Beintés a Fidesznek, kiállás a transzjogokért és végtelen mosh pit – Iggy Pop egyik kedvenc zenekara a Szigeten sem finomkodott

A Lambrini Girls nevéből már kapásból átjön, mennyire nem érdeklik a zenekar tagjait a rockzenei klisék. A két tag, Phoebe Lunny énekes-gitáros és Selin Macieira-Boşgelmez basszusgitáros az Egyesült Királyság egyik legolcsóbb, szupermarketes körteboráról nevezte el magát (ez nagyjából az a kategória a brit bulikultúrában, mint nálunk az alsópolcos koccintós). Fogtak egy gitárt meg egy torzított basszust, és elkezdtek kétszeres sebességgel kőegyszerű punkdalokat írni mindenről, ami felkúrja őket. Például a toxikus férfiasságról (Big Dick Energy), a kiváltságos háttérből érkező hírességekről (Filthy Rich Nepo Baby) vagy a munkahelyi zaklatásról és a vállalati képmutatásról (Company Culture). A Terf Wars című számukban például az online gyűlölködést figurázzák ki: „Van oka annak, hogy a gyerekeid már nem állnak szóba veled, Karen – az, hogy megint a Facebookon transzfóboskodsz. Vegyél ki egy szabadnapot!”

Hogy mennyire nem veszik magukat komolyan, azt a 2025-ös debütáló lemezük címe bizonyítja a legjobban. Az első albumukat ugyanis a Baha Men ezredfordulós trashpop slágeréről (Who Let The Dogs Out?) nevezték el. A mémek és a poénok mögött viszont kőkemény rendszerkritika van. A duó az álszent zeneiparnak is rendszeresen bemutat, különösen annak a felületes tempónak, amikor a fesztiválszervezők csak a kötelezők kipipálása miatt raknak női előadókat a plakátra. Phoebe Lunny 2024-ben a DIY Magazine-ban tette tisztába a dolgot:
„Rettenetesen unom már, hogy a nőkből álló zenekarokat egyetlen közös kalapba dobják, mintha a nemünk egy külön zenei műfaj lenne” – mondta.

A politikai témák náluk nem csak dalszövegekben jelennek meg. Az énekes-gitárost például zaklatás miatt tartóztatták le, miután emailben figyelmeztetett koncert- és fesztiválszervezőket egy másik zenekarban játszó férfi zenész viselkedésére, akit veszélyesnek tartott. A történetről 2026 áprilisában az A View From A Bridge podcastban beszélt részletesebben. Innen nézve elég nehéz lenne azt mondani, hogy a Lambrini Girlsnél a politikai kiállás csak egy jól eladható PR-fogás. A zenekar körüli energiára amúgy maga Iggy Pop is azonnal rákattant. Miután a legenda a BBC Radio 6-ban pörgette a számaikat, meghívta őket a londoni Crystal Palace Parkban tartott koncertjére is, majd Trevor Horn Personal Jesus-feldolgozásában is bevállaltak egy közös kört.

Ezzel a hátszéllel érkeztek meg a Szigetre is, ahol kezdéskor még kifejezetten lehangoló volt a látvány a Revolut Stage-nél. Mindössze egy harmincfős társaság lézengett a sátor előtt, és semmi sem utalt arra, hogy itt perceken belül elszabadul a pokol. Húsz perccel később viszont az első sorokban már mozdulni sem lehetett, a tömeg megtöltötte a helyszínt, a színpadról meg azonnal megérkezett a válasz arra, miért pörögnek sokan erre a brightoni duóra Iggy Poptól Kathleen Hannáig.

Phoebe Lunny azonnal világossá tette, hogy élőben sem hajlandóak finomkodni, úgy sétált be, hogy menet közben mindenkinek bemutatott egy határozott fuck!-ot, majd csípőből intett a tömegnek, hogy nyissák szét a teret az első mosh pithez. A káosz és a mémek mögött egyébként zeneileg is meglepően egyben van a Lambrini Girls. A felállás elsőre nem tűnik különösebben nagyszabásúnak, de nincs is rá szükség. A dalok rövidek, direktek, Phoebe gitárjátékát meg simán lehetne még órákig hallgatni.

A setlist egyébként magasról tett a megszokott fesztiváldramaturgiára. Míg a rokonműfajokban mozgó zenekaroknál (mint az egy fokkal finomabb Wet Leg, vagy a művészibb megközelítést preferáló Idles) a politikai kiállásoknak megvan a maguk kicentizett helye a show-ban (az Idles a Budapest Parkban például konkrétan ingyen merchöt ajánlott annak, aki leszedi a helyszínen lógó brit zászlót), a Lambrini Girlsnél ez egészen ösztönös reflexként jött.

Alig értünk a harmadik számhoz, a színpadról már nyíltan ment az exhatalom elleni kiszólás a háttérben kivetített Fuck Fidesz felirattal, és szintén a koncert visszatérő eleme volt a Free Free Palestine skandálás. Láthatóan nem ez volt az a koncert, ahol az ember elkerülhette volna a politikai agitációt, tekintve, hogy még Phoebe Lunny gitárján is ott virított a FUCK ICE felirat.

Az antifasiszta kiállások után a dobosuk, Misha Phillips hirtelen átvette a szót, és a zajos kőpunkot egy pillanatra megtörve beszélt a gyűlöletkeltés ellen. „A fasizmus felemelkedőben van. Ez döntő pillanat minden jóérzésű és együttérző ember számára, hogy kiálljon a transz emberek mellett. Miközben az alapvető emberi jogainktól fosztanak meg minket az iskoláinkban, a munkahelyeinken, a nyilvános tereinken és a kurva saját közösségünkön belül” – hangzott el a színpadról.

A súlyos beszéd után sem lankadt a koncert, a zenekar három választási lehetőséget kínált a sátorban gyülekező tömegnek: leülhetünk mindannyian a földre, építhetünk egy emberpiramist, vagy odaverhetjük a Sziget történetének legnagyobb mosh pitjét. Mondanom sem kell, az utolsó opcióra akkora katlan nyílt a sátor közepén, hogy teljesen mindegy volt, kinek mi volt az eredeti terve. Én szívem szerint maradtam volna inkább a szélén, hogy biztonságos távolból kövessem az eseményeket, de a tömeg sodrása meg a kollektív megőrülés végül magával rántott, mentem én is a többiekkel a sűrűjébe, ha akartam, ha nem.

A zenekar a szettje végére teljesen felszabadult, és ez nemcsak Lunnyn látszott, hanem Lilly Macieirán is, aki két szám között még elegánsan rágyújtott egy cigire, miközben a színpad padlóján elterülve játszott a basszusgitárján. A fináléra teljesen elengedték a fesztiválos korlátokat, lejöttek a közönségbe, telefonnal videózták a megőrülő tömeget, én meg egyszer csak azon kaptam magam, hogy a dobossal pogózom a tömeg sűrűjében.

A Lambrini Girls egyetlen pillanatra sem hagyta leülni a tömeget, és olyan tömény punkélményt hozott, ami biztosan az idei Sziget egyik legemlékezetesebb koncertjét eredményezte. Ennél erősebb belépőt nehéz lett volna elképzelni, már csak abban kell reménykedni, hogy nem kell sokat várni a következő budapesti körükre.