A félpercnyi csend a legfélelmetesebb a Stranger Things fináléjában

(Nyugi, nem lesz spoiler a cikkben a fináléról.)

Teljesen felesleges volt ilyen hosszúra nyújtani a Stranger Things utolsó, ötödik évadát? Igen. A kétórás finálé többször véget érhetett volna, és lehetett volna jóval rövidebb? Abszolút. Volt néhány egészen gyenge, nehezen védhető része ennek az évadnak? Persze, egész sok. De ettől még a finálé legalább a fontos részeknél nem tévelyedett el az egész sorozat lényegétől, a pár útját kereső kamasz/fiatal felnőtt harcától a saját, belső félelmeivel. Ezzel az utolsó epizód legalább valamennyire feledtette, hogy mennyire a nézőszám optimalizálásáról és nem a kockázatvállalásról szólt a 2025 ünnepi időszakára tartogatott lezárás.

Egy ponton az egyik szereplő, Jonathan egyik mondatával mintha a készítők, a finálét író és rendező Duffer testvérek önironikus módon ki is szólnának a nézők felé. Jonathan ugyanis a történet szerint olyan antikapitalista filmet készít, amelynek főszereplője minél több árucikket fogyaszt, annál éhesebb lesz. Ezt a mondatot nehéz nem a Netflix, a rajongók és a Stranger Things közötti kapcsolatra érteni, hiszen Matt és Ross Duffer eredetileg egyévados történetként készítette a sorozatot, csak annak végül akkora sikere lett, hogy senki nem bírt ellenállni a folytatásnak, a vele érkező rengeteg Netflixen töltött percnek, a vérszemet kapó szponzoroknak, és a gyorsan pénzre váltható rajongásnak.

A folytatásokat lehetett élesebben kritizálni a gyengébb fordulatokért vagy a rossz és felesleges mellékvágányokért (Kali karakterén például a finálé sem javított), de legalább minden évadban volt valami olyan mag a történet mélyén, például a traumák feldolgozása, a gyász vagy a szexualitás felfedezése, amely továbblendítette a fáradó alaptörténetet. Azt az alaptörténetet, amit százszor láttunk már különböző módokon, és ami mégis működött abban a remixben, amit Dufferék kitaláltak. Szándékosan a remix szót használom, mert semmi titok nem volt abban, hogy a Stranger Things a rajongói újraértelmezése és felfrissítése egy nagy popkulturális masszának, amelynek része Steven Spielberg és John Carpenter vagy Stephen King életműve, a Végtelen történet vagy a nyolcvanas évek zenei és fogyasztói kultúrája.

Ez az újraértelmezés természetesen a fő karakterek miatt működött, akiket már az első évadban sem csak egydimenziósra írtak. A legfőbb érv amellett, hogy megérte több évadot csinálni a Stranger Things univerzumában, nekem egyértelműen az, hogy ezek a karakterek változtak, fejlődtek az évadok alatt. Többek között Steve és Dustin barátsága, El és Hopper önismereti útja, Max küzdelme a testvére elvesztésével – ezek mind olyan pontjai voltak a sorozatnak, ahol a Stranger Things néha kockázatot vállalt vagy konfliktusokat fedezett fel. A fináléban ezt sajnos az öt évadban talán a legnagyobb változáson keresztülmenő Steve egy dialógusban a néző szájába is rágja, de addigra már annyira hozzászokhattunk a papírszagú, mindenki tudja, hogy itt most lezárunk valamit típusú párbeszédekhez, hogy ezen már fenn sem akadtam.

Az utolsó évad finálé előtti részei azért volt rosszak, mert mintha a készítők is elfeledkeztek volna a karaktereik továbbfejlődéséről, és csak a dolgok biztonságos lezárására figyeltek, miközben ugyanazokat a köröket rótták újra és újra. Az egész évad egy safe space volt, ahol igazából minden szereplő megkapta a saját kis komfortját, csak abba néha belerondított ez az átkozott Vecna meg az egyre bénább kutyái, akiket Lucas is már csak simán lerúgott.

Nagyon későn, a hetedik részben derült csak ki, hogy valójában mi a valódi tétje a befejezésnek. Ez pedig az egész történetet beindító El sztorija, akit nem véletlenül mutattak sokat a finálé elején: az egész epizódot a többiek (és csak úgy mellékesen az egész világ) sorsát befolyásoló döntése mozgatja.

Az kifejezetten jót tett az utolsó epizódnak, hogy El dilemmája köré épült a történet, és a Vecna elleni nagy, végső csata – amiben ezúttal még nyilvánvalóbban az Alient idézte a sorozat – így inkább hátrébb került a fontossági sorrendben, és a történet visszatért az alapkérdésekhez. Például ahhoz, hogy mégis mi tartja egyben ezt a fura társaságot, hogyan győzték le a saját félelmeiket, szorongásaikat, és hogy milyen célokkal vágnak neki a felnőtt életüknek. Ebben a tekintetben messze Dustinnal, talán a legnagyobb közönségkedvenccel bánt a legjobban a sorozat, az ő beszédénél is simán véget érhetett volna az utolsó epizód. Mindezek miatt az egész epizód legfélelmetesebb része nem is Vecna, azaz Henry emlékeinek feltörése, vagy az ellene folytatott harc volt. Hanem inkább az, ahogy a szereplők ráébrednek egy félpercnyire nyújtott, néma jelenetben, hogy az életük attól a ponttól nem a természetfeletti erők elleni küzdelemről, hanem egy félelmetesebb dologról, a saját, nemcsak jó, hanem nehéz és rossz döntéseikről fog szólni.

Nem árulnám el, hogy kit vagy kiket áldozott fel a sorozat a fináléban, szerintem ez amúgy is lényegtelen kérdés. Az előzetes rajongói teóriák közül néhány indokolt szál azért bejött a fináléban, és szerencsére a sci-fi vonalat sem bonyolították túl, Vecna eredettörténete megúszós lett, így az utolsó részben legalább egyetlen szereplőnek sem kellett véletlenszerű tárgyakkal a buta nézőnek fekete lyukakról vagy egzotikus anyagról magyaráznia. Kaptunk szokás szerint néhány nagyon könnyen mémesíthető, de ugyanilyen könnyen felejthető pillanatot, viszont néhol a lezárás legalább megindító volt, főleg a Hopper-Mike-Eleven kapcsolatrendszerben.

De a sorozat már megint beleesett abba a hibába, hogy elképesztően túlnyújtották azokat a részeket, ahol a szereplők hosszasan ecsetelik, mi vár rájuk a sorozat világán túli időben. Ebben a tekintetben gyáva volt a Stranger Things végtelenül hosszú epilógusa, sőt, egy ponton veszélyesen gagyi területre tévedtek a készítők, ami akár még azt is sugallhatja, hogy lesz folytatása ennek a történetnek.

Ez a biztonsági játék persze fakadhatott abból, hogy ma már rendkívül kegyetlen és gonosz környezet fogad egy ilyen kaliberű popterméket az interneten. És itt nem arra gondolok, hogy Will nyílt (és amúgy erőltetett) előbújása miatt homofóbok ütik a sorozatot (hiszen ez a szál évadok óta egyértelmű volt), hanem arra, hogy Vecna „fogyásától”, Millie Bobby Brown száján keresztül Lucas futásáig szinte minden apróság ellen külön online hadjárat indult. Volt ezek között teljesen jogos, vicces kritika és meglátás, de az egész jelenség egy ponton túl már csak arra hasonlított, hogy a sorozatot már csak gyűlölködve szeretik nézni emberek. Ez a néhol fullasztó rajongói közeg, a fogadtatástól való félelem simán vezethetett oda, hogy Dufferék nem igazán hoztak bátor vagy kreatív döntéseket az utolsó évadban. De legalább az első évadhoz passzoló módon engedték el a sorozat gyerekeinek (és nagy gyerekeinek) a kezét, és végre hagyták őket felnőni.

A Stranger Things a Netflixen látható.