Az év első meglepetése egy mutáns macskás játék, ami bárkiből kihozza a megszállott fajnemesítőt

2011 szeptembere van, nemrég jött ki a legújabb asdfmovie, és éppen csak megjelent a Super Meat Boyjal már bizonyító Edmund McMillen új játéka, a The Binding of Isaac, amire azóta is minden idők egyik, ha nem a legjobb roguelike-jaként hivatkozik mindenki. Szűk 15 évvel később 2026 februárja van, kijött a legújabb asdfmovie és megjelent a Binding of Isaackel már bizonyító Edmund McMillen új játéka, a Mewgenics, amire már most minden idők egyik, ha nem a legjobb roguelike-jaként hivatkozik mindenki.

Igen, az idő már megint egy lapos kör, ami most a 2010-es évek elejére kanyarodott vissza, de ennél jobb dolgot nehezen tudnék elképzelni. Nemcsak a visszakúszó gimis nosztalgia miatt, hanem azért is, mert McMillen megint bebizonyította, hogy egy istenverte zseni, akinél jobban talán senki nem érti a roguelike műfajt. A Mewgenics elsőre egy flash játékba bújtatott olcsó XCOM-nak tűnik macskákkal, de valójában egy rendkívül komplex stratégiai játék, tele bizarr karakterekkel, emberhangú, mutáns macskákkal, könyörtelen fajnemesítéssel és nagyon alpári humorral.

A Mewgenics ötlete nem mostanában pattant ki McMillen fejéből, konkrétan már a Binding of Isaac megjelenése után elkezdtek rajta dolgozni a Super Meat Boy programozójával, Tommy Refenesszel. 2012 őszén hivatalosan is bejelentették a játékot, de ezután addig halasztgatták a megjelenést, hogy McMillen 2016-ban végül teljesen lemondott róla, elkezdett dolgozni a nem túl szép emlékű The Legend of Bum-bón, aztán ott is hagyta a Super Meat Boyból kipattant fejlesztőcsapatát, a Team Meatet. 2018-ban viszont megvette a Mewgenics jogait, és feltámasztotta a játékot.

2020-ban aztán eldőlt, hogy a Mewgenics egy izometrikus, körökre osztott szerepjáték lesz, 2022-ben pedig már roguelike-ként hivatkoztak rá – bár inkább roguelite lett, vagyis egy olyan játék, ahol ugyan a pályák és a menetek sok más eleme véletlenszerűen generált, a halál pedig végleges, de van metaprogresszió, vagyis még a kudarcoknak is van hatása a későbbi haladásunkra. 2025 szeptemberére kész is lett a játék, csak az utolsó simításokat kellett megcsinálni rajta. Így jutottunk el oda, hogy a Mewgenics végre megjelent múlt kedden, és bármilyen viszontagságos volt az út, abszolút megérte várni rá. Még úgy is, hogy igazából simán elhinném róla, hogy 14 éves, vagy akár még régebbi, mert hangulatát és látványvilágát tekintve pont olyan, mint a Super Meat Boy és a Binding of Isaac volt.

Az egész sztori úgy kezdődik, hogy egy őrült tudós feléleszt bennünket, és rögtön felvázolja a nagy tervét, miszerint együtt megválthatjuk a világot – MACSKÁKKAL. Ha a játék nevére nem is, erre minden macskaimádó felkaphatja a fejét, de hamar kiderül, hogy a macskák itt nem imádott házi kedvencek, hanem ténylegesen a világmegváltás, vagy legalábbis az annak mondott valami (fogyó)eszközei. A játék felépítése pedig még egyértelműbbé teszi ezt: a Mewgenicsben van egy házunk tele macskákkal, őket kell innen

szörnyűséges helyekre küldeni szegény állatokat, akik harcosként, íjászként vagy varázslóként küzdenek egyre bizarrabb lények ellen, hogy remélhetőleg kajával, pénzzel és más zsákmánnyal megpakolva menjenek haza.

Én eleinte ösztönösen elkezdtem ragaszkodni a jobbnak tűnő macskákhoz, dacára annak, hogy McMillen azonnal felismerhető művészeti stílusa miatt folyamatosan a this dog is fucked up bruh meme jutott eszembe róluk, de a Mewgenics pár óra alatt minden részvétet kiöl az emberből. Egyrészt mert a macskákat a csatákban bármikor rommá gyepálhatják, hogy aztán törött bordával vagy begipszelt lábbal folytassák a kalandot, már ha nem robbantják őket véres konfettivé, míg a földön kínlódnak, másrészt pedig mert a házba való visszatérés után ritkán veszi hasznukat az ember.

De ne szaladjunk előre, előbb nézzük meg a harcrendszert, ami igazából annyira jó, hogy mindezek ellenére is el tudja érni, hogy a szívünkhöz nőjön egy erősebb macska, vagy ha jók a szinergiák, egy egész csapat. Az egészet tényleg úgy lehet leírni, hogy egy flashjátékba oltott, kicsit kötöttebb XCOM, ahol alapból maximum négy macskát irányítunk egy négyzetrácsos pályán. A macskáknak a klasszikus szerepjátékos vonalon vannak különféle tulajdonságaik, amik befolyásolják, hogy mennyi az életük vagy mekkorát sebeznek, és ezt bolondítja meg a választott kasztjuk, ami nemcsak ezt, hanem a passzív és aktív képességeiket is befolyásolja.

Ahogy haladunk a játékban, egyre több kasztot, meg hozzájuk tartozó képességet oldunk fel, ez pedig a nagyon szerteágazó, egymással is jól kombinálható passzív és aktív képességekkel és a rengeteg különféle ellenfél egyedi képességeinek kölcsönhatásaival meglepően komoly mélységet ad a harcoknak. És ezt bolondítja meg még az is, hogy bár a macskáknak vannak alap képességei, de a kasztjukhoz járó első aktívot és passzívot csak azután kapják meg, hogy eldöntöttük, kiből mi lesz. Így, mint minden jó roguelike-nál, itt is rögtön az elején alkalmazkodnunk kell a körülményekhez, és ebből kihozni a legjobbat.

Így néha istennek érezzük magunkat, mint amikor a Clutcher nevű íjászomnál annyira szerencsésen alakultak a szintlépések, hogy egy ponton 75 százalékos eséllyel osztott ki korlátlan mennyiségű kritikus sebzést bármire, ami a saját körén kívül megmozdult a hatótávjában. És persze olyan is van, hogy a szupererősnek hitt négyesünk két csata után meghal, mert a legelső pálya negyedénél sósav kezd el hullani az égből, ami minden körben sebzi őket, és mellé még valamelyik tulajdonságukat is maradandóan lecsökkenti. Utóbbit néha lehetetlen kikerülni, és nyilván szar érzés, de a Mewgenics rengeteg lehetőséget ad arra, hogy magunk felé billentsük a mérleg nyelvét.

Ennek egyik módja a kalandok közben megszerezhető fegyverekben és eszközökben rejlik, amikből összesen ötfélét tud viselni egy macska, és ha jól pakoljuk össze őket, akkor rendkívül erősek tudnak lenni. A tankunk például annyi pajzsot kaphat belőlük, amit sose fognak átütni, az íjászunk még többet sebezhet, és akkor a rengeteg aktív fegyverről még nem is beszéltünk, amik között olyanok is vannak, amikkel instant meg lehet ölni bármit, ami nem egy főellenség. Mindezt azzal ellensúlyozza a játék, hogy a tárgyakat ugyan haza lehet vinni, és el lehet tárolni, de ha egyszer már voltak velünk egy kalandon, akkor 50 százalék eséllyel tönkremennek.

Így általában négynél többször ritkán lehet őket felhasználni, szóval folyamatosan kajtatni kell újabb tárgyak után, hogy a későbbi kalandoraink is erősek lehessenek. Ez elsőre elég idegesítőnek tűnik, de a véletlenszerű képességekkel együtt azt tökéletesen garantálja, hogy 20 óra után is mindig más stratégiát használjon az ember, és olyan dolgokat lásson, amit addig egyszer sem. Ennél egy fokkal hosszabb távú eleme a haladásnak az, hogy a játékban van egy rakás elmebeteg, akiknek különféle bónuszokért cserébe oda lehet adni a macskáinkat, beleértve azokat is, akik elpusztultak egy expedíción. De a legfontosabb nem ez, hanem az, hogy

a Mewgenics teljesen organikusan csinál olyan megszállott fajnemesítőt az emberből, hogy arra a leginkább keményvonalas eugenikusok is elégedetten csettintenének.

A házunk, ahonnan indulunk, nem egyszerűen a macskák lakhelye, pár óra után nagy műgonddal szegregált labor lesz belőle, ahol az ember percekig kattintgat a macskáira, hogy megtalálja, melyik kettőt kellene pároztatni ahhoz, hogy a lehető legjobb genetikai mutációkat, betegségeket és tulajdonságaikat adják át az utódaiknak. Igen, így leírva szerintem is szörnyen hangzik, de a Mewgenics már a nevéből adódóan sem árul zsákbamacskát – ha haladni akarunk, könyörtelenül szelektálni kell, és a jó macskákat tenyészteni, a szint alattiakat pedig odaadni azoknak a kétes alakoknak, akik nem is rejtik véka alá, hogy nem öregkorukig való kényeztetésre kellenek nekik az állatok.

Szigorúan mechanikailag nézve ez legalább annyira zseniális rendszer, mint amit a harcnál kitaláltak McMillenék. A kicsit fapados házdekorálással, és persze a populáció rendszeres, a beltenyészet elkerülésére is kiterjedő karbantartásával ez az egész önmagában is érdekes minijáték. Kicsit úgy éreztem magam tőle, mint a Bene Gesserit a Dűnében, csak a Kwisatz Haderach helyett egy újabb Clutchert akartam kitenyészteni, lehetőleg még jobb tulajdonságpontokkal. Ez garantálja azt is, hogy a sorozatos vereségekből is vissza tudjunk jönni, mert a tenyésztés mellett minden nap feltűnik a házunk mellett egy kóbor macska is, szóval az utánpótlás sosem fogy el.

Itt jön viszont az a pont, ahol egy elnagyolt, nyilvánvalóan viccesnek és ironikusan szánt játéknál is muszáj egy kicsit moralizálni, mert szerintem a végletekig kitolt macskás eugenika egy csomó embert elrettenthet ettől az amúgy zseniális játéktól. Ez amúgy a karakterekre, a sztorira és az egész játék hangulatára is igaz, tényleg olyan, mintha az a 14 év el sem telt volna a bejelentés óta. A Mewgenics kényelmetlenül sokat foglalkozik a szarral és a húggyal, a dialógusok pedig egy az egyben a 2010 körüli internetes kultúrát idézik, ahogy az is, hogy a macskák főként ismert youtuberek hangján nyávognak. Meg, mondjuk, David Harbourén, többek közt.

Szóval igen, a Mewgenics egyszerre infantilis és van tele egy rakás szörnyűséggel, és bár a groteszksége szerintem sokszor vicces, a humora és az, ahogy a témáit tálalja, nyilvánvalóan nem valóak mindenkinek. De ha valakinek ez bejön, vagy legalábbis túl tud lendülni rajta, akkor a minden tekintetben primitívnek tűnő felszín alatt a Binding of Isaac méltó utódját fogja találni, amibe már a mostani formájában simán több száz órát lehet belerakni, és mindezt egy percig sem fogja unni az ember. Max sűrűn anyázik majd néha. És ehhez jön még hozzá

a McMillennel korábban is többször együttműködő Ridiculon fantasztikus zenéje, amiből több számot is önkéntelenül elkezdtem énekelgetni az elmúlt bő egy hétben.

Tudom, tudom, még csak február van, és amúgy is lesz még idén egy GTA VI is, szóval az év játéka díjat nyilván nehéz lenne előre odaadni a Mewgenicsnek, de hogy a legjobb indie kategóriában nem nagyon lesz idén versenytársa, az gyakorlatilag már most garantált. És ezt nemcsak azért mondom, mert én marhára élvezem, hanem azért is, mert láthatóan mindenki más is – a Mewgenics játékosszámban a Hades II-t is megelőzve pár nap alatt minden idők legnépszerűbb roguelike-ja lett, amiből egy hét alatt egymillió példányt adtak el.