Az ókor Oppenheimere
„A látható varázslatok kora” – ezzel a felirattal kezdődik Christopher Nolan Odüsszeia című eposza, amit három órával később már nem tudok úgy nézni, mint Nolan viccét azokkal szemben, akik a mitológiát kérik számon a régóta dédelgetett filmjén. Persze három órával korábban is sejthettem volna, hogy a feliratnak nem kell különösen hinni, hiszen ha valaki, akkor Nolan akármennyire is szeretné, nem varázsló, hanem legjobb esetben is illuzionista. Különös vonzalma van ahhoz, hogy a fantasztikumot a lehető legszárazabban, tényszerűen tálalja, a Csillagok között idegen bolygói nem felfoghatatlan tájak, az időutazás nagyjából olyan kellemes, mint egy kórházi rehabilitáció a Tenetben, Batman pedig semmiképpen sem egy társadalom felett álló szuperdetektív, hanem egy gazdag csóka maszkban.
Nolan a fantasztikum helyett egy dolgot szeret sokkal jobban: a szabályokat. Szinte minden filmje arról szól, hogy léteznek a története univerzumában olyan szabályok, amikhez feltétlenül ragaszkodni kell: meg kell találni a feleség gyilkosát (Memento), nem szabad csalni a bűvésztrükkben (A tökéletes trükk), a világot nem illene felrobbantani (Oppenheimer). Aztán a szereplői addig feszülnek ennek az axiómának, amíg muszáj valahogy megszegniük, ezzel pedig a saját világukat is tönkreteszik. A Memento hőse a gyilkos, A tökéletes trükk valójában sci-fi, az Oppenheimerben ugyan a világ nem pusztul el, de ártatlan japánok százezrei szörnyethalnak. Azért olyan sikeres illuzionista, mert ezeket a témákat mindig trükkökkel leplezi, rossz irányba tekeredő idővel, megbízhatatlan narrátorral, időben eltolt cselekménnyel, töredékes elbeszéléssel. Bár nem ez volt az eredeti, angol változata, de annál jobb címe Nolan-filmnek tényleg nem lesz, mint A tökéletes trükk.
A második legjobb pedig talán az Odüsszeia. Cím, nem film. A magányos férfinek muszáj szembenéznie a múltjával, tetteinek súlyával, a világgal, ami miatta lett olyan, amilyen. Melyik Nolan-filmre igaz ez? Melyikre nem igaz? Amire egészen biztos, hogy nem az, az Homérosz hőskölteménye. Valamennyire a struktúráját meghagyta a rendező-forgatókönyvíró, de annyira átkalapálta a saját univerzumára, hogy alig várom, hány érettségin húzzák fel majd a szemüket a bizottság tagjai, amikor a vizsgázó arról kezd el beszélni, hogy Odüsszeusznak poszttraumás stressz-szindrómája volt.
A Nolan-féle Odüsszeuszban modern nyelven, egy kivétellel amerikai angolt beszélnek még az angol színészek is. Néha elhagyja a szájukat egy-egy „fuck”, hexameternek nyoma sincsen. Ahogy varázslatnak sem: ebben az új változatban nem szerepelnek az eredeti történet minden szálát mozgató istenek, nincsen deus ex machina, nincsen mágia, nincsenek roppant tettek és felfoghatatlan látványok. Amikor a végső fantasztikumhoz eljutunk, a hádészi alvilághoz, az is igazából csak Izland. Amikor Kirké disznóvá változtatja Odüsszeusz csapatát, inkább tűnik extrém csontkovácsolásnak. A trójai falóban rejtőzködő katonák „húgyban és szarban” várnak napokig. A zavarodott, megtört Odüsszeuszt mintha Athéné követné és irányítaná, de ott sem minden az, aminek látszik.
Semmiképpen sem azt akarom mondani, hogy szeretném nagyvásznon viszontlátni a Xéna hangulatát, de ahogy Nolan ehhez a világhoz áll, ahogy feldolgozza és bemutatja azt, az nekem fárasztó. Fárasztó, ahogy végig a komor, dörgedelmes zenét hallgatva súlyos pillantásokat és borzasztó megpróbáltatásokat kell átélniük mitológiai szereplőknek. Fárasztó az, ahogy Nolan megint a világ, sőt az egyetemes emberi civilizáció súlyát ráteszi a főszereplőjének vállára, és csak ez határozza meg. Fárasztó az, ahogy a mellette levő karaktereknek már nem jut ilyen jellemző, ezért kifejezetten jellegtelennek tűnnek mellette. Fárasztó, hogy elvileg ez a film Az Emberről szól, de olyan mintha az ember nem érdekelné egyáltalán.
Persze Odüsszeusz helyzetét némileg megkönnyíti, hogy Matt Damon játssza, az ember, aki egyszer tudott igazán ellenszenves lenni, és az a Csillagok között volt. Damon roppant módon ki van pattintva, mindegy, hogy életének melyik szakaszában jár a történet szerint, a szemében pedig mindig vegyül az átlagemberség, a hivatástudat, és egy kis csodálkozás is. Fiaként, a trónra váró Télemakhoszként Tom Hollandnak már kevesebb feladat jut, majd ahogy megyünk lejjebb a szereposztás ranglétráján, a jellemzők úgy lesznek egyre kevesebbek. Robert Pattinson a folyton száját nyalogató, intrikus Antinooszként már a közhelyekkel játszik, ahogy a magát özvegynek gondoló Pénelopéként Anne Hathaway is csak egy mérges dühkitörést kap, amit színészi játéknak lehet nevezni. Nolan sosem tudja elérni, hogy nemhogy egy világba, de akár egy viszonyrendszerbe tartozzanak ezek az emberek, akiket elvileg különböző konfliktusok tartanak össze.
Persze az érzelmek sosem voltak az erősségei, ezért is lesz Odüsszeusz egy olyan főhős, akinek egyetlen érzelme van: a bűntudat. A bűntudat azért, mert halálba hajszolta saját embereit, mert a halálukat nem tudta méltó módon megülni, és vagy más galád harci bűntettekért, amiket csak fokozatosan tudunk meg. Nolan játékmesterként fel is állít egy vezérszabályt, úgynevezett Zeusz törvényét, ami kimondja, hogy minden vendéget barátsággal kell fogadni, hiszen nem lehet tudni, mikor lesz az egy istenség álruhában. A törvény annyira fontos, hogy több szereplővel is elmondatja, és ahogy a cikk elején, a fő konfliktus abból áll, hogy valaki addig próbálja ezt betartani, amíg egyszerűen már nem tudja: és akkor az általa ismert világ összeomlik.
Az Odüsszeia mindezek mellett úgynevezett kardozós-szandálos film is, amiben a főhőseink különböző fizikai megpróbáltatáson esnek át azért, hogy elérjék a céljukat. Ezek a megpróbáltatások mindig brutálisak, emberáldozattal járnak, a végén nem marad senkiben elég tartás, hogy ujjongjon, amiért túlélték. Főleg azért, mert marad nekik az evezős bárka és a bolyongás, mint jutalom. Nolan nem stilizálja túl ezeket a harcokat, a kamera mindig a katonák között marad, nincsenek messzi látképek, ritkák a totálok. Vér kevés van, de kaszabolás annál több – ez a film a harcról szól, és arról, hogy túlélni néha rosszabb, mint meghalni benne.
Az Odüsszeia költeményként is adja magát a Nolan-féle struktúráknak, az elbeszélés több idősíkon zajlik, visszaemlékezések, elbeszélések, dalok szakítják meg, ezt a fajta, több múltba is kóstolgató történet megmaradt benne. Nincsen benne megoldandó rejtély, senki sem fog belezavarodni abba, hogy milyen korszakban és pontosan mikor járunk. Visszatérnek a Eredet totemjei is, az apró emléktárgyak, amik kellemes vagy kellemetlen emlékeket tudnak idézni abban, aki a markában tartja. Ludwig Göransson zenéje szinte megállás nélkül szól a három órában. A díszletek – sokszor létező templomok és várak – letisztultak, egyszerűek, funkcionálisak. Erős kövek, mondja Pénelopé, amikor lenéz Ithakában a város faláról, és hiszünk neki. Van benne valami tapintható.
De nekem Odüsszeusz története, sőt a görög mitológia egésze valami megfoghatatlan, idegen, és ez az, ami hiányzik a Nolan-féle változatból. Minden konfliktusa, harca és érzelme olyan, mintha ismerős és mai lenne. Az út vissza Ithakába az egyetemes kultúra annyi elemét inspirálta, melankolikus, dialógus nélküli olasz filmtől kezdve (Nostos: Il Ritorno) népszerű videojátékon át (Hades 2), amiknek mind sikerült megragadnia ezt az alapvető idegenséget. Ez a világ nemcsak régen volt, hanem egészen máshogyan volt. Nolan a csatajeleneteivel, a kézzelfogható textúráival (még Polüphémosz bőre sem tűnik viszolyogtatónak), a modern érzelmeivel nagyon is visszarántja hozzánk, ahelyett, hogy minket vinne el oda. Ez a magyarázat a szereposztásra is, inkább a Nolan-univerzum egyszer biztosan bevált szereplőit hozza össze (Himesh Patel, Elliot Page, Benny Safdie), mint hogy bármilyen korabeli reprezentációt nyújtson. Biztos, hogy mindkét útban el lehet fáradni, de a másiktól legalább kaptam volna valamit.
Az Odüsszeia csütörtöktől látható a mozikban.
