Kint gyújtogatnak és gyilkolnak, de itt bent isteni a rántotthús

„Elnézést uram, engem elraboltak” – szólít meg tétován egy járókelőt az utcán egy nő, az Itt érzem magam otthon főszereplője, de a súlyos mondatra semmilyen reakció nem érkezik. „A kurva anyád!” – szakad ki ekkor az elkeseredett nőből, amire aztán érkezik is a hasonlóan szofisztikált válasz. Az egészet elindító segítségkérésre már egyikük sem emlékszik, de legalább kitöltötték egymáson a frusztrációikat. Ebből már könnyű felismerni, hogy egy magyar város utcáin járunk, ám időben és térben is nehéz elhelyezni, hogy pontosan hol játszódik ez a történet. A díszletek alapján a Kádár-korszakban, az utcaképek alapján a jelenben is járhatunk, miközben a filmet végig uraló, nyomasztó légkör inkább egy elképzelt jövőre utal.

Holtai Gábor rendező már a korábbi rövidfilmjében, a Második körben is egy nehezen behatárolható világot rajzolt fel, ahol a falakból még a szocializmus időszaka áradt, a cselekmény viszont már egy olyan közeljövőt tárt elénk, ahol az állam totális kontroll alatt tartja a gyerekvállalást. Az Itt érzem magam otthon ennek a rövidfilmnek az egyértelmű szellemi örököse, hiszen a főszereplőnek itt is egy elnyomó, abszurd elvek alapján működő rendszerben kell feladnia magát, csakhogy Holtai és a forgatókönyvet író Veres Attila ezúttal a falig viszik ezt a koncepciót. Ebben a filmben ugyanis a főszereplő szempontjából nem a születendő gyerek jövője, hanem a saját identitása kerül az elnyomók kezébe.

Az Itt érzem magam otthon már a kezdő képsoraival előrevetíti, hogy itt valamiféle kifacsart családi modellt fogunk látni, ahogy a kamera túlzottan idilli családi képeket pásztáz baljós zenére. Ezek a hamiskás, beállított képek valójában egy áruház falára felrakott stockfotók, ahol először találkozunk a főszereplővel, Ritával, aki a város rengeteg magányos emberéhez hasonlóan csak vegetál. Rutinszerűen zárkózik be és veszi fel a zajszűrő fejhallgatóját, ám a zavartalan és unalmas élete felborul, amikor előzmény nélkül elrabolják, majd egy szoba padlóján ébred megkötözve.

Az Itt érzem magam otthon a Ritát játszó Lovas Rozi alakítása miatt emlékezetes főleg, ahogy a film elején elindul ettől az önbizalomhiányos, félszeg és rettegésben tartott nőtől, hogy aztán ugyanezzel a karakterrel valami egészen rémisztő helyre érkezzen meg a film utolsó negyedére.

A film maga is hasonló utat jár be, sima elrablós thrillerként indul, Molnár Áron játssza a kegyetlen fogvatartót, és eleinte úgy tűnik, a filmet mozgató kérdés csak az, hogy mi a fogvatartó(k) valódi célja. Sok időt töltünk ebben a szobában, a kelleténél is több időt, mintha a készítőknek is megtetszett volna, ahogy ezzel a minimalista térrel és a két egymás arcába ordító/suttogó színésszel játszhatnak. Főleg azért éreztem elnyújtottnak ezt az alaphelyzetet, mert ahogy kinyílik ennek a szobának az ajtaja, egészen más irányt vesz a történet, és klasszikus thriller helyett már egy nyíltan a néző elé tolt allegóriát nézünk, ahol a film elején feltett kérdéseink mellékessé válnak. Már nem az a film tétje, hogy kik rabolták el Ritát, hanem az, hogy a nő beleolvad-e a házban lakó család rendszerébe ezzel teljesen feladva magát, vagy fellázad az abszurd rendszer ellen.

Ritának ugyanis egy szerepet, Szilvit kell eljátszania a rémisztő, gépiesen működő Árpád-családban, ahol a színjátékot a családfő, Papa (Szervét Tibor) irányítja, és mindenkinek pontosan megírt jelleme van, amibe nem fér bele az improvizáció. A család tagjai egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritkán hagyhatják el a házat, mert Papa szerint csak veszély leselkedik rájuk, utcán kószáló gyilkosok és kigyulladó épületek formájában. Bent viszont mindenki biztonságban van, amíg eljátssza a szerepét, az asztalnál is mindenkinek jut a rántotthúsból. A Papát játszó Szervét már az első felbukkanásakor hideglelős, és remekül hozza a pszichopata és a gondoskodó nagypapa között félúton elhelyezkedő karaktert, akiből csak kevésszer jön ki az indulat, akkor viszont nagyon.

Onnan, hogy Ritának be kell tagozódnia ebbe az olajozottan működő, félelmetes színjátékba, a film is izgalmasabbá válik, és a mellékszereplők miatt a humor is beköltözik arra a pár négyzetméterre, ahol a film javarészt játszódik. A házba bezárt karaktereket, pardon, családtagokat alakító Gryllus Dorka, Simon Kornél és Znamenák István is nevetséges karaktert játszanak, akiknek persze megvan a saját tragédiája, amiért betagozódtak a ház elnyomó rendszerébe. Ők emlékeztetnek leginkább a Holtai által is emlegetett Jorgósz Lánthimosz filmjeinek hőseire, és ők azok, akiknek az addig kiszámítható életét teljesen felkavarja a nő érkezése.

Rita ugyanis nem elégszik meg a neki szánt szereppel, és a film allegóriájának messze legérdekesebb részét nyitja meg azzal, hogy elkezd valóban élni ebben a mikrovilágban. Lovas Rozi és Molnár Áron furcsa, mentor és mentorált közötti viszonyra emlékeztető kettőse is innen működik igazán, innentől lesz több puszta allegóriánál a film. Az is sokat lendít a történeten, hogy Lovas Rozi vulgáris és a banális mondataiban is van valahogy humor, az például biztosan a film egyik sokat emlegetett jelenete lesz, amikor verset ad elő a családnak – ez a pár perc tényleg olyan, mintha a Kutyafogat néznénk.

Onnan viszont megbicsaklik a film, ahogy az addig szinte végig csak szobabelsőkben mozgó szereplők kilépnek a külvilágba. A film elkezdi túlmagyarázni magát, és emiatt az Itt érzem magam otthon végül teret enged annak, hogy simán aktuálpolitikai kommentárként értelmezhessük csak a nem létező veszélyekkel riogató, vagy a hamis narratívába belesimuló szereplők miatt. Ugyanilyen érzetem volt Holtai rövidfilmjénél is, ott is egy pontig nagyon szépen adagolt mikrovilágot épített, amit azonban egy nagyon a jelenünkre vetíthető motívummal visszarántott abba az ismerős pszichózisba, amiben jelenleg élünk.

Az Itt érzem magam otthon azért jóval több sima gőzkieresztésnél, még ha a film a végére feleslegesen erőszakossá is válik. A készítőket érezhetően az aktuálpolitikán túlmutató kérdések foglalkoztatták, például az olyan egyéni alkuk, amiket nap mint nap meghozunk azért, hogy ne kelljen feladnunk a kényelmes életünket. Félelmetesen ismerős a szereplők egymás iránti közönye is, amiből csak tényleg valamilyen brutális dolog szakítja ki őket. Mindezek alapján még pesszimistább befejezésre számítottam, ehhez képest csak simán lehangoló a lezárás, ami sokat elárul arról is, mennyire bíznak egy zsarnoki rendszer megváltoztathatóságában a készítők.