A Bring Me The Horizon tíz éve megígérte a Szigeten, hogy leszakítja a fejem, és most végre leszakította

Mikor 2016-ban elmentem a Szigeten életem első Bring Me The Horizon koncertjére, alapból sem voltak magas elvárásaim. Ekkor már bőven az esernyős That's the Spirit című lemez után voltunk, ami a metalcore-t letekerve szélesebb körben is nagyon népszerűvé tette a zenekart, de nekem már túl volt azon a ponton, amit még be tudtam fogadni tőlük mondjuk a Suicide Season után. A koncert így is lehetett volna jó, de minden várakozásomat alulmúlta: az énekes Oli Sykes végigalibizte az egészet, és az látszott rajta, hogy rohadtul nem akar ott lenni. Akkora csalódás volt, hogy arra sem emlékeztem, hogy akkor még nyomták élőben a Chelsea Smile-t, pedig de.

A Bring Me The Horizon már akkor is tolta az azóta teljes sztorivá fejlesztett intrókat a koncertjein, amikben arról volt szó, hogy figyelj, most te itt életed legkeményebb koncertjén vagy, le fog szakadni a fejed, és ijedj meg. 2016-ban rohadtul nem történt semmi ilyesmi, tíz évvel később viszont a zenekar visszajött, és főműsoridőben mutatták meg, hogy basszameg, mégis csak le tudják szakítani a fejemet. Pedig én erre a koncertre is úgy mentem ki, hogy előre elkönyveltem egy újabb csalódást, de a Bring Me The Horizon most hatalmas bulit csinált, Sykes is odatette magát, és egészen hihetetlen módon

konkrétan deathcore-t nyomott azon a nagyszínpadon, ahol legnagyobb jóindulattal is 2015-ben, a Limp Bizkittel volt utoljára metálhoz köthető headliner.

A Bring Me The Horizon egy kifejezetten érdekes időszakon van túl, az elmúlt hónapjaik leginkább arról szóltak, hogy az első lemezük, a 2006-os Count Your Blessings 20 éves évfordulós újrakiadását promózták, ami bő egy hónapja jelent meg. Az, hogy az évfordulóra Sykesék előkapták a lemezt, elég meglepő volt, mert hiába volt ez visszatekintve a kétezres évek deathcore hullámának egyik legfontosabb anyaga, a kritikusok akkoriban nem voltak elájulva tőle, a zenekar tagjai pedig hamar meg is tagadták, és azóta számtalanszor hangzott el, hogy nem volt elég jó, sosem fognak ilyen zenét csinálni, és már 2014-ben arról beszéltek, hogy egy univerzum választja el őket attól a lemeztől. Ami tényleg így is volt.

Sykes májusban, az újrakiadás megjelenése előtt viszont eléggé más megvilágításba helyezte a dolgokat, amikor Nik Nocturnal podcastjában és egy Metal Hammeres interjúban is arról beszélt, hogy igazából sosem utálták a lemezt, és nem is érezték kínosnak (bár mai fejjel a szövegek egy részét azért már nem tartják vállalhatónak), egyszerűen csak nem voltak elégedettek azzal, ahogy szólt. Ezt a csorbát abszolút sikerült is kiküszöbölni, a Count Your Blessings | Repented úgy szól, mint egy álom, és abszolút megállja a helyét még a mai színtéren is, ahol az olyan zenekarok, mint a Lorna Shore megint szexivé tették a deathcore-t.

A Bring Me The Horizon a jeles alkalom okán kétszer le is nyomta Manchesterben az egész lemezt, plusz még pár régi számot, egészen az első EP-ig visszanyúlva, szóval mondhatni, minden adott volt ahhoz, hogy felvállalják a múltjukat, és talán mégis csak megint csináljanak deathcore-t. Egy szám erejéig csináltak is, a Count Your Blessings | Repentedre rákerült egy Dehumanized című új szám is, amivel egyszerre sikerült ledöbbenteni a régi rajongókat és azokat is, akik 2015-ben kezdték el hallgatni őket. Én imádtam azt a számot, és reménykedtem benne, hogy élőben is fogják nyomni, de a manchesteri duplázás előtti utolsó fesztiválos koncertjükön csak felvételről nyomták be a végén, szóval inkább előre elengedtem az egészet.

Aztán jött az intró, ahol a zenekar rezidens androidja végigmondta a mondókáját, de most kivételesen azzal zárta, hogy az egész közönség dehumanizálva lesz, aztán megjelent a Bring Me The Horizon, és azzal nyitotta meg a Sziget nagyszínpadának esti programját, hogy lenyomta a Dehumanizedot. Ez volt az a pont, ahol először éreztem, hogy oké, lehet, hogy a BMTH előző tíz éve nem nekem szólt – még ha mostanra sikerült is nagyjából megszeretnem azt, amit a That's the Spirit óta kiadtak –, de így mindent megbocsátok nekik.

Pedig innentől amúgy megint ugyanazt csinálták, amit az elmúlt években, és amivel amúgy teljesen megérdemelten váltak a világ egyik legismertebb, arénákat megtöltő rockzenekarává. Vagyis pörgették a dallamos, fülbemászó, elektronikával és poppal vegyített metál és rock közé belőhető számokat, amiket talán úgy lehet a legjobban leírni, hogy kemény zene azoknak, akik amúgy nem hallgatnak kemény zenét.

Az erős kezdés után a brit zenekar sorra szedte elő a POST HUMAN-lemezek, a That's the Spirit és néha a Sempiternal legnagyobb slágereit, ami alapvetően most sem hozott annyira lázba. De mégis sokkal jobban tetszettek, mint két éve a Parkban, mert akármilyen hülyén is hangzik, Oli Sykeson azt láttam, hogy a tinédzserkori önmagával való szembenézése, és a kultstátuszba emelkedett debütáló lemezzel való megbékélése, illetve a tény, hogy az most már tényleg olyan, amilyennek eredetileg szánták, őt magát is új szintre emelték. Az énekes korábban a megfelelő technika híján eléggé tönkrevágta a hangszálait, de ennek mostanra semmi nyoma, szinte minden kijött belőle a tiszta énektől a legmocskosabb hörgésekig.

Sykeson az is végig látszott, hogy iszonyatosan élvezi ezt az egészet, és ezt még olyankor is jó volt nézni, amikor az olyan cuccokat nyomták, mint a Happy Song meg a Follow You, pedig a That's the Spiritnél csak az Amót szerettem kevésbé. Ja, és közben minden hörgést odarakott ezekben a számokban, néha még pluszban is, szóval én nem tudok panaszkodni. Az igazi meglepetés viszont az volt, hogy a pénteki szettből nemcsak a The House of Wolves került ki, hogy a Dehumanized bekerülhessen, hanem a hagyományosan a közönségből valakit színpadra hívós Antivist is. Hogy miért? Azért, mert egy alighanem előre lezsírozott közjáték után a The Southern Oracle és a Teeth Marks énekese, Kókai Barni ment fel a színpadra,

és nyomta végig a Count Your Blessings nyitószámát, a Pray for Plaguest a zenekarral, én meg csak álltam ott vigyorogva, hogy nem hiszem el, hogy ez tényleg megtörténik.

Az mondjuk jól látszott, hogy a zenekar rajongói, akik egyébként meglepően sokan mentek ki a koncertre, mert sokkal nagyobb tömeg volt, mint amire számítottam, túlnyomórészt nem a régebbi lemezeken szocializálódtak, mert tanácstalan ácsorgás fogadta a számot. Még a mosh pitben sem értették az emberek, hogy mit is kéne csinálni ilyenkor, az első breakdownig kellett várni, hogy mindenki beugorjon. A Dehumanized alatt is ilyesmik történtek, voltak, akik őszinte rémülettel menekültek a verekedés elől. De ez mondjuk nem is meglepő, a legtöbben valószínűleg a Shadow Mosesnél durvább számokat még nem hallottak a Bring Me The Horizontól.

A végén azért a Doomed-Drown-Throne trióval az újhullámos rajongók igényei is abszolút ki lettek elégítve, pláne úgy, hogy a Drown alatt Sykes végig az első sorok nyakában lógva énekelt, de őszintén mondhatom, hogy örök fanyalgóként most én is úgy voltam a végén, hogy mégsem kell örökre rosszul éreznem magam, amiért 2011-ben nem néztem meg a brit zenekart a régi Dürerben. A Bring Me The Horizon pedig amellett, hogy a régi és az új rajongóknak is hozott valamit, egy látványos és szórakoztató koncerttel mutatta meg, hogy van helye a metálnak, sőt, a keményebb zenéknek is a Sziget nagyszínpadán. Remélem, hogy a szervezők is így látták.