Adam Elliot Oscar-díjas animációsfilm-rendező néhány napja posztolt közös képet Harrison Forddal a Golden Globe után. Ford volt az, aki Anthony Mackie mellett felkonferálta a legjobb animációsfilm-kategória jelöltjeit a gálán, amelyben Elliot legújabb mozija is jó eséllyel indult, de végül nem nyert. Az ausztrál rendező a fotón egy lekonyult szájú, csigás sapkát viselő apró agyagfigurát tart a kezében, ami bejegyzése szerint teljesen megbabonázta az amerikai színészt. Ő Grace Prudence Pudel, egy magányos és szomorú lány, a csigák megszállottja, az Egy csiga emlékiratai című film főszereplője, akinek a története Harrison Ford mellett engem is lenyűgözött.
Elliot 2004-ben Oscar-díjat nyert Harvie Krumpet című rövidfilmjével, a nevét mégis 2009-ben ismerte meg a szélesebb közönség a Mary and Max című stop-motion film után, ami a rendező egész estés debütálása volt. Az ausztrál filmes következő mozifilmjére azonban másfél évtizedet kellett várni. A hosszúra nyúlt szünet meg is látszik az Egy csiga emlékiratain, továbbfejlesztve ugyanis védjegyszerű karakterábrázolását Elliot a korábbi munkáit is túlszárnyaló, szívfacsaró mesét agyagozott össze.
A film története szerint a főszereplő Grace Pudel koraszülöttként jött a világra, emiatt gyerekkorában sokat gyengélkedett, törékeny, esetlen és beteges volt. Percekkel előbb született, mint ikertestvére, Gilbert, és tragédiák egész sorával kellett szembenézniük rögtön azután, hogy kinyitották a szemüket. Anyjuk, Annie Pudel, közvetlenül a szülés után meghalt, ezután az alkoholproblémákkal küszködő, tolószékbe kényszerült apjukkal élnek szerény, de alapvetően boldog életet, mígnem az ő halála után elválasztja őket a gyermekvédelem.
A csigaőrült Grace (vagy ahogy becézik, Gracie) egy csupa szív, empatikus lány, aki az alkoholista hajléktalanok, a demens, magányos idősek, illetve a gyámoltalan állatok közt sem tesz különbséget, amikor segítő kezet kell nyújtania. Nála mindig félig tele a pohár, és mélyen hisz a világ jobbá átételében, nem véletlenül emlegeti olyan gyakran a silver lining fontosságát, vagyis azt, hogy mindenben van valami jó, és egyszer minden jóra fordul.
Ehhez képest Gilbert – akinél mindig félig üres a pohár – olyan, mint Charlie Brown, Holden Caulfield és James Dean egy személyben (és itt most a filmből idéztem), akinek karakterét végig valami tragikus bizonytalanság övezi. Mintha végig ott ólálkodna körülötte a halál és az elmúlás, mégis kész minden helyzetben megvédeni lánytestvérét, akivel két külön testben élnek, a szívük mégis közös a saját filozófiájuk szerint, és még passzoló égési sérüléseik is vannak, ami egy szmájlit formál. Ezt borítja fel aztán kényszerű elválásuk, ami után mindkettejüknek fel kell építeni új életüket és identitásukat.
Az iménti felsorolásból (Brown, Caulfield és Dean hármasa) is egyértelmű, hogy Elliot sztorija (amit édesanyjának, a mérsékelt gyűjtögető Valerie-nek címzett) hemzseg az elegánsan adagolt irodalmi és popkulturális utalásoktól. Sylvia Plath, a Zabhegyező, A Legyek Ura, John Steinbeck irodalma, a címet inspiráló Egy gésa emlékiratai, Kafka, Tennessee Williams és Anne Frank él boldog harmóniában egymás mellett a könyvmoly testvérek biztonságos buborékjában. A zenei és művészeti kontextust tágítva előkerül Prince, Cher, Popeye és John Denver neve is, és a testvérek világában kulcsszimbólum a japán kincugi technika, ami a törött kerámiák arannyal történő összeillesztésén alapul, és filozófiai értelemben a tökéletlenség vállalását jelenti, ami a film célja is egyben.
Az Egy csiga emlékirataiból akár jelentős lexikális tudást is fel lehet halmozni, ha minden elrejtett könyvborítóra vagy feliratra külön odafigyelünk. Ezt az utalásoktól hemzsegő világot a kreatív, szójátékokkal operáló (az egyik sírhelyet pity pitnek hívják, az eltévelyedett pogányokat pedig egy desatanizer nevű géppel akarják megtisztítani) szövegkönyv emeli még magasabb szintre. „Apa mindig azt mondta, hogy a gyerekkor olyan, mint részegnek lenni: rajtad kívül mindenki emlékszik, hogy miket csináltál” – mondja a film elején Grace, majd hozzáteszi, hogy ő bizony mindenre emlékszik, ugyanis az ő gyerekkora „kijózanító” volt.
A film egyedi univerzumának helyszínei is aprólékosan kidolgozottak és otthonosak, amiket a szép lassan megszállott gyűjtögetővé váló Grace népesít be mindenféle csigás kacattal és szerettei hamvaival. Ez a traumafeldolgozásának sajátos módja, ha már nincsen társa, és az idős Pinkyn kívül barátnői sem. Az Egy csiga emlékiratai világa ugyanis olyan hely, aminek kénytelenek voltunk már megjárni valamelyik szegletét, ha átéltük a gyászt vagy a testvéri kapcsolat törékeny szépségét.
A filmet nézve néha azt is elfelejtjük, hogy a 70-es évek Canberrájában vagyunk, a környezet inkább hasonlít egy beazonosíthatatlan, szürke európai városra (igaz, Párizsba teszünk egy kitérőt), ahol számos esendő ember mikrosztorijával is azonosulhatunk. Ebből külön kiemelkedik Pinky izgalmas és szürreális életútja, aki a lány legfontosabb támasza lesz a kilátástalanságban.
Elliot a filmjében szinte kísérleti dokumentaristaként kukucskál be hálószobákba, tárgyalótermekbe és templomokba. Ezek a részletek akár a kiváló dokufilmes John Wilson abszurd riportjai is lehetnének olyan emberekről, akik tengerimalacokban, csigákban, kukákból kihalászott trófeagyűjteményekben, a bűvészkedésben vagy gyufásdobozokban keresik a békét és az otthont. A fiktív figurák története emberi, átélhető és a túlzások ellenére valahol nagyon ismerős is. Ez a koncepció teszi igazán mágikus mesévé a filmet, ami nem a földi rossz elfeledtetésére, hanem épp a fájó szembenézésre ösztönöz, a film egy percig sem akar az idill illúziójába ringatni minket.
A rendező groteszk humorral (te vajon tapsolnál, amikor apád meghal?) és üdítő nyitottsággal elemez függőségeket, emberi gyengeségeket és bűnös élvezeteket is. A szvingerpartiktól kezdve a furcsa fétiseken és a kleptománián át az Alzheimer-kórig mindent belezsúfol a filmjébe, ami ennek ellenére cseppet sem veszít a koherenciájából.
Ahogy haladunk előre a történetben, gyűlik körénk a kosz, amit Grace-szel együtt kell lemosni magunkról, és megjelenik az önsegítő – vagy inkább önámító – kurzusok és a bigott vallási fanatizmus kritikája is. Gilbert új családjának földi paradicsoma (amiről külön horrort rendezhetne Ari Aster) például inkább földi pokol: az Édenkertnek csúfolt almatermesztő telepen a gyümölcsökön kívül szinte minden és mindenki romlott és álszent. A nézeteik szerint Lucifertől eredeztetett homoszexualitás pedig olyasvalami, amit csírájában kell elfojtani és végleg kiirtani.
A film legnagyobb bravúrja, hogy a rengeteg beemelt téma ellenére nem válik lelketlen tanmesévé. A rendező tudatosan kerüli, hogy didaktikus legyen, amit az animáció szabadságának maximális kihasználásával ér el.
Egy-egy közhelyes mondatra legalább négy-öt meghökkentő és lehengerlő pillanat és humoros kikacsintás jut, amivel eljutunk az emberi természet legmélyebb bugyraiba és legfenségesebb magasságaiba is. A 16-os korhatár-besorolás ennél a filmnél egyáltalán nem túlzás, mert néha elkerekedett szemmel figyeltem, mit lép következőnek Elliot, aki akár gyors egymásutánban meghökkent, megöl, majd megveregeti a vállunkat. Amikor a stop-motion iránt érdeklődő Grace (rajta keresztül mintha Elliot saját szenvedélyét közvetítené) törékenyen elsuttogja legféltettebb titkait és bánatát, eszünkbe jut az alapjaiban hasonló hangvételű Marcel, a lábbelis csiga. Az ausztrál rendező (aki több mint 1500, kézzel megrajzolt storyboard panelből dolgozott) azonban a radikális kiállásával köröket ver 2021-es elődjére.
Itt van egy film, amiben van kiút a csigaházak spiráljaiból, ami üdítő például az összecsapott Uzumakihoz képest. A végtelennek tűnő káosz az animéhez hasonlóan itt is megőrjíti a főszereplőt, de Elliot filmjében van esély a szabadulásra, amelynek az egyetlen záloga a fokozatos haladás. A film univerzális üzenete, hogy az élet visszafelé nézve érthető meg, de csak előrefelé élhető. Lassan, hosszú nyálcsíkot húzva igenis el lehet vonszolni magunkat a beteljesedésig.
Az Egy csiga emlékiratai január 9-től látható a magyar mozikban.
