25 éve figyelmeztetett arra a Green Day, hogy kinőtték a punkot
A könnyűzene már csak olyan, hogy rengeteg olyan előadó van, aki már az első albumával elért mindent, amit később már nem tudott megismételni. Aztán vannak a valamivel sikeresebb zenekarok, akiknek sikerül két-három lemezen át fenntartani az érdeklődést. És vannak a már-már legendás vagy minimum szupersztár formátumú produkciók, akik az ötödik-hatodik lemezük környékén tolnak egy 180 fokos fordulatot, hogy valami egészen mást csináljanak. Ezekből ordas mellélövések, későbbi kultlemezek és ritka sikerek is ki tudnak jönni, de csak nagyon extra esetekben fordul elő olyan, hogy egy hatodik nagylemezről annyit lehessen beszélni, mint az elsőről. A Green Daytől a Warning pont ilyen volt 25 évvel ezelőtt.
A Green Day egyértelműen a legsikeresebb kaliforniai punkzenekar, aminek sikerült az addig underground és ellenkulturális műfajt soha sem látott kereskedelmi magasságokba emelni, ezzel megnyitva az utat a '90-es évek és az ezredforduló nagy poppunk robbanásának. Csakhogy amíg a Blink-182, az Offspring vagy a Sum 41 kihozta azokat az albumokat, amelyek már mainstreamnek számítottak, a Green Day túl volt a korai időszakán (Kerplunk, Dookie, Insomniac lemezek), és a Nimrod című ötödik nagylemezükkel már bőven a kísérletezős fázisukban voltak.
Ahogy ilyenkor lenni szokott, a szaksajtó a szokásosnál lelkesebben fogadta a kísérletezést, míg a régebbi rajongókat elidegenítették az újonnan megjelenő, addigiaktól elütő elemek. Ez azért lehetett nehéz a zenekarnak, mert a Dookie elképesztő sikerét nem tudta követni az azt követő Insomniac, ami egyébként is egy olyan időszakban készült, amikor a zenekar energiatartalékai totálisan lemerültek. Nem véletlen, hogy váratlanul lemondták az európai turnéjukat és nagyobb szünetre mentek. Ezt követte a Nimrod, ahol szándékosan valami újat akartak, így történhetett, hogy elkészült az első kifejezetten nem punkrock slágerük, a Good Riddance (Time of Your Life), ami máig az egyik legismertebb számuk. Itt válaszúthoz érkezett a zenekar. Lehet a végtelenségig egyszerű, dallamos punkzenét csinálni, vagy a jövő záloga valami egészen más irányt igényel? Itt érkezünk meg a hatodik nagylemezhez, a 2000-ben megjelent Warninghoz.
Az ezredforduló azért is volt izgalmas, mert pont a Green Day által kikövezett úton jöttek a többiek. Elég megnézni, hogy a korábban felsorolt poppunk zenekarok következő lemezei mind ebben az időszakban jelentek meg:
- Blink-182: Enema of State és a Take Off Your Pants and Jacket
- The Offspring: Conspiracy of One
- Sum 41: All Killer No Filler
Kurt Cobain halálára és a heroinba fulladó grunge-ra a média és főleg az MTV válasza a „hülyegyerekpunk” lett (vagy snot-core, ahogy néha hivatkoztak rá cinikusan), csakhogy a Green Day három tagja ekkor már majdnem közel 15 éve zenélt együtt. Ebbe a korszakba érkezett meg a zenekar a folkos, gazdagabban hangszerelt, érettebb hangzással, ráadásul a szövegekben is egyre hangsúlyosabban fordultak társadalmi kérdések, politika és mélyebb témák felé. Ami érdekes kontrasztot adott az utcán meztelenül rohangáló Blink-tagokhoz vagy az idióta fehér pózeren nevető Offspringhez képest. Pláne, hogy már ott állt a küszöbön a következő a trend, a nu metal, olyan zenekarokkal, mint a Korn, a Linkin Park vagy a Limp Bizkit.
A zenekar a Warningra ráadásul új producert is keresett a korábbi három lemezen dolgozó Rob Cavallo helyett, így végül az R.E.M.-lemezekért és több Nirvana-megjelenésért is felelős Scott Littnél kötöttek ki. Hamar kiderült, hogy Littel nem működtek annyira jól együtt, így végül ők maguk keverték a lemezt és Cavallót visszahívták amolyan supervisornak.
Billie Joe Armstrong frontember ekkoriban teljesen rácsavarodott Bob Dylanre és az 1965-ös Bringing It All Back Home című lemezére, ami tele volt ellenkulturális hangulattal, politikai kiábrándulással és társadalmi kommentárral. A zenekar a Warningot kifejezetten sokáig írta, és azzal a hozzáállással, hogy minden dal önmagában egy minialbummal ér fel.
A Warningban rengeteg más mellett az az egyik legmegdöbbentőbb, hogy a tagok itt még mindig csak a húszas éveik végét taposták, miközben látszólag már túl voltak a karrierjük csúcsán. De még így is meglepő, hogy mai füllel a Warning hogyan tud egyszerre könnyedebb, lágyabb, dallamosabb, és mégis karcosabb és politizálósabb lenni, mint bármi addig tőlük.
A lemez rögtön a címadó dallal kezdődik, és meg is adja az alaphangot: teljesen tudatos koncepció volt, hogy a zenekar többet használja az akusztikus gitárt, és az is, hogy nem amolyan tábortüzes attitűddel, hanem annyira keményen, amennyire csak lehet. Az látványos, hogy a Warningot követő négy dalt még a régebbi, punkosabb hangzás jellemzi (bár a Church on Sundayben már ott van az orgona), de a Misery című számmal aztán megérkeznek oda, ahová talán ők sem képzelték magukat korábban. Vonósok, akusztikus hangszerek, cirkuszi vagy éppen kabaré hangulat (Misery), erősen korai Bob Dylant idéző szájharmonikázás és akusztikus gitár (Hold On), utóbbi ráadásul szinte átvezeti a következő szám (Jackass) elejét. Ezután következik a Waiting, ami gyakorlatilag egy powerpop ballada, amit akár a Weezer is írhatott volna, majd a lemez egyik legnagyobb slágere, a Minority a maga szintén akusztikusabb hangszerelésével és már-már cserkészindulós dallamvezetésével, hogy a zárásra megérkezzünk a Macy's Day Parade-hez, ami simán működne egygitáros balladaként is, de dobok meg basszus mellett némi szintihangzást is raktak bele.
Tematikailag is sokat változott a zenekar, és itt érkeztek pont abba az életszakaszba, amikor a külső világ megértése legalább annyira fontos volt nekik, mint a saját identitásuk megfejtése. A Green Day trú punkzenekarként indult, majd a hírhedten elitellenes újságíró és szervező, Tim Yohannan gyakorlatilag kereszteshadjáratot indított ellenük, amiért nagykiadós szerződést kaptak. Így két világ között találták magukat: az establishment ellen lázadó punkokként valamennyire részei lettek az establishmentnek, miközben az establishment már rájuk unt egy kicsit.
Így nem véletlen, hogy tematikailag a Warningot öt erős részre lehet bontani:
- A felnövéssel és felnőtté válással való megküzdés, mint a monotonitás, a tartós párkapcsolat fenntartása és a saját személyiség fejlődése;
- Az amerikai (főleg jobboldali) politika kritikája, a hatalommal való szembenállás és a tömegkultúra megvetése, amelynek igazából ők is részeseivé váltak;
- A mindennapi élet apró frusztrációi, mint a számlák fizetése, a kertvárosi élet unalma és a hétköznapiság elleni lázadás feleslegessége;
- Mi a zenekar és a tagok identitása, hogyan határozzák meg magukat egy olyan világban, amit leuraltak a reklámok, a fogyasztói kultúra és az általános társadalmi nyomás;
- És valamiféle cinizmussal teli reménykedés egy szebb és jobb jövő irányába.
Említettük már a Minority című számot, ami az egyik legsikeresebb dal a lemezről, pedig azt alapvetően a politikai szorongás ihlette. A zenekar, de legfőképpen Armstrong hithű baloldali punk, és 2000-ben óriási választási verseny volt a demokrata Al Gore és a republikánus George W. Bush között. Armstrong ezt a dalt úgy írta meg, hogy attól félt, Gore elveszti a választást (ami végül meg is történt), és mi lesz, ha egy ultrakonzervatív jobboldali veszi át a hatalmat. Ezért is szól arról a Minority, hogy ő (egyébként fehér középosztálybeli csávóként) büszkén szeretne a kisebbséghez tartozni és esküt tesz az elnyomottak mellett.
Ez a dal egyértelműen a zenekar gyökereihez nyúl vissza, miközben a többi dal egészen máshol keresi a sötétséget. A Blood, Sex and Booze a szadista-mazochista dinamikát fejtegeti, a Church on Sunday a tartós stabil párkapcsolati élettől való szorongást dolgozza fel, a Fashion Victim és a Macy's Day Parade pedig a fogyasztói társadalom árnyoldalait fejtegeti. A legnyomasztóbb egyértelműen a Misery, amelyben apró kis élettörténeteket mesélnek el mindig szomorú befejezéssel, míg a Castaway vagy a Deadbeat Holiday a kiszakadásról szól.
A trükk és a zsenialitás a Warningban ott rejlik, hogy így leírva szuicid hajlamú énekes-dalszerzői szomorkodást képzel el, miközben angolul nem tudóknak akár még vidámnak is hathatnak az olyan számok refrénjei, mint a Church on Sunday, a Minority vagy éppen a Castaway. Ráadásul a zenekar punkrockos húzása sem veszett el, mindössze annyi történt, hogy az egyébként is kriminálisan alulértékelt ritmusszekció (Tré Cool és Mike Dirnt) valamivel szellősebbre vette a dolgokat úgy, hogy maga a tempó alig változott. Így a Warningra kialakult egy olyan már-már stadionrockos hangzása a zenekarnak, amelyhez hasonlóra addig egy punkzenekar sem volt képes.
Ez különösen úgy érdekes, hogy a Warning sikertelensége (egész sokat adtak el így is belőle, de bőven nem annyit, mint a sikeresebb lemezeiknél) azzal járt, hogy a zenekar még többet kivárt a folytatással, és egészen négy évet kellett várni a következő stúdióalbumra. Ez lett végül az American Idiot, az a lemez, ami MTV-kedvenc hülyegyerekpunkból globális rocksztárokat csinált a zenekarból, és ahol az évek során egyre bátrabb kísérletezgetésük beért.
Az American Idiot az iraki háború és a Bush-kormányzat közepébe robbant be a határozottan háborúellenes szövegeivel és jelképeivel, az amerikanizmust kritizáló attitűdjével, és a stadionokba tartó zenéjével. A minden szinten kísérletező American Idiot biztosan nem jöhetett volna létre a Warning nélkül, és biztosan nem tartanánk ott, hogy ma már rendes rockmusicalt is csináltak a lemezből. És talán az sem véletlen, hogy amikor a zenekar Budapesten játszotta el az American Idiotöt 2005-ben a Budapest Arénában, akkor hiába játszották el az összes új dalt, a legnagyobb show és az utolsó nagy finálé a Minority című számmal érkezett meg.
Az album nemrég kapott egy egészen súlyos díszdobozos kiadványt, amelyben nem csak a Warning újramasterelt verziója van vinylen, hanem egy rakás demó, b-oldalas szám és ritkaság, ami különösen azért király, mert a Green Daynek sokszor jobbak a b-oldalas számai, mint amiket eredetileg kiadtak. Ezen kívül felkerült vinylre egy 2001-es japán koncertjük hangfelvétele, amin még olyan ritkaság is elhangzanak tőlük, mint a Platypus (I Hate You) vagy a 2000 Light Years Away. Talán a vizuális megjelenés hagy némi kívánnivalót maga után, de eredetileg is ilyen színvilágban utazott akkoriban a Green Day, és sosem voltak híresek a grafikai ízlésükről. Arról már inkább, hogy tökéletes stadionrockot csináltak a punkból, és ez valahol a Warningnál kezdődött.
