Nincsen semmi bajom az alázattal. Jót tesz az egónak

Jeffrey Wright tipikusan az a színész, akinek az arca, és főleg a hangja egészen biztosan ismerős, még ha a neve nem is ugrik be rögtön. Pedig illene: az eredetileg jogi karra járó Wright szerepelt olyan óriásprodukciókban, mint az Éhezők viadala filmsorozat, a Daniel Craig-féle Bond-filmek, a Westworld, a jelenlegi Batman-filmekről nem is beszélve, amiben Gordon felügyelőt alakítja. A legújabb Batman második részének forgatásáról ugrott be a karlovy vary-i filmfesztiválra, ahol egyrészt életműdíjat is kapott, másrészt pedig felvezette a Basquiat című filmet, életének első főszerepét, amiben a tragikusan korán elhunyt New York-i művészt alakítja olyan óriások mellett, mint Willem Dafoe vagy Christopher Walken.

Többek között erről az 1996-ban bemutatott filmről, a Wes Andersonhoz fűződő kapcsolatáról és mellékszerepekről beszélgettünk, de arról is, hogy miért vállalt el egy pici szerepet az Ali című életrajzi filmben Will Smith mellett. Az interjú egy kerekasztal-beszélgetésen készült, más újságírók jelenlétében.

Szóval ön szerint a politika és a színészet különböző dolog? Én nem vagyok ebben ennyire biztos. A közélet egyre jobban hasonlít a szórakoztatóiparra, minden érintett kárára. De Washington városában nőttem fel, belém ivódott a politika. Édesanyám ügyvéd volt, miatta én is jogi karra mentem, valamennyire vonzódtam a pályához. De gyerekkorom óta vitt mindig a színházba, ami elhintette azokat a magokat, amik később kinőttek. Az egyetem harmadik évében szerepeltem egy színdarabban, édesanyám pedig csak vakarta a fejét, hogy mi történik velem.

Ezt a két érdeklődést akartam egyesíteni. Olyan filmekben akarok dolgozni, amelyekben vannak politikai elemek bőven. Ott van például az Amerikai irodalom, abban van bőven. Vagy az egyik korai szerepem, az Angyalok Amerikában tévésorozat. A filmnek sosem szabad a sarokban ülnie, távol a társadalomtól. Fontos eszköze annak, hogy megértsük a világot, és a helyünket benne.

Egy karrier, akár az élet, kis részletekből, napról napra épül fel. Mindig az a meglepő nekem, hogy néha ez a karrier nagy hatással van másokra. Ennél a filmnél kifejezetten sok fiatal színészről és kreatív emberről tudom, hogy hatással volt rá. Volt már rá példa, hogy olyan fiatal színészek, akiket valószínűleg önök is ismernek, azzal jöttek oda hozzám, hogy ez az alakításom az, ami miatt színészek akartak lenni, vagy ezért akartak New Yorkba költözni. Az ironikus az egészben az, hogy én is voltam ez a fiatal színész egyszer, aki egyszer látta Dustin Hoffmant az Éjféli cowboyban, és eldöntötte, hogy egyszer el akar menni arra az őrült helyre. Vagy amikor láttam a Pillangót vagy a Maraton életre-halálra című filmet, és láttam rajta a beletett munkát, gondolatot, a színházi mesterséget, akkor döntöttem el, hogy ha színész leszek, akkor az lesz a minta. Nagyon sok színész nagyon sok alakítása volt rám hatással, de nem volt olyan, akinek a képességei nagyobb hatással voltak rám, mint ő. Amikor fiatal színészek hasonló dolgokat mondanak nekem, akkor nagyon meglepődök, mert nem tudom, hogy ez a folyamat mikor zajlott le. Én csak megyek dolgozni minden nap.

Készítettem egy tévésorozatot Sidney Poitierrel, az volt a címe, hogy Separate But Equal (magyarul: Külön, de egyenlő rangban). Egy fiatal ügyvédet játszottam benne. Szerepelt abban a sorozatban egy színész, akit úgy hívtak, hogy Albert Hall. Hall volt a Chief nevű karakter az Apokalipszis most-ban. Azt a filmet vagy ezerszer láttam. Ott voltam azon a forgatáson, és azt éreztem, hogy oké, ott van Poitier, persze, egy hős, ott van Cleavon Little is, aki szintén elképesztő. De ott van Albert Hall! Nagyjából 22 éves voltam, meg is mondtam neki, hogy mekkora hatással volt rám. A forgatás után adott egy könyvet, egy jógi önéletrajzát. Hall pedig beleírt egy ajánlást is, amire még mindig emlékszem: a fejlődés az, ha egy fiatal színész odajön hozzád majd évek múlva, és azt mondja, hogy ezerszer látta a filmedet. Igaza volt, mert már történt ilyen azóta.

Készül most egy újabb film Basquiatról, amiben van egy kis szerepem. Nem voltam benne biztos, hogy el akarom vállalni, de végül mellette döntöttem. Ugyanis visszaemlékeztem, hogy mekkora hatással volt rám Gary Oldman, Willem Dafoe, Chris Walken vagy David Bowie, és hogy tárt karokkal fogadtak a Basquiat forgatásán. A mostani film főszereplője, Calvin Harrison akarta, hogy benne legyek az újban. Arra gondoltam, hogy itt a lehetőség visszadni azt a támogatást, amit én megkaptam. Pár hete láttam a kész filmet, Harrison nagyon jó benne, és a történet is Jean-Michel Basquiat egy újabb oldalát mutatja meg. Én az apját fogom játszani, bár túl fiatal vagyok ehhez.

Próbálok nyitott maradni mindenre, ami nekem érdekes. Ilyenek például a Batman-filmek. Azért mondom többes számban, mert most forgatjuk a másodikat, ezért van ez a bajusz is. Szerintem Matt Reeves rendező nagyon újszerűen és frissen állt hozzá ehhez a történethez. Szerintem ő nem egyszerű képregénysztoriként éli meg Batmant, hanem egy lehetőségként, hogy kortárs témákkal foglalkozzon egy sokkal dinamikusabb formában. Közben meg óriási rajongója Batmannek, nagyon sokat jelent neki, érti is a világot, de a felkészüléshez inkább a hetvenes évek amerikai filmjeiről, például Sidney Lumet-filmjeiről beszélünk. Nem szeretnék csak önmaga kedvéért egy franchise-filmben szerepelni. Ha megtetszik egy lehetőség, akkor maga a munka, az ötlet vagy a koncepció tetszett meg, mindegy, hogy egy blockbusterről vagy egy független filmről van szó.

Játszok én bármit, főszerepet, mellékszerepet, mindegy. Sőt, szeretek mellékszerepeket játszani. Nincsen semmi bajom az alázattal. Jót tesz az egónak.

De például ott volt az Ali. Sok különböző oka lehet annak, ha egy filmet elvállalok, de ott egy konkrét oka volt: hogy találkozzak Muhammad Alival. Része lehettem egy gyerekkori hősöm történetének, és ráadásul lehetőségem nyílt találkozni vele. És nagyon sok időt tudtam vele tölteni kettesben. Abban a filmben Howard Binghamet játszom, Ali fotósát, és az igazi Bingham néha felhívott, hogy megy a reptérre Muhammad Aliért, van-e kedvem menni vele. Naná, hogy volt! A másik érv az Ali mellett az volt, hogy Afrikában is forgattunk, azt is ki akartam próbálni. Nem kell, hogy én legyek a stáblista első helyén, vannak dolgok, amik legalább annyira értékesek, ha nem jobban.

Imádok Wesszel dolgozni. Imádom a filmjeit, az esztétikáját, azokat a nagyon egyedi paramétereket, amikkel dolgozik. Imádom, hogy mindenki más véleményét teljesen figyelmen kívül hagyva dolgozik. Autentikusan saját maga. Ő a saját műfaja. Van egy szürreális színpadiasság benne, amit nagyon értékelek. Egy irónia, amit nagyon értek. Mi színészek ugye először a szöveget látjuk, és abból mindig kiderül, hogy egy csodálatos író. A Francia kiadás volt az első lehetőség, hogy vele dolgozzak. Az az epizód, amire felkért, teljesen belém égett. Mint a grillrács nyomai a steaken. Rögtön értettem benne a szándékot.

Nagyon jól esik, hogy utána még felkért, hogy dolgozzak vele megint, ezek intellektuálisan és szakmailag is nagyon kielégítő munkák. Amikor először találkoztam vele, azt mondta, hogy szinte az összes színdarabot látta New Yorkban, amiben szerepeltem. „Tényleg? Miért nem jöttél be az öltözőbe köszönni?” – mondtam neki. Később derült ki, hogy a Francia kiadásnak azt a részét direkt nekem írta. Az megható volt.

Ebbe még nem gondoltam bele. A Batman-filmekben például Gordon felügyelőnek van hatalma, de azért nem az a film címe, hogy Gordon. De nem ez inspirál, hanem az, hogy olyanokat találjak, akikkel jól együtt tudja dolgozni. Ahogy telik az idő, ez a kör egyre szűkül, de sokkal érdekesebb filmkészítőkkel van tele.

Már változott! Hallottam évekkel ezelőtt felvételeket rólam, és már hallom a különbséget. Mindig azzal szoktam viccelni, hogy bourbonnal és cigivel tartom karban, de ez persze nem igaz. Már kevesebbet iszom, a cigit pedig letettem. Nemrég volt lehetőségem egy Walt Whitman-verset szavalni a New York Timesnak az Egyesült Államok létrejöttének 250. évfordulójára, azt nagyon élveztem. Ha hangom van, minden van!