Ilyet csak a foci csinál egy popszámmal
„Hol a fa**ba lennénk a Wonderwall nélkül. Hol lennénk? Szőnyegeket, vagy valami hasonló szart árulnánk”
– Liam Gallagher, korunk nagy gondolkodója és költője az Oasis visszatérő turnéjának dublini állomásán így konferálta fel a Wonderwallt, a zenekar leghíresebb dalát, ami a foci-vb-n most már minden más számot elhomályosít, azokat is, amiket a FIFA nyomna le a torkunkon. A mindig is szofisztikált megszólalásairól és visszafogottságáról ismert előadó a jelek szerint az utóbbi években megbékélt a dallal, amit az Oasis szétesésekor már annyira utált, hogy saját bevallása szerint*
Ehhez képest ma már nagyon éli a szám újabb reneszánszát, ahogy a foci-vb-n a meccsek után az angol szurkolók a játékosokkal együtt éneklik a dalt. A Wonderwall szerzője és Liam bátyja, Noel Gallagher meglepődött azon, hogy az olyan fiatal játékosok, mint Jude Bellingham és Elliot Anderson a felvételek alapján ismerik a dalszöveget (és valószínűleg jobban is élvezik a dalt, mint Ed Sheeran rögtönzött előadását az angolok bázisán).
A Wonderwall az angolok első meccse, a horvátok elleni győzelem után hangzott el először, a közös éneklés után Harry Kane arról beszélt a meccs után, hogy amióta az angol mezt viseli, ez a pár perc volt talán a legszebb élménye. Az Oasis dala azóta kötelező elem a mostani vb-n a meccsek előtt és után, és nehéz annál kifejezőbb képsort találni az egész jelenségre, mint amikor a VIP-ben David Beckham a fiával, Romeóval énekli a dalt, miközben lent a pályán Kane a nála jóval fiatalabb játékosokkal összeölelkezve üvölti a szöveget.
Azóta sokan fejtegetik a titkot, hogy miért éppen ez a dal talált be annyira a foci-vb-n, pedig a titok valószínűleg annyi, hogy a Wonderwall tényleg mindenkié lehet. A dal szövege bármiről szólhat, egy szerelem, egy barátság, egy nehezen kifejezhető, jó érzés is belelátható Noel Gallagher soraiba, aki persze többször is egymásnak ellentmondó dolgokat nyilatkozott a dal értelméről a megjelenése óta. Liam szerint a wonderwall kifejezés egyszerűen jól hangzik, és ez a bizonyos csodafal bármi, tényleg bármi lehet. A címötletet adó filmben például egy olyan fal, amin keresztül Jane Birkint lehet kukkolni.
És persze lehet azt is fejtegetni, hogy a dal a sebezhetőségről szól, arról, amikor nem lehet szavakba önteni az érzelmeid (ami ugye gyakori téma az Oasisnél). Aztán biztosan ott van a dal sikerében az Oasis-revival is, a visszatérő turné még a vártnál is nagyobb kulturális hatása és a menekülésként is felfogható kilencvenes évek nosztalgia. Az is dob a Wonderwall hatásán, hogy a dal passzol az angol szurkolók romantizált attitűdjéhez, ahogy újra és újra felspannolják magukat, hogy megannyi csalódás után, talán, maybeeee, most majd sikerül. És persze le lehet csapni az egészet olyan profán módon, ahogy azt Noel tette a dal sikerét látva, amikor azt nyilatkozta: „ez a dal a népé”.
Persze nemcsak a Wonderwall számít nagy slágernek az angol szurkolók körében, Bellinghamnek szól a Hey Jude! a Beatlestől, és a női válogatott menetelése óta a Sweet Caroline Neil Diamondtól is nagy kedvenc. A Wonderwall azonban már örökre a 2026-os tornához köthető marad, a későbbi tornákon aligha lesz ekkora hatása a játékosokra és a szurkolókra a dalnak.
Tiltották, tűrték, támogatták
A Wonderwall már az 1995-ös megjelenésekor óriási siker volt, abban a korban, amikor a kislemezeket még csak az albumeladások ösztönzésére használták a kiadók. Már az akkori eladásokon látszott, hogy a Wonderwall olyanokhoz is eljutott, akik egyáltalán nem vásárolnak rendszeresen lemezt. A dal akkorát ment, hogy már menekülni kellett előle, Noel Gallagher például egyszer arról anekdotázott, amikor Manchesterben a hangszerbolt tiltólistáján is ott volt a szám, hogy senki se ezzel a pár egyszerű akkorddal menjen az eladók idegeire. A Wonderwall a focistadionokba is eljutott, a Gallagherek kedvenc csapata, a Manchester City szurkolói például a kilencvenes években Georgi Kinkladze, a csapat grúz légiósának nevét költötték bele a dalba („and all the runs Kinkladze makes are winding”).
Pedig a Wonderwall egyáltalán nem az a tipikus Oasis-dal, az eredeti felvétel dobtémájára, hangzására például a Portishead akkoriban megjelent debütáló lemeze, a Dummy hatott, Noel Gallagher pedig a zenekarhoz akkor frissen csatlakozott dobos, Alan White tehetségét is használni akarta a számhoz. Persze kellett az összképhez Liam mindent leuraló énekstílusa, amitől tudom, hogy főleg ebben a dalban sokan a falra másznak, meg is értem őket, de a Wonderwall elképzelhetetlen a stílusa nélkül.
A dal tarolása után a zenekar nyilván annyira unta a számot koncerteken, hogy több verzióban is játszották az évek alatt, hol teljesen lecsupaszították, hol széjjeltorzították, a legutóbbi turnén aztán megtalálták a középutat, és végleg elfogadták, hogy ez a dal nagyobbra nőtt náluk. A Wonderwallt rengetegen feldolgozták, és a kilencvenes évek zabolázatlan angol popkultúrájára (amikor Noel Gallagher a Blur tagjainak halálát kívánta, vagy Jarvis Cocker a pucér fenekét mutogatta Michael Jackson fellépése alatt) jellemző, hogy amikor a Mike Flowers Pops előadta a saját verzióját a BBC-n, akkor simán elhitették az emberekkel, hogy valójában övék az eredeti verzió, és az Oasisé a feldolgozás.
A Mike Flowers Pop vicceskedése után Noel Gallaghert tajtékozva hívta fel akkori barátnője, későbbi felesége, Meg Matthews. „Nem is rólam írtad a dalt???” – szögezte a kérdést dühösen a zenésznek, akinek legalább másfél órájába telt bizonyítania, hogy tényleg övé az eredeti szám.
A Wonderwall erejét pedig mindennél jobban leírja Jay-Z 2008-as Glastonbury fesztiválos fellépése, amikor a repper az őt szapuló Noel Gallaghert akarta azzal cukkolni, amikor a zenekarával belekezdett a Wonderwallba. A gúnyos geg azonban hamar önfeledt pillanattá vált, ahogy a közönség azonnal folytatta a dalt, és végül Jay-Z is megadta magát a pillanatnak. A beszólogatásból így a fesztivál történetének egyik legemlékezetesebb pillanata lett.
