Szerettem, ha megijesztettek ezek a filmek, aztán leszállt az este, és mindig megbántam, hogy ilyeneket néztem

Mi lenne, ha Stephen King valamelyik önéletrajzi hőse Írországba kerülne? Nagyjából így lehet összefoglalni egy mondatban a Hokum (nagyjából: Marhaság) című horrorfilmet, amit az ír Damian McCarthy rendezett, a főszereplője pedig Adam Scott, aki a Különválás és a Városfejlesztési osztály, valamint megannyi vígjátéki mellékszerep után valami komoly és különös közepén találja magát. A Valami különös volt McCarthy előző filmje, amivel a műfaj egyik érdekes, megbízható, egyedi stílusban mozgó rendezőjévé lépett elő. Alkotóként kizárólag a szülővárosa közelében, Írország déli részén található Nyugat-Cork környékén forgat olyan horrorokat, amik egyesítik az ír folklórt, az elszigetelt közösségeket, és a múltból táplálkozó rémeket.

A Hokum sem kivétel, egy klasszikus horrorhelyzetbe érkezik meg a kifejezetten kellemetlen, de nagyon sikeres író, Ohm Bauman (őt játssza Scott). Pontosabban egy furcsa, talán szellemjárta szállodába, ahol a szülei a mézesheteket töltötték. Az időn, és feltehetőleg Bookingon is kívüli, ódon helyszínen Baumannak aztán szembe kell néznie a saját múltjával, az új könyve befejezésével, és azzal, amivel a személyzet riogatja: hogy a nászutas lakosztályt egy boszorkány lakja.

A Hokum bemutatója május 7-én lesz a magyar mozikban, előtte volt lehetőség két másik újságíróval Adam Scottot és Damian McCarthyt kérdezni egy online interjú keretében.

Miért döntött úgy, hogy egy horrorírót tesz meg a horrorfilmje főszereplőjévé?

Damian McCarthy: Szerintem érdekesek az ilyen karakterek. Az írók rengeteg időt töltenek egyedül, egymagukban próbálnak kitalálni valamit. Az én főszereplőm is pont ebben a cipőben jár, már azok a dolgok mellett, amik éppen körülveszik a filmben. Arra gondoltam, hogy ez olyan foglalkozás, amiben az ember hajlamosabb elmerülni a saját elméjében, és kerülni a társaságot. A film kerete pont ezt akarja megmutatni, hogyan változik meg, hogyan lesz egy sokkal nyitottabb, pozitívabb ember.

A „hokum” kifejezés amerikai eredetű. Hogy lesz ez a címe egy Írországban játszódó filmnek?

DM: Egyszerűen szeretem, ha egy filmnek egy szó a címe: Caveat vagy Oddity (a Valami különös eredeti címe). Tetszett az a szó, hogy „hokum”, azt hiszem, hogy legutoljára kábé harminc éve hallottam, akkor is a nagyapám szájából, amikor valami sületlenséget látott. Azon kívül, hogy tetszett a szó, szerintem leírja a főszereplő gondolatmenetét is, mert nagyon sokáig nagyon visszautasító azzal a sok történettel, amiket kísértetekről meg a túlvilágról hall. Szerinte ez mind sületlenség.

Adam, rád nem jellemző, hogy ennyire kellemetlen alakokat játszol, mint itt a főszereplő. Ehhez hogyan álltál? Kihívásnak élted meg?

Adam Scott: Pont ez volt az egyik legfőbb dolog, ami tetszett benne, hogy egy kellemetlen alak a film elején, aztán lassan megismerjük, hogy mitől is ilyen a modora. Damian mondta egyszer, hogy egy horrorfilmben általában a főszereplő puhányként indul, aztán kemény lesz belőle. Itt pont az ellenkezője történik: szépen lassan elkezd puhulni, ahogy megtalálja a módját annak, hogy megbocsásson saját magának és annak, amit a múltjában tett. Talán a végére oda is eljut, hogy várja az élete hátralévő részét. Szóval igen, kihívás volt, de nagyon szórakoztató.

A szálloda nagyon sajátos hangulatú, hogyan sikerült megtalálni? A film egy fontos része a nászutas lakosztályban játszódik, ami nagyon félelmetesen néz ki. Milyen volt ott lenni?

DM: Egy igazi szállodát kerestünk, de minden túl pici volt, alig fért volna el benne a stáb, én pedig nem akartam, hogy egymás lábán tapossunk meg a falhoz nyomjuk egymást. Végül Nyugat-Corkban találtunk egy házat, ahol már megvoltak a fontos részletek, de a díszletes stáb segített ezeket még jobban felerősíteni. A nászutas lakosztályt már stúdióban, Skibbereen városában építettük fel, és a létező helyszínhez igazítottuk. Azt akartuk, hogy ne váljon el annyira élesen a valódi épülettől, de azért látszódjon rajta, hogy régóta nem járt ott senki.

AS: Nagyon szép díszlet volt. Pár hétig forgattunk benne, de még mindig sikerült felfedezni olyan rejtett részleteket, amiket addig nem láttam. Az egészet vastag por borította, és sosem világítottuk meg erősen, sosem kapcsoltuk fel benne a lámpákat, még akkor sem, amikor befejeztük a munkát. Az ott forgatott jelenetek jelentős részében egyedül vagyok, szóval úgy kellett arra a díszletre néznem, mintha egy másik szereplő lenne. Nagyon valóságos volt.

Nagyon furcsa a Hokum atmoszférája, mert a nagy részében nehéz eldönteni, hogy milyen korszakban is játszódik. Ez szándékos volt?

DM: Abszolút. Szándékosan nincs olyan sem, hogy valaki szerencsétlenkedik a telefonjával, hogy nincs térerő. Ezeket átugrottam. Ilyenkor viszont a jelmezesek meg a díszletesek elengedhetik magukat, mert nem kell ragaszkodni a korhűséghez, csak el kell érni, hogy minden ugyanahhoz a világhoz tartozzon. A nézőben meg ilyenkor keletkezik egy zavar. Észreveszi azt, hogy nincs explicit kimondva a cselekmény kora, ezért kérdéseket kezd el magában feltenni. És ilyenkor működik egy másik dolog is: ezek a filmek így jobban öregszenek. Ha modern eszközökkel akarnánk elmesélni, akkor lehet, hogy tíz éven belül már idejétmúlt lenne. Eszembe jut ilyenkor mindig a John Carpenter-féle A dolog. 1982-ben játszódik, de alig van benne bármi, ami ahhoz a korhoz kötné.

Damian, te hogyan jutottál odáig, hogy horrorfilmeket készíts?

DM: Gyerekkorom óta szeretem a horrorfilmeket. Emlékszem, hogy kiskoromban is azt a könyvet vettem ki a könyvtárból, amiben állítólagos szellemekről voltak fotók, sajnos a címét már elfelejtettem. A szüleimnek videotékája volt, és ott is mindig a horror érdekelt, onnan válogattam a filmeket, amiket otthon megnéztem. Napközben mindig bátor voltam, szerettem, ha megijesztettek ezek a filmek, aztán leszállt az este, és mindig megbántam, hogy ilyeneket néztem. Mai napig imádom a horrorfilmeket, mondhatni a szenvedélyem.

Szinte az egész karriered alatt horrort rendeztél. Megváltozott az, ahogy a műfajhoz állsz?

DM: Próbálom egyre jobban csinálni! Sokat lehet tanulni abból, ha az ember megnézi őket egy közönséggel. Az is inspirál, hogy van azért egy verseny a horrorrendezők között, hogy ki tud új megoldásokat kitalálni arra, hogy megijessze a nézőit. De továbbra is az érdekel, hogy a horror műfajában dolgozzak, de persze mellette érdekel a science fiction, az akciófilmek is, de egy picit még maradok a kaptafánál.

Adam, te szereted a horrorfilmeket?

AS: Imádom őket. Azokat szeretem, amik elsősorban nagyszerű filmek, és csak másodsorban horrorok. Nekem az a véleményem, hogy sokszor a horrorfilmekben látom a történetmesélés legkreatívabb módjait. Az olyanokban, mint a Tűnj el!, a Bűnösök vagy a Fegyverek. Annyi mindent lehet elmondani a horrorfilmeken keresztül. Gyerekkoromban a Poltergeist és az Amerikai vérfarkas Londonban tették rám a legnagyobb hatást, de főleg azért, mert valószínűleg túl korán láttam őket. Szóval talán egy pici trauma is ért, de ha lehet olyat mondani, akkor a jóféle trauma ért, mert legalább valami izgalmasat láttam. Azóta aztán évente megnézem őket, és rájöttem, hogy azért nemcsak rémisztőek, hanem nagyon érdekes történetek, nagyon szépen kivitelezve.