86 perc szalmonella

Nincs rosszabb a lusta horrornál, talán egy iszonyatos ételmérgezés, és ha A jégrémes étel lenne, már egészen biztosan agresszívan távozott volna belőlem. Így maximum csak elfelejtem. Eli Roth (Motel 1-2., Hullaadás) minden értelemben gyerekes, olcsó, célt tévesztett horrorfilmje olyan, mint azok a kamufilmek, amiket a várt kasszasikerekkel egy időben szoktak kiadni DVD-n vagy streamingen, hogy összezavarják a nézőket. Meg akarod nézni az Avatar 2-t? Tessék, akkor itt a Harc a Pandoráért, amiben semmi sem kék, csak a szűrő, amit utómunkában a filmre raktak.

A jégrémes olyan, mintha ezer horrorfilm kamuváltozata lenne egyszerre, megküldve MI-generálta képsorokkal, és a legrosszabb, az X generáció legsötétebb pillanatait idéző, igénytelen ízléstelenséggel. Van benne egy szórás Rémálom az Elm utcában, kis térfogatnövelő a Terrifier-sorozatból, meg van pakolva az alműfaj alapvetésének számító, spanyol Ki képes megölni egy gyereket? alapötletével, kísértetiesen hasonlít a Fegyverekre, és közben árad belőle a dohos izzadtságszag az erőlködéstől, hogy megpróbáljon áthágni olyan erkölcsi határokat, amiket már megtettek mások előtte.

Eli Roth saját finanszírozású horrorfilmjének lényege, hogy egy amerikai kisvárosban megjelenik egy sejtelmes fagyis. Ha egy gyerek elnyal egy gombócot az ő fagyijából, akkor vérengző vadállat lesz belőle, és például kengyeles fűrésszel fogja az édesanyja nyakát nyiszatolni az éjszaka közepén, körfűrésszel darabolja az édesapja testét, esetleg téglával dobálja meg az általános iskolai tanárát. Ez a horrorvicc nagyjából a film első húsz percéig tart ki, amikor valamennyire meghökkentő egy általános iskolást vérszomjas zombiként látni, ahogy felnőtteket trancsíroz szét. Teljesen véletlenül ez a huszadik perc, amikor elkezdődik a vérengzés.

Ami elég nagy baj, mert ez A jégrémes létezésének egyetlen oka, hogy lássunk iskolásokat így viselkedni. Ez az egyetlen vicce, amit újra és újra és újra elmond, mint egy részeg nagybácsi a lagzin. Akit aztán alsósok kibeleznek. Roth filmje polgárt akar pukkasztani, határokat feszegetni, orrunk alá dörgölni, hogy nem tudjuk azt végignézni, hogy egy osztálynyi gyerek megskalpolja az igazgatót, majd egy fagyiskanállal kikanalazza az agyának egy darabját, majd megeteti vele. Én ekkor mérhetetlen ürességet éreztem magamban, miközben életem órája ketyegett valahol egyre közelebb a vég felé, és az értékes perceket azzal töltöttem, hogy nézem, ahogy fagyis szájú gyerekek sorban agyonvernek valakiket.

Ráadásul nem tudom, hogyan csinálja, de Roth még egy ilyen alaphelyzetből is képes kiszippantani mindent, ami a polgárpukkasztáson kívül bármilyen más szándékot feltételezne. Ez a film mondhatna valamit arról, hogy már általános iskolában mindenki a telóján függ – van egy nem túl kifejtett mellékszál, hogy a gyilkos gyerekeknek minden jelzés nélkül elindul egy hipnotikus rajzfilm a telefonján –, de ez a részlet nincsen kivezetve sehova. Mondhatna ez bármit az ördögfiókákról, akik pokollá teszik tanárok és szülők életét, ha az erőszak legalább válogatna. Beszélhetne ez a film arról, hogy már gyerekként zabáljuk az erőszakot, amitől torzulhat a személyiség – ha nem pont ugyanezt tenné ez a film is.

Pont a nagyon hasonló Fegyvereknek az adta a furcsa erejét, hogy nehezen lehetett belőni az értelmezését, A jégkrémesnek viszont egyszerűen nincsen semmi értelme. Eli Roth csak szeret mutogatni vért és csonkolást. Nem volt ez mindig így, még az amúgy szörnyű Hullaadás is tudott valamit mondani arról, hogy az emberek egymást tapossák a Black Friday-akciókon, és hát a Motel két része is szép metaforája volt az amerikai külpolitikának szeptember 11. után, itt viszont hiába várnánk bármit, ami segítene eligazodni, hogy 2026-ban vagyunk.

Egy dolgot kivéve: azt hiszem, hogy eddig A jégkrémes az a film, ami magyar mozikba kerül, és amiben rengeteg a mesterséges intelligencia használata. Még a bemutató előtt Roth maga próbálta elkenni, hogy a már említett hipnotikus rajzfilm részben MI segítségével készült, de aztán előállt a farbával, hogy igen, tényleg ez történt. De nemcsak a rajzfilmről van szó, nagyjából maroknyi kép és snitt készült egyértelműen generatív MI segítségével, összemosódó tárgyhatárokkal, furcsa, a film szövetéből teljesen kiugró fényeléssel, és van egy olyan gyanúm, hogy a végefőcím alatt szóló Snoop Dogg-szám szintén MI által generált.

Okádékul néz ki, okádékul hangzik, okádékul elüt minden mástól. Az MI használata azért is nagyon furcsa, mert A jégkrémes minden más elemében az a film akar lenni, ami a nyolcvanas évek csak VHS-kazettán megjelent horrorfilmjeire, és azoknak a csináld-magad trancsírozására emlékeztet, amikor emberi kezek szigszalagozták össze a lerepülő fejeket és keverték be a vérpatakokat. Az MI használata érthetetlen, és szembe megy azzal a mentalitással, amit A jégkrémes annyira szeretne magának, de sosem fogja birtokolni. Ráadásul rögtön dátumozva is van, hogy csak és kizárólag 2026-ban készülhetett el, amikor az MI nyomorult használata valami miatt előremutató megoldásnak tűnt bizonyos fejekben. Nem az.

De tökéletesen beleillik A jégrémes hangulatába. Provokációnak szánják, nihilista, semmire nincsen tekintettel, és tulajdonképpen alig lesz a földön olyan ember az alkotókon kívül, aki élvezni fogja. Ugyanezt el lehet mondani a biológiai fegyverekre is.

A jégrémes csütörtöktől látható a mozikban.