James Cameron rendezte volna Billie Eilisht, de inkább Eilish rendezte Cameront

A háromszoros Oscar-díjas James Cameron nagyjából mindent elért, amit Hollywoodban el lehet érni. Ő volt az első rendező, akinek két filmje is átlépte a 2 milliárd dolláros bevételt (Titanic, Avatar), aztán ez újra sikerült neki, minden idők legtöbb bevételt hozó filmjeinek első négy helyezettje közül hármat ő jegyez, forradalmasította a 3D-filmeket, és olyan blockbusterek köthetők a nevéhez, amiket máig etalonként emlegetünk. Az Avatar harmadik részével decemberben jelentkező Cameron időközben azonban másfelé fordította a figyelmét: a 2020-as évek egyik legfontosabb popsztárjával, Billie Eilishsal kezdett forgatni, ennek az eredménye a május elején debütált turnéfilmjük, ami a hangzatos promója ellenére valójában nem váltja meg a világot.

A Hit Me Hard and Soft: The Tour a 2024-es lemez (kritikánk itt) turnéjának manchesteri koncertjein forgott rengeteg 3D-kamerával. A projekt eredetileg Cameron ötlete volt, Billie Eilish anyján, Maggie Bairdon keresztül kereste meg az énekesnőt azzal a koncepcióval, hogy immerzív 3D-s koncertfilmet akar rendezni neki. Ez a „neki” aztán inkább „vele” lett – Eilish állítólag rögtön rábólintott az ötletre, és utána aktívan be is szállt az alkotói folyamatba.

A filmben viccel is vele Cameron, hogy az ő nevét majd elég lesz piciben kiírni, ő inkább csak partnerként van jelen, a saját produkciójánál a valódi főnök Billie Eilish, aki maga találja ki a színpadképeket és a fényjátékot is a szakemberekkel egyeztetve. Ez jó látleletet ad arról, hogy mennyire átalakult mára a popsztárok világa: a zenészek szuverén figuraként urai és kreatív igazgatói a saját univerzumuknak.

A Guardian szerint ez a legnagyobb és legjobban várt, állítólag 20 millió dolláros büdzséből készült koncertfilm Taylor Swift: The Eras Tour című 2023-as filmje óta, és azt állítják róla, hogy „újraértelmezik vele, amit eddig koncertélményként ismertünk”. Ez tényszerűen nem igaz, mert a Hit Me Hard and Soft: The Tour turnéfilmnek unalmas és lapos, dokumentumfilmnek pedig sajnos kevés, pedig még annak a lehetőségét is felvillantja. A látványon túl nincsenek irreálisan nagy elvárásaim egy koncertfilmtől, Cameronék viszont épp annyiszor húzzák el előttünk a mézesmadzagot a színfalak mögött felvett személyes jelenetekkel, hogy egy idő után elkezdjük várni ezeket.

Ez a film megveszekedetten nagy és emlékezetes akar lenni, és az extra körítés mintha csak arra szolgálna, hogy minél grandiózusabb dolgot facsarjanak ki az egyszerű alapreceptből. A 3D viszont sokszor gyenge, legtöbbször pedig nem is segíti a bevonódást a show-ba, és nem is kerülünk vele közelebb a főszereplőhöz. Sokkal hatásosabb, amikor alábukunk az aréna közepén elhelyezett színpadnak, ahol többfős „földalatti” stáb dolgozik azon, hogy minden flottul menjen.

A sok technikai üresjárat nem a 3D hibája, egyszerűen az a realitás, hogy Billie Eilish több popipari kortársához (Chappell Roan, Sabrina Carpenter) képest relatíve minimalista show-t csinál, ha a Guess alatt villódzó lézereket és a Happier Than Ever alatt felcsapó lángnyelveket nem számítjuk. Alapból ő és a hangja uralják és terítik be a letisztult, épített elemek nélküli színpadot, a zenészei és két vokalistája (akik amúgy úgy néznek ki a Polo Ralph Lauren galléros pólóikban, mint valami gyorséttermi alkalmazottak) szinte fel sem tűnnek az árkokban. Látványosabb lett volna tehát más, a monumentális showelemeket jobban kihasználó sztárt választania Cameronnak a megalomán víziója tökéletesítéséhez.

Az azért tanulságos, micsoda helytállást igényel egy turné, óriási például amikor a zenész az énektanárával gyakorol FaceTime-hívásban, gargarizál, áriázik, miközben ragasztgatják a sok futástól tropára ment lábát és a majdnem kiment bokáját. Közben látszik az is, hogy mennyire próbál vigyázni magára az út alatt, és az is, hogy a Billie Eilish-projekt valójában egy családi vállalkozás: a háttérben végig ott van vele az anyja, és a kezdetek óta vele alkotó bátyja, Finneas is megjelenik. Kedves továbbá az is, hogy a turnén állandó elemként meghonosított „Puppy room”, azaz kutyaszoba is felbukkan a filmben – az énekesnő minden állomásnál felkeresi a helyi menhelyeket, így kutyákkal nyugizhat a stáb minden tagja a nagy hajtásban.

A háttérmunkálatokat bemutató legjobb pillanat mind közül talán az, amikor Billie Eilisht berakják egy guruló dobozba, majd ebben elrejtve tolják be őt a színpad alá a mit sem sejtő tömeg szeme láttára, ahonnan aztán a koncert elején kiemelkedik egy villódzó fehér kockában. Ilyen értékes percek azonban csak elvétve akadnak, a fókusz sajnálatos módon nem ezeken a jeleneteken van.

James Cameron a kérdezője és társoperatőre is a filmnek, a dokumentarista, riportszerű hatás akkor jön elő leghangsúlyosabban, amikor a színfalak mögött Billie Eilisht az élet komoly kérdéseiről faggatja. Csakhogy a legtöbbször klisékre játszó Cameron nem jó kérdező, és nem is profi dramaturg: amikor az alanya erőset és fontosat mond a szexualitásról vagy arról, hogy milyen bántásokat kapott amiatt, hogy fiúsan öltözködik, azt a legegyértelműbb helyen és a legrosszabb időzítéssel süti el, ezzel el is véve az elmondottak élét.

De a koncertre várakozó rajongók válaszait összesítő jelenetek is kimerülnek pár olyan képsorban, amiket mintha egy helyi amerikai tévéadó 4 perces híradójából vágtak volna ki. A filmes nem próbálkozik meg túl nagyot markolni, gyorsan ki is fullad a váltakozó, doksi-koncert-doksi-koncert struktúra, és egy idő után fárasztóan sok már a zokogó és üvöltő rajongókról vett közeli.

Billie Eilish bár lenyűgöző teljesítményt nyújt, és csomó libabőrös pillanata van a filmnek (például a TV-nél), a közel kétórás játékidőbe hamar bele lehet fáradni, ha nem vagy keményvonalas rajongó, az énekesnőt pedig nem ismerheted meg jobban a filmmel. Én egy hat-hétfős lánycsoporttal ültem be a filmre hétfő délután háromkor, akik a film első negyedében felugrottak a székükből és lerohantak ugrálni a vászon elé, amíg a biztonsági őr tönkre nem tette a bulijukat. Ezután hisztérikus rohamban törtek ki minden új dalnál, és együtt énekelték a dalokat a Z generációnak támaszt nyújtó Eilishsal együtt. Ez a film helyettem nekik szól, nekik viszont nagyon.

A Billie Eilish – Hit Me Hard and Soft: The Tour már látható a magyar mozikban.