Csak ne ők mentsék meg a világot!
Romain Gavras nevét a legtöbben a M.I.A. ikonikus videoklipjei (Bad Girls, Born Free), vagy a vizuálisan letaglózó Athena című drámája miatt ismerhetik. Gavras mindig is mestere volt a lázadás esztétizálásának, a zavargások videoklipszerű ábrázolásának. Azonban ami működik egy háromperces zenei videóban, az nem feltétlenül bír el egy hollywoodi sztárokkal teletömött, nagyjátékfilmes szatírát. Gavras láthatóan imádja a káoszt, ám ezúttal a valódi társadalmi düh helyett csak kirakatlázadást sikerült vászonra vinnie új filmjében, a Kiválasztottakban.
A történet elején egy skandáló szektát látunk, amelyben hirtelen felbukkan a svéd rapper, Yung Lean is. Szegénynek akkora katyvasz szerepet dobtak, hogy konkrétan kellemetlen nézni, amit a vásznon művel. Hozzá hasonlóan Charli XCX is feltűnik egy cameo erejéig, de a vásznon egyelőre nem igazán akar arannyá válni az, amihez hozzáér (még ha az Üvöltő szelek adaptációjához összerakott filmzenéi tőle megszokottan nagyot is szóltak). Egyedül Billie Eilish hiányzik még a szereplőgárdából: a húsevőket kioktató popsztár karikatúrája tökéletesen illett volna ebbe az álszentkedő mezőnybe.
A zavaros nyitányt követően a film rögtön átdob bennünket Mike Tyler (Chris Evans), a kiégett sztár műsorára. Evans figurája láthatóan kopaszodik, a felgyülemlett stressz oka meg mi más lenne, mint a világ teljes lejtmenete. A nagy visszatérésére készülő sztár épp egy görögországi luxus-klímakonferenciára igyekszik, a cselekmény pedig gyakorlatilag végig itt, illetve a közeli vulkán tövében játszódik. A gálán aztán felbukkan a főgonosz szerepében Vincent Cassel (a filmbeli karaktere szerint Oliver), aki büszkén tárja a nyilvánosság elé a legújabb üzleti zsenialitását: ha a Föld szárazföldjeit már teljesen elhasználtuk, akkor tönkre kell tenni az óceánokat is, hiszen az érintetlen mélytengeri bányászat tálcán kínálja a megoldást az emberiség számára. Oliver a pofátlanul kapzsi Poszeidón Szövetség fejeként ünnepli magát, Mike pedig látványosan kiborul ettől a rongyrázástól. Chris Evansnek eddig kifejezetten jól álltak a szuperhősös szerepek, itt pedig gyakorlatilag saját magát kellene parodizálnia, de a játéka hamar unalmas sablonokba fullad.
A gálaidillnek aztán gyorsan vége szakad, amikor a betörő szektások túszul ejtik a társaságot. A szekta meg van győződve róla, hogy a kihalási hullámot csak három emberáldozattal lehet megállítani (erre utal a film angol címe, a Sacrifice), a választás pedig a klímaváltozás leghangosabb álszentjére (Oliver), egy Katie nevű peches előadóművészre (Ambika Mod), valamint a saját létezését is alig értő sztárra, Mike Tylerre esik. A film ezen a ponton még mutat némi koncepciót, mert miközben a kamu klímavédők PR-akciókkal és pénzzel próbálják megvenni a tisztára mosásukat, az okkult szektások legalább őszinték a maguk fanatizmusában.
Csakhogy a forgatókönyv ahelyett, hogy mélyére menne ennek a feszültségnek, inkább megijed a saját ötletétől, és átvált teljes katyvaszba. Az legalább Gavras javára írható, hogy legalább nem részrehajló amikor az elvakultságról van szó, mert nemcsak az elitnek, hanem a radikalizmusnak és a divataktivizmusnak is bevisz néhány jól irányzott gyomrost azzal, hogy mindkét oldalt pontosan ugyanolyan röhejesnek akarja láttatni – a probléma csak az, hogy ez a fricska végül megmarad a puszta akarás szintjén.
A szekta élén álló Anya Taylor-Joy karaktere lehetne a teljes történet motorja, ehhez képest az alakítása elképesztően súlytalan. Pedig a traumájával, a boszorkánysággal és egy karcosabb feminista vonallal simán fel lehetett volna építeni neki egy tényleg emlékezetes karaktert. Taylor-Joy így csak ugyanazt a jól bejáratott karaktert hozza, amit A boszorkánytól a Furiosáig már unalomig ismerünk, nekem ebből a sorból egyedül A menüben tudott valami tényleg frisset mutatni.
A kecskefutamtól a bad tripen át a bájital-ivásig még vevő voltam a film további hülyeségeire, de a Kiválasztottak egy ponton végleg elveszíti a ritmusát, a társadalomkritika pedig átvált valami zavaros mesemondásba, ezek az ötletek pedig egyáltalán nem kapcsolódnak egymáshoz.
A szekta alapítójában, John Malkovich fura karakterében, az apában (Gunnar) akad ugyan valami a Vissza a jövőbe Dokijának kattant megszállottságából, csak épp a szimpatikus zseni helyett itt egy olyan embert kapunk, aki már régen elvesztette a kapcsolatot a külvilággal. Szélsőséges teóriái miatt még a sajátjai is kivetették, így pár hozzá hasonló kutatóval egy görög szigetre száműzték magukat. Pedig lett volna potenciál a figurában, jól fel lehetett volna építeni a közeget, amiből a lánya, Joan radikalizmusa kinő. Ez a szál megmutathatná, mibe torkollik, amikor a radikális neveltetés teljesen eltorzítja a gyerekek valóságérzékelését. A film viszont túl későn hagyatkozik rá – az első felében még csak sejtetés szintjén sem tűnik fel –, és ahelyett, hogy jól időzítené a feszültséget, csak egy újabb erőltetett csavarral teljesen vakvágányra viszi a cselekményt.
És ha már A menü szóba került: a Kiválasztottak pontosan ugyanazokba a csapdákba esik bele, mint az utóbbi évek menő eat the rich divatfilmjei. Látványos, telerakták A-listás nevekkel, de közben teljesen hiányzik belőle az igazi kockázatvállalás. A klímaszorongás mára a szórakoztatóipar egyik legdivatosabb hívószava lett, de Gavras filmje tökéletesen megmutatja, mi történik akkor, amikor egy amúgy fontos problémából csak egy felszínes, öncélú látványosság marad. Ehelyett a film leginkább arra mutat rá, hogy Hollywoodnak van még hova fejlődnie, ha érvényes társadalmi szatírát akar rendezni.
A Kiválasztottak már látható a magyar mozikban.
