valamerre, csak éppen azt nem tudja, merre van az a valamerre. A humor is ott működik igazán a filmjeiben, ahol a szereplőknek egyszerűen nincs hova elszaladniuk a saját lúzerségük meg a másik hülyesége elől.
Még így is volt bennem kétség, amikor kiderült, hogy a Földszint végig egy társasházban fog játszódni. Papíron jól hangzott az ötlet, de azért az utóbbi időben a magyar társasházi komédiák menetrendszerűen elvéreztek a végére, a BÚÉK-ot például nagyon túltolták a fináléra. Reisz vállalása is pengeélen táncol végig, aztán ha nem is azonnal, de működik a koncepciója.
A film alaphelyzete kapásból kafkai abszurdra emlékeztet: a főhős, Méhn Kristóf (Tompa Ádám) és felesége, Vera (Józsa Bettina) éppen az autóba pakolnának be, hogy lemenjenek a Balatonra, amikor a férfi kiszúr egy penészfoltot a földszinti lakásuk falán. Ahelyett, hogy rázárná az ajtót az egészre, és a tóparton próbálnának meg elfelejteni mindent, Kristóf elméjében elpattan valami, és elkezdi kényszeresen felderíteni, honnan szivárog a nedvesség. Ez a nyomozás pedig szép lassan átmegy egy szomszédolós konfrontációsorozatba, ami végül egy teljesen elszabaduló, groteszk lakógyűlésbe torkollik, és a ház legfelső szintjére vezet.
Reisz a film első negyedében nagyon jól tolja az arcunkba a magyar típuskaraktereket. Ott van Posszauer Antal (Gazsó Görgy), aki természetesen mindenről tud, és azt is pontosan tudja, kinek kell továbbadni. Befut menet közben Dani (Rusznák András), a barát, akit Kristóf teljesen elhanyagolt az elmúlt években – a film azt is jól adagolja, pontosan miért is kopott el ez a barátság. És miközben Kristóf pörög a penészen, Dani spontán elejti a történet igazi kulcsmondatát: „az is lehet, hogy a baj máshol van.” Nagy szerencse, hogy Reisz a koncepcióval nem ment el a túlgondolt, sötét, művészfilmes irányba (ahogy a rokon témájú Itt érzem magam otthon tette), és megtartotta azt az öniróniát, ami nélkül ez a történet megfeküdné a gyomrunkat.
A korábbi Reisz-filmek tele voltak imádnivalóan hülye, apró megfigyelésekkel (gondoljunk csak a Rossz versek autóban beszélgetős, plakátokról szóló jelenetére), a Földszintben a zárt tér miatt ezekből most kevesebb van. Persze vannak ezúttal is ilyen próbálkozások, Kristóf és Vera telefonbeszélgetésénél például sokat nevettem, de kár, hogy ezekből a jelenetekből nincs több, vagy ha van is, azok is nagyon gyorsan átmennek szájbarágós, kellemetlen poénba. Gelencsér (Katkó Ferenc) penészkutató jelenetei például egy ideig jól működnek, de szép lassan kifárad a karaktere. Reisz korábbi filmjeinek figurái pont attól működtek annyira, hogy zéró teátralitás volt bennük, Katkó viszont a sokadik jelenetben már annyira túljátssza a piálást, hogy az már szinte művészieskedő. Ugyanígy Kristóf belső válságának is kicsit mélyebben megágyazhattak volna a felütésben.
A filmet végig a hátán viszi Tompa Ádám, aki hibátlanul mutatja be a főszereplő tehetetlen sodródását. A színész karaktere vállaltan nem szerethető, sőt kifejezetten irritáló. Passzív figura, akinek a szeme előtt csúszik ki a kontroll a saját élete felett. Ahelyett, hogy beleállna a valóban fontos problémáiba, inkább ráfügg egy rohadó penészfoltra.
Reisz mindig is jól értett az apró, vizuális motívumok adagolásához, ahhoz, ahogyan egy jelentéktelennek tűnő gesztus vagy tárgy később szervesen visszahat, és sokkal nagyobb súlyt kap a történetvezetésben. A Földszintben ezt a szálat egy elsőre lényegtelennek tűnő dokumentum hozza be, de ami a Rossz versekben a levendulával működött, az itt inkább kényszeresnek hat. Kristóf film végén érkező teljes mentális lejtmenete és kontrollvesztése viszont annál jobban működik. A film utolsó jeleneteiben válik igazán világossá, hogy Kristóf szétesése nemcsak egyetlen ember magánéleti vakvágánya, hanem egy sokkal ismerősebb, kollektív állapot tükörképe. Néha ugyanis annyira mélyen vagyunk a saját gödrünkben, hogy a kényszeres fásultságot választjuk önvédelmi mechanizmusként. Aztán persze eljutunk oda, hogy a látszólag kis dolgok – mint a penész – döntenek el látszólag nagy dolgokat.
Kristóf nyomozása szépen lassan telibe kapja a társasház közös képviselőjét (Crespo Rodrigo), aki szó szerint a lakókon gazdagszik meg. A karakterén keresztül bomlik ki
a film igazi lényege, az országunk allegóriája, egy olyan közösségé, ahol a lakók inkább némán eltűrik a csöpögő csöveket meg a dohos falakat, csak mert egy ember azt mondta nekik, hogy itt minden rendben van.
Egy ilyen helyen az igazságkeresés – ahogy azt Kristóf kálváriáján látjuk – az őrületbe kergeti az egyetlen embert, aki érdemben megpróbálja elszámoltatni a rendszert. Ez a folyamat pedig a film végén tetőzik, abban a kaotikus lakógyűlésben, ahol a hatalomgyakorlás végleg önmaga paródiájává válik, és ahol Orbán Viktor győri, ellentüntetőknek szánt kiszólása is beugorhat a nézőnek.
A fojtogató légkör, Kristóf és a közös képviselő Tom és Jerry-harca ellenére a Földszint szerencsére nem ragad bele a teljes kilátástalanságba. A film lezárásában mintha maga Reisz is hinni akart volna abban, hogy ebben az országban egyszer mégis felülírhatja valami ezt a megmerevedett közállapotot, és a politika nem nyomhatja el örökké az elfojtott elégedetlenséget.
A Földszint nemzetközi premierje a Velencei Filmfesztiválon volt, itthon először a miskolci Cinefesten vetítették. A filmet október 1-től vetítik a magyar mozik, de már el lehet csípni néhány premier előtti vetítésen, például a Telex Filmklubjában is.
