Házasodnál életed párjával, de ő bevall valami borzasztót

Bárcsak készülne film azokról, akik gyanútlanul beülnek a Kész drámára, akik benyalják a marketinget, a két szép szál főszereplőt (Zendaya, Robert Pattinson), akik elhiszik, hogy talán egy romantikus film lesz, talán egy vígjáték, és talán arról fog szólni, hogy ez a két roppant fotogén ember összeházasodik, és minden nehézség és bukkanó ellenére egymáséi lesznek. Már rögtön az első jelenet gyanús lenne, ahogy a brit Charles (Pattinson) felszedi a fél fülére nem halló Emmát (Zendaya) egy kávézóban azzal, hogy sunyi módon füllent, szerencsétlenkedik, és hebeg-habog, ahogy Hugh Grant pár évtizeddel ezelőtt.

De Robert Pattinson nem egy Hugh Grant, hanem az a színész, aki a hősök helyett (Batman, Tenet) szeret inkább utálatos, egyenesen creepy embereket eljátszani (Jólét, Csillagok határán) elismert filmesek egyedi látásmóddal készített, nehezen beskatulyázható filmjeiben. Néha sikerül a kettő ágat összefonni: ilyenekből sül ki a Mickey 17 vagy a Kész dráma, a norvég Kristoffer Borgli gyomorszorító, roppant kellemetlen fekete komédiája. Borgli nem viccel, már két olyan fura vígjáték is áll mögötte, amitől szörnyen érezhetjük magunkat, a Kész dráma pedig kifejezetten a kettővel előbbire, a Rosszul vagyok magamtól szatirikus, társadalmi tabukat feszegető világnézetére emlékeztet. Csak éppen két szupersztárral. A Kész dráma papíron olyan projektnek tűnik, amitől a színészek izgalomba, a színészek ügynökei pedig agyvérzés közeli állapotba kerülnek, ha a kliensek ragaszkodnak hozzá.

A Kész dráma alaphelyzete a következő: Charlie és Emma két éve vannak együtt, éppen készülnek a roppant drága lagzira. Charlie egy szépművészeti múzeum kurátora, Emma könyvkiadónál dolgozik. Jól élnek, vannak barátaik (Alana Haim, Mamoudou Athie). A lakásuk stílusos, tiszta, egészen biztosan nagyon drága. A melóba egyikük sem rokkan bele. Gyerekük nincsen, kisállatuk sincs, jobban belegondolva még növényeik sem. Egy nap az esküvőre készülve, borkóstolás közben becsiccsentenek a barátokkal, és pár pohár narancsbor fölött elkezdik bevallani egymásnak, hogy mi volt a legrosszabb dolog, amit valaha tettek. Emma marad utolsónak, és amit ő mond, azt nehezen teszik zsebre a többiek.

Elmondhatnám azt, hogy mi az, de szinte lényegtelen: a lényeg abban van, amilyen lazán Emma elmondja, és ahogy barátai és főleg a nem túl megbízható emberként viselkedő Charles reagálnak rá. Van, aki kiborul, és felháborodottan ordibálni kezd vele. Van, aki csak értelmetlen. Van, aki megretten, és pszichopatának nevezi. Akármit is mondott, gondolt, tett, már nem lehet visszagyömöszölni a fogkrémet a tubusba, ott van kinn, a brit Charles össze is kente már vele a kezét.

Ahogy Charlie figurája sem működne Pattinson nélkül, úgy Emma vallomásához is tökéletesen illik Zendaya, az egyszerre határozott, de sebezhetőnek tűnő nő, aki már megbánt mindent, de az őszinteségi rohama miatt mindent újra kell élnie. Tudom, hogy maximálisan ködös minden, amit leírok erről az egészről, és biztosan senkit sem zavarna, ha például ebben a bekezdésben leírnám, hogy mi a Kész dráma központi konfliktusa. Valószínűleg sokkal kevésbé rossz, mint amit mindenki feltételez a rejtély alapján. De rólunk vajon mit mondana el, hogy mi a legrosszabb, amit feltételezünk egy Zendaya-arcú nőről?

A norvég rendező a reklám világából érkezett vizualitásban és emberismeretben is, és a legszebb pillanataiban tényleg nem sok választja el a Kész drámát sem egy jól sikerült kampánytól a felső középosztály boldogságáról. A főszereplő pár lakása tele van jelekkel: a Harper’s Magazine póló mint pizsama, a dizájnerszékek, az ironikusan hallgatott szám a nyolcvanas évekből, a háttérben duruzsoló podcast a tudatos gyerektelenségről, a makulátlan konyha, a gondosan kiválasztott dekorációs elemek. Emma vallomása ezt a buborékot pukkasztja ki azonnal, hiszen amiről ő beszél, az olyasmi, ami ebben a kulturális-társadalmi szférában elképzelhetetlen. A Kész dráma dilemmája erős, de olyan, mintha a szereplőik ennél sokkal lazább konfliktusokkal sem találkoztak volna. A magánéleti problémájukat a munkahelyükön élik meg, barátokból csak jó esetben kettő van, és egészen véletlenül ők az esküvői tanúk is. Az egész egy maximálisan védett jóléti és jólléti buborék, amit csak Emma vallomása tud kiszúrni. Tehát valaki belülről.

Borgli is ilyesminek tűnik, valaki, aki belülről piszkálja azokat az embereket, akiket szinte senki sem piszkál a saját közegükben. A Kész dráma nem olyan tüskés és végletekig elmenő, mint a kórosan főszereplő-szindrómában szenvedő nőről szóló Rosszul vagyok magamtól, de nem is annyira elrugaszkodott, mint az álomlogikát az eltörlési kultúrával keverő Álmaid hőse.

A rendezői stílusa olyasmi, amit leginkább 2010izmusnak tudok leírni: hosszú, kitartott zoomolások, hirtelen hangulatváltozások, meglepő, kizökkentő vágások, zavarba ejtő ritmusváltások, időkavarás, rövid pillanatokra a fantázia és a valóság összekutyulása. Három különböző alkalommal is eljátssza azt, hogy egy jelenet addig a gegig tart, hogy az egyik szereplő hirtelen elokádja magát, amiről mindig eszembe jut John Waters trash-rendező, aki mindig röhög, ha olyan embert lát a vásznon, aki érzelmi megterhelés miatt kezd el hányni.

Borgli a saját forgatókönyvével viszont csak felvillantja azokat a végleteket, ameddig még bőven elmehetne. A szereplői folyton rossz döntéseket hoznak, akár egy esküvői beszéddel, akár egy munkahelyi összeomlással, de mindig karnyújtásnyira maradnak attól, hogy igazán katasztrofálisakat hozzanak. A Kész dráma fekete komédiaként működik, minden humor a legkellemetlenebb, morálisan megkérdőjelezhető forrásokból érkezik, de a végére, főleg a befejezésre nem lehet más érzésünk, mint hogy az alkotó túlságosan is megkedvelte azokat a figurákat, akiket a földbe akart döngölni. Mire jó ez az egész? Arra igen, hogy pompásan kellemetlenül érezzük magunkat tőle.

A Kész dráma csütörtöktől látható a mozikban.