Sohasevolt zene, sohasevolt időből
Ahhoz képest, hogy a halál volt az utolsó színpadon elhangzott szó a Heaven Street Seven visszatérő, ilyen-olyan számítások szerint 30 éves jubileumot ünneplő koncertjén, ez a fellépés inkább azt bizonyította, mennyire élő még ma is a zenekar életműve. Jó kis nosztalgiaiparos húzás az egész – lehetne persze így legyinteni az egészre, és azt mondani, hogy a HS7 se bírta ki, hogy a dalaikba is beivódó nagy kortársak, a Blur, a Pulp, a Supergrass vagy az Oasis visszatérését megirigyelve még egy tiszteletkört fussanak a ma már idősebb, azaz fizetőképesebb törzsközönség előtt.
Az ilyen fajta tudatosság és számítás azonban teljesen idegen ettől a zenekartól, és valószínűleg tényleg az van, amiről a frontember, Szűcs Krisztián beszélt a koncert előtti interjúnkban: a zenekar szereti annyira ennek az életműnek a jelentős részét, hogy a dalok megérdemlik néha az ilyen nagyobb gesztusokat, mint amilyen a parkos koncert.
Az ilyen életműösszegző, visszatérő koncerteknél mindig nehéz ügy, hogy mennyire kell az egészből valami különlegeset, valami mást csinálni, mint amit a zenekar korábban egy sima koncertjén tenni szokott. Láthattunk erre az utóbbi években különböző példákat, volt olyan zenekar, amely inkább a zenés színház felé vitte a műsorát, sok extrával, és volt olyan reunion is, ahol szinte jobban egymásra érzett a zenekar, mint a klasszikus korszakában.
A HS7 koncertje valahol a két véglet között volt. Akadt például meglepő húzás, amikor a koncert közepén a Hűvös játszotta el a Hol van az a krézi srác?-ot, de az meg szinte pofátlanul minimalista húzás volt, hogy a színpadkép vizualitása megállt egy fekete háttér előtti Heaven Street Seven feliratban. Szóval készült extrákkal a zenekar az alkalomra, előjött Lovasi András a közös dalra, A konyhámbanra, a HS7 Ábrahám Zsolt előtti két gitárosa, Balczer Gábor Cziba és Kiss Endre is közreműködött pár számban, de a koncerten érződött, hogy a zenekar azért nem az ilyen típusú, ünnepeltetős, alkalmi pillanatokban mozog a legotthonosabban.
Ezért szerintem a koncert legjobb pillanatai akkor érkeztek, amikor a zenekarnak sem kellett nagyon a koreográfiával, a ki- és belépőkkel törődnie, így tényleg csak a dalokra koncentrált mindenki a színpadon. A koncert kb. egyharmadánál érkező Ez a szerelem/Éjszaka/ Gesztenyefák alatt/Nem elég blokknál lehetett a közönségen is először azt a felszabadultságot érezni, hogy oké, ez most többet jelent mindenkinek az udvarias tisztelgésnél.
Egy ilyen, az ünnepelt zenekar több korszakát is felvonultató koncerten aztán azon is lehet merengeni, hogy mitől talált be ennyi, nagyon különböző embernél a HS7, és hogy maradt ennyire időtálló az életmű nagy része. Mert az még valamennyire magyarázat, hogy a zenekar hangzásából pont kilógó, onnan kikacsintó számok futották be a legnagyobb pályát (Dél-Amerika, Krézi srác, Márta), de közben végig ott volt valami nagyon furcsa együttállás a HS7 zenéjében, ami miatt akkor és ma is kicsit olyan, mintha egy furcsa párhuzamos univerzumból, a sohasevolt időből érkezett volna a zenekar.
Sok minden ismerős lehet persze ebből a világból, Szűcs dalszerzői attitűdjének alapeleme az irónia, de a legjobb dalszövegeiben ezt a fanyarságot a nonszensszel, a kifacsart, szécsipálos romantikával és költőiséggel párosította. A HS7 zenéje is olyan, amelynek persze fel lehetne sorolni az előképeit, nem is voltak ezek különösebben titokban tartva (a parkos beállás alatt például háromféle zenekaros póló volt a tagokon: Oasis, New Order, Tame Impala), de mindig is olcsó megfejtésnek tartottam a zenekarra a britpopos jelzőt. Főleg a magyar nyelvre váltástól, az áttörést meghozó Cukor lemeztől kezdve lett világos, hogy a zenekar tagjaira jóval a britpop hódítása előttről származó angolszász gitárzenék is nagy hatással voltak, és ugyanúgy építettek ezek a dalok a magyar popzenei és underground hagyományokra. Néha tudatalatt, hiszen a HS7 egyik legjobb száma, az Éjszaka bevallottan csak véletlenül idézi Szörényi Levente és Koncz Zsuzsa azonos című számát.
A HS7-nek biztosan nem kedvezett a maga idejében ez a nehezen leszűkíthető, szerteágazó életmű. Az indie-seknek nem biztos, hogy bejött a kuplé, a Dél-Amerika nagy kedvelői meg nem biztos, hogy csípték a Tudom, hogy szeretsz titokban apokaliptikus hangulatát.
Szűcs a könyvében (Utazás a kegyetlenbe) például úgy fogalmazott, hogy itthon az üvegplafont csak azzal törhette volna át a zenekar, ha felvesznek valamilyen hiteles pózt, karaktert, és azt tolják végig. Jól látszik, hogy ezzel teljesen ellentétes irányba ment végül a zenekar, és ezért sem egyszerű a HS7-ről véleményt alkotni, mert a zenekar mintha kereste is volna azokat a lehetőségeket, amikor kibújhat az ilyen könnyű magyarázatok, véleményalkotások alól. Jellemző, hogy a talán legegységesebbnek, legkompaktabbnak tartott csúcslemezük (Tudom, hogy szeretsz titokban) után kijöttek egy teljesen más irányba induló, kísérletező lemezzel, a Jazz-zel (amin szerintem legalább annyi jó dal és ötlet van, mint az előzőn).
Szóval nem lehet csak úgy, egy szusszal a HS7-ről beszélni, a Nem elég például szerintem rossz és irritáló szám, és több olyan daluk is van, amikor vagy csak a refrén, vagy csak a verzé, vagy egy ötlet igazán jó, de minden lemezen ott vannak az olyan, a mostani koncerten is remekül elsülő dalok (Dunabeat, Hullik a zápor, Nem baj), amikben a zenekar a saját univerzumán belül talált el nagyon valamit.
Ez a sokszínűség a Parkban is kijött, a zenekar kezdeti időszakát idéző, angol nyelvű számok azért érezhetően nem hozták annyira lázba a közönséget, és nálam az a kitérő sem működött, amikor Szűcs előbb Jappánnal duettben adta elő a Rengeteg bort, aztán Lovasi érkezett a nem túl emlékezetes közös dalra.
A koncert utolsó harmada már nyilván a legnépszerűbb dalokról szólt, a főműsort lezáró Menni kell továbbra pedig Szűcs már gyerekmotorral érkezett a színpadra, de a koncert ráadásának néhány zavart okozó pillanata („Robi, úgy volt, hogy meghajlunk közösen, nem?”) valahogy igazabb, hitelesebb volt a betervezett gegeknél. Csak eljátszották azért a végén a krézi srácot is, és a szám közben Szűcstől random ponton érkező „tequila!” kiáltás már a régi koncertek idétlenségéből is visszacsempészett valamit a Parkba. Nem tudom, hány év múlva veszi elő ez a felállás újra a HS7 dalait, de azt a koncertet már valahonnan ebből, a zenekarhoz jobban illő és felszabadultabb hangulatból indítanám.
