Az amerikai késő esti talk show-k általában nem a mély beszélgetésekről szólnak, zenészek meg eleve csak a műsor végén tűnnek fel, hogy az új albumukat promózzák egy rövid fellépéssel. Ehhez képest jól leírja Nick Cave jelenlegi státuszát, hogy az új albumát, a Wild Godot nem az egyik dal előadásával, hanem egy beszélgetéssel vezette fel Stephen Colbertnél. A beszélgetésben a műfajhoz illően elhangzanak jól idézhető egysorosok és anekdoták más híres emberekről (például Johnny Cashről), de a társalgás szórakoztató műsorhoz képest váratlanul mélyre megy, amikor Nick Cave a kilátástalanság és a cinizmus ellenszeréről vagy a gyász legmélyebb bugyrainak átélése után is elérhető boldogságról beszél.
Azoknak, akik az elmúlt években követték Nick Cave megjelenéseit, a durván húszperces interjú inkább csak zanzája az előadó legmegrázóbb (és szerintem legjobb) alkotói korszakának. Cave a fia, Arthur elvesztése után elindította a Red Hand Files oldalt, ahol rajongói levelekre ad néha vicces, néha nagyon mélyen átgondolt válaszokat szinte bármilyen hétköznapi vagy filozofikus témában. Zeneileg is egyre radikálisabb irányba ment az olyan, hangzásában egyre csupaszabb, törékenyebb, gondolatiságukban viszont egyre súlyosabb albumokkal, mint a 2016-os Skeleton Tree vagy a 2019-es Ghosteen. Aztán jött a szörnyű veszteség után kifejlődő új Nick Cave-világkép szöveges lenyomata, a többek között a zene gyógyító és transzcendens hatásáról értekező beszélgetős könyv, a Hit, remény és vérontás.
„Gyönyörű szám. Hosszú és furcsa karrierem egyik fénypontja” – így konferálta fel a Bright Horses című megrendítő dalt a Papp László Sportarénában rendezett vasárnap esti koncerten Nick Cave, és a Ghosteenen szereplő szám tényleg csúcs- és végpontot is jelöl az életművében. A Ghosteen pokoljárása, ezoterikus hangzása után egyértelmű volt, hogy valami egészen másnak kell jönnie, a szinte csak zongorára, szintetizátorra és énekre épülő lemez folytathatatlan pontnak tűnt az életműben. A folytatás aztán tényleg más lett, ezt már a fő alkotótárssal, Warren Ellisszel és nem a teljes Bad Seedsszel közösen jegyzett karanténalbum, a dühösebb, jó értelemben csapongóbb Carnage is előrevetítette.
Az idén augusztusban kiadott Wild God és a lemez turnéja már világosan mutatja, mit képvisel Nick Cave négy évtizedes karrierje mostani pontján. Ez már a tévében a zene erejéről prédikáló Nick Cave, aki a színpadon az emelvényről éneklő gospelkórussal és a Bad Seedsszel kiegészülve olyan, mintha ihletett papként szólna a tömeghez. Úgy sejtem, hogy a vallási témákat korábban is rendszeresen feszegető, de még nyíltabban a hit felé forduló, a mesterséges intelligencia és a cancel culture ellen is élesen felszólaló Cave már sok lehet valakinek. De élőben végképp lefegyverző, ahogy minden szavával, gesztusával a reményteli életet hirdeti, egy olyan korban, ahol a cinizmus és a kilátástalanság alapállás a mindennapokban. És erre érezhetően több generáció is vevő, legalábbis erről árulkodott a korosztályban és nemzetiségben is nagyon vegyes közönség.
A Wild God-korszak egyszerű, de radikális üzenetet hordoz Cave életművében. Ahogy a koncerten is központi szerepet kapott dalban, a Joy szövegében is elhangzik, egyszerűen túl sok bánat ért mindannyiunkat, itt az ideje az örömnek („We’ve all had too much sorrow, now is the time for joy”). Persze Nick Cave-nél az öröm egyáltalán nem önfeledt dalokban jelentkezik, a Wild God számaiban is azért ott a pokoljárás tapasztalata, rémálmok, aggasztó látomások, véres bibliai sztorik váltják egymást a dalokban. Ettől még a Wild God és az azt bemutató turné is a cselekvő remény, a szeretetről árulkodó apróságok mellett érvel, amikkel ha kis időre is, de sarokba szorítható a gonosz.
A Wild God persze zenei téren is új szemléletet hozott, legalábbis az előző albumokhoz képest mindenképp, hiszen ahogy az a koncerten is kijött, ezekre a dalokra Cave és Ellis jobban teret adott a Bad Seeds teljes zenekari hangzásának, a rögtön a koncert elején ellőtt Frogs, a Wild God és a Song of the Lake is már a kitárulkozóbb, fennköltebb zenekart mutatta. A budapesti koncert abban az értelemben amúgy is klasszikus lemezbemutató volt, hogy a műsort egyértelműen az új lemez dalai uralták, a korábbi korszakokat meghatározó számok, például a Jubilee Street katarzisa vagy a Tupelo tébolya is inkább közbeszúrásnak tűnt ebben a környezetben.
A csúcspontot inkább az olyan pillanatok hozták el, mint amikor Cave a kórussal együtt énekelte a Conversion, az új lemez központi dalának teljesen gospelbe hajló végén, hogy „touched by the spirit, touched by the flame”. De az egész koncerten végigvonuló elemként Cave a közönséggel is újra és újra elkántáltatta a dal utolsó sorát, az egyszerű, univerzális állítást, ha úgy tetszik, saját vallása ámenjét, azt, hogy „you’re beautiful”.
Cave a Hit, remény és vérontásban többször is kesergett azon, hogy a Covid miatt nem tudták élőben előadni a Ghosteen dalait, és bennem a mostani koncert annyiban azért hiányérzetet hagyott, hogy nagyon kevés dal fért a műsorba a Ghosteen, a Skeleton Tree és a Push The Sky Away lemezekről. Például az utóbbi lemez címadó dala, a színpadra hívott közönséggel, abszolút meghatározó zárószáma volt a Bad Seeds korábbi koncertjeinek, az viszont beszédes, hogy a Wild God turnéján már a műsorba sem fért. A döntés persze érthető, hiszen ahogy arra a mostani turnén Martyn Casey helyére basszusgitáron beugró, amúgy a lemezen is közreműködő Radiohead-tag, Colin Greenwood is utalt egy korábbi interjúban, Cave annyira szereti ezt a zenekart, és annyira tiszteli a rajongóit, hogy sohasem akarja önmagát ismételni.
Megint egy másik korszak kezdődött tehát a Bad Seeds életében a Wild Goddal, ez egyértelműen kiderült a Sportarénában is, az viszont változatlan, hogy Nick Cave még mindig őrületes formában van a színpadon. Úgy szúr oda a telefonjaival hadonászó nézőknek, hogy közben nem sértő („adok harminc másodpercet, hogy lefotózzatok, aztán tegyétek el”), úgy szalad le a kifutóra a zongorától, mintha az élete múlna azon, hogy pontosan lépjen be. És persze továbbra is döbbenetes nézni, amit a közönségével művel, ahogy közéjük dől, ahogy az arcukba ordít, vagy ahogy egyetlen mozdulattal elcsendesíti a tömeget.
Ahogy a turné többi állomásán, itt is a mondandójában teljesen a Wild God-korszakba passzoló klasszikus, az Into My Arms zárta a koncertet, amit Cave már egyedül, a zenekara nélkül adott elő. Fogalmam sincs, hogy csinálja, de hiába adta elő ezredjére ezt a számot, nekem megint úgy tűnt, hogy ez volt a dal eddigi legjobb verziója.