Ritkán szoktam elérzékenyülni filmeken vagy sorozatokon. Persze előfordul, hogy csak meredek magam elé, hogy ez most tulajdonképpen mi is volt, de zsebkendőt azért nem nagyon kell bekészítenem a filmezéshez. És mégis, amikor az Arcane második évadának utolsó része a csúcspontjára ért, akaratlanul is kicsordult a könnyem, és végül úgy álltam fel a képernyő elől, hogy ez a sorozat konkrétan tökéletes. Azóta sokat gondolkodtam, hogy az-e, és minél távolabbra kerültem az első sokktól, annál egyértelműbb volt, hogy nem.
Az Arcane nem egy tökéletes sorozat, a második, egyben utolsó évada pedig a végére talán nem is olyan jó, mint az első volt.
Itt megbosszulta magát a rengeteg sztoriszál, amelyek nagy része nyaktörő tempóban száguldott a semmibe, korábban összetett karaktereket silányítottak le a cselekmény két lábon járó mozgatórugóivá és az egésznek talán túl hirtelen is lett vége. Mindez viszont csak akkor esik le, amikor már nem nézzük az Arcane-t – a még mindig páratlan látvány és animáció, meg a még mindig jó sztori mellett leginkább azért, mert a karakterei annyira fájdalmasan emberiek, hogy menet közben képtelenség nem együtt örülni, gyászolni, dühöngeni, önmarcangolni és félni velük.
Az Arcane első évada három éve jött ki a Netflixen, és az már jóval előtte látszott, hogy az alapjául szolgáló játékot, a League of Legendset fejlesztő Riot Games, illetve a sorozat két ott dolgozó showrunnere és alkotója valóban olyan szerelmes levelet csináltak, amilyet szerettek volna, és amit a rajongók érdemeltek. A monumentális reklámkampányon és a hollywoodi produkciókat megszégyenítő premieren túl abból is látszott, hogy az előzetesen kiadott anyagok megvillantottak valamit abból a zsenialitásból, amit a sorozatot megalkotó, 2D-s és 3D-s animációt keverő francia stúdió, a Fortiche Productions összehozott.
Az első évad túlszárnyalt, vagy minimum teljesített minden elvárást, amit egy animációs sorozat iránt támaszthatott az ember. A gyönyörű látványt pedig egy nagyon jól felépített, izgalmas rejtélyekkel, valódi konfliktusokkal és hiteles, remekül megírt karakterekkel teli világra húzták rá, amiben élmény volt elmerülni. Az Arcane ráadásul az elejétől fogva egy konkrét sztorit akart elmesélni, és ennek karaktereire fókuszált ahelyett, hogy belekezdett volna az egész univerzum elmagyarázásába, amivel nem pusztán elkerülte a játékadaptációk egyik legnagyobb buktatóját, hanem új sztenderdet állított fel, hogy hogy is kellene ezt csinálni.
És akkor ott volt még a lebilincselő sztori, a rengeteg érdekes téma, és az is, hogy az Arcane mindenkire lőtt, a hardcore rajongóktól egészen azokig, akik életükben nem láttak még League of Legendset, és kész is volt a recept a sikerhez. Ez pedig nem is maradt el, az Arcane nyert négy Emmyt, meg egy rakás más díjat, a kritikusok és a nézők egyaránt agyondicsérték és teljesen megérdemelten lett a Netflix egyik legsikeresebb sorozata. Az is hamar kiderült, hogy érkezik majd a második évad, de sokat kell majd várni rá, de erre, annak fényében, hogy milyen minőséget képviselt az első, valószínűleg mindenki fel is volt készülve.
Ez a sok majdnem pontosan három év volt, a második, és mint az jó előre kiderült, utolsó évad idén november elején debütált, és múlt szombaton zárult le, az elsőhöz hasonlóan hetente érkező, háromrészes etapokban. Így végre kiderült, hogy mi történt azután, hogy Jinx három éve kilőtte azt a bizonyos rakétát a piltoveri tanácsra, amely éppen Zaun függetlenségét szavazta meg (spoiler: semmi jó). Az alkotók már korábban egyértelművé tették, hogy a sorozat mindig is két évadosra volt tervezve, a végkifejlet pedig a nulladik perctől kőbe volt vésve, szóval az Arcane-nek kilenc része volt arra, hogy el is jusson ide.
Így nem meglepő, hogy Christian Linke, a sorozat egyik showrunnere az utolsó felvonás előtt a GamesRadarnak azt mondta, aggódik a befejezés miatt, mert kevés sorozatot sikerült úgy befejezni a tévézés történelmében, hogy a végén mindenki elégedett volt vele. Az első évad alapján én azt mondtam volna, hogy nekik sikerülni fog, a második után viszont nem egyszerű megmondani, hogy sikerült-e. Mert hát igen, az Arcane fantasztikusan húzgálta úgy a szálakat, hogy minden karakter sorsa érdekelje az embert, de a vége felé elvesztette kicsit az ütemérzékét, és a tétek kozmikus mértékűre emelése sem tett neki jót.
„Nem túl eredeti, kicsit kiszámítható, de amit csinál, azt olyan jól csinálja, hogy ez igazából nem is érdekli a nézőt, pláne nem akkor, ha valaha eszébe jutott már, hogy szeretné egy kicsit behatóbban megismerni a League of Legends világát” – írtam három éve négy rész után, de ez igazából az egész első évadra igaz volt. Ezt csak azért másoltam ide, mert tulajdonképpen a második évadnál is ez a helyzet, de ahogy eltávolodunk Jinx és Vi sztorijától, úgy lesz egyre zavarosabb, hogy mit akar mondani a sorozat, és bár a narratíva nem esik szét teljesen, nem olyan jó, amennyire lehetne.
Az Arcane első évada azért volt kiemelkedő, mert nagy hangsúlyt helyezett a hétköznapi dolgokra és az apróságokra is, és ezzel nemcsak a karaktereit építette fel mesterien, hanem a konfliktusait is hitelessé és valóságossá tette. Megmutatta, hogy Piltover és Zaun feloldhatatlannak tűnő szembenállásában nincsen fekete és fehér, csak a szürke árnyalatai, és fontos kérdéseket tett fel arról, hogy mi a haladás ára. A második évadban ezek a motívumok nem tűnnek el teljesen, de háttérbe szorulnak, a helyüket pedig sokkal egyszerűbb témák és egyértelműbb morális keretek veszik át.
Mindez nem feltétlenül lenne rossz, ahogy az sem, hogy az Arcane alapvető üzenete is megváltozik a második évad végére, és egyetemes tanulságot akar elmondani arról, hogy mit jelent embernek lenni, még ha az első évad teljesen más alapot húzott is fel. A probléma az, hogy korábban is látszik, az utolsó két résznél pedig teljesen egyértelmű, hogy a rengeteg nyitott sztorit egyszerűen nem lehet úgy lezárni, hogy mindegyik rendesen kifusson. És nem is sikerült: a Noxusból megérkező Ambessa, és Caitlyn hozzá szorosan kapcsolódó átalakulása is remek példái ennek, de a Mellel történtek is inkább érződtek előzetesnek valami máshoz, mint fontos eseményeknek.
Viktor pedig nem azt érdemelte, hogy JRPG-főgonoszt csináljanak belőle, még ha menő volt is az egész – konkrétan Ultima lett a Final Fantasy XVI.-ból, ami úgy különösen röhejes, hogy mindkét karaktert Harry Lloyd játssza.
A második évadban viszont még mindig Jinx, Vi és Ekko a legfontosabb szereplők, az ő drámájuk pedig önmagában is megáll, és csak másodlagos, hogy amúgy mi történik éppen a világban. Ez a három karakter annyira jól van megírva, hogy a személyes vívódásaiknak és konfliktusaiknak eredendően nagyobb a jelentősége, mint bármi másnak, és az ő történeteik szerencsére meg is kapták a nekik járó figyelmet. Amikor körülöttük forognak a dolgok, akkor működnek igazán, és miattuk van az is, hogy az ember üvöltene a tévével, hogy ne történjen újabb tragédia.
A második évad hetedik része pont emiatt lett nemcsak a sorozat legjobb epizódja, hanem összességében is az egyik legjobb dolog valaha, ami a Netflixen megjelent, pedig ebben nincs semmi akció, csak egy szívszorító utazás két – illetve három, de a kettő a lényeg – karakter pszichéjébe és az univerzum működésébe. Jinxet az előző évadban még bőven lehetett Harley Quinn-ezni, de a végére abszolút lerázta magáról ezt a skatulyát, de Vi és Ekko karakterívei is annyira jók lettek, hogy sokáig fogják még emlegetni mindkettejüket.
Jinx és Vi esetében persze sokat segített, hogy a Falloutban is bizonyító Ella Purnell és Hailee Steinfeld is tökéletesen hozta a két karaktert, de igazából minden szinkronszínész simán megugrotta az első évadban felállított, elég magas mércét. A látvány is ugyanolyan lehengerlő, a képregényes montázsoktól a mozgalmas harcjelenetekig minden gyönyörűen néz ki. És ha már harcjelenetek, ezek még mindig hihetetlenül jól vannak koreografálva, és valószínűleg ugyanúgy vissza fogom nézni őket néha, mint az előző évadból ezt, meg ezt. Ja, és nem mellesleg van több olyan jelenet is, ami miatt Magyarországon le kéne fóliázni a sorozatot.
Szóval ami már az előző évadban jól működött, az itt is jól működik, helyenként talán még jobban is, mint ott.
Tökéletes lett az Arcane? Nem, és a vége felé néha úgy érződött, hogy a Riot már új projekteket készít elő bizonyos húzásokkal ahelyett, hogy ezt a sorozatot fejezné be a lehető legjobban. Másrészt viszont amíg néztem, tényleg egy pillanatig sem éreztem a hibáit, és szigorúan véve is ott tartunk, hogy a második évad egy jó dráma, tele hiteles, nagyon emberi karakterekkel, ami elképesztően néz ki, jól lett megrendezve, érdekes kérdéseket vet fel – még ha ezeket nem bontja is ki rendesen – és úgy adaptál tökéletesen egy játékot, hogy attól függetlenül is megáll. Olyasmi, aminek a szintjéről sok sorozat csak álmodozhat.
El kellett rá költeni 250 millió dollárt? El, és ezzel a világ messze legdrágább animációs sorozata lett, de a Riot állítólag nem bánja, és nem is akar lejjebb adni a magas szórakoztatóipari sztenderdekből. Néhány konkrétum már van is hasonló projektekről, Linke néhány napja arról beszélt, hogy három régió, Noxus, Ionia és Demacia, is sorra fog kerülni, és már egy éve dolgoznak is a következő sorozaton, bár az nem derült ki, hogy ez melyik lesz. Ennél többet viszont nem lehet tudni, szóval azért is érdemes megnézni az Arcane-t, mert ha fogunk is látni még egy ugyanilyen sorozatot, arra még garantáltan hosszú évekig kell várni.
