2024. szeptember 12. – 23:33
Évente több mint ötezer társasjáték jelenik meg csak a nagyobb kiadóknál, teljes lehetetlenség mindent kipróbálni, és főleg annyit játszani mindegyikkel, hogy igazán kiismerje az ember a lehetőségeket, a komplex játékélményt. Ahogyan a társasjátékok kiadásának egyik fő terepe a közösségi finanszírozás lett, itt is megjelent a FOMO jelenség, vagyis a szorongás attól, hogy valamiből kimarad az ember. Emiatt aztán nem egy olyan játék van, amire sok százezer dollárt adtak össze a játékosok, de láthatóan alig vannak, akik aztán rendszeresen játszanának a megszerzett játékkal. Ezen túl a társasjátékoknál is felütötte a fejét az újdonság kultusza, amikor valami, önmagában attól lesz érdekes, mert új. Ahogy a slágerlistákon sem lehet örökké ugyanaz a dal az élen, úgy jönnek az újabb és újabb társasok is.
Come on, come on, do the locomotion with me
Persze vannak olyan, újra és újra visszatérő slágerek, mint, mondjuk, a popzenében a Locomotion, ami háromszor is megjárta a népszerűségi listák élét (1962-ben, 1974-ben és 1988-ban), és társasjátékokban is van hasonló, amit megéri újra és újra kiadni, mert semmit nem veszít az élményből, sőt gyakran egyenesen újdonságként hat a régisége, bármennyire paradox is ez. Így van ez az El Grande esetében is. Maga a játék a modern társasjátékok paleolitikumának számító 1995-ben jelent meg először, és bő 20 évvel később a hatodik helyen nyitott a társasok ranglistáján, amikor egyáltalán elkezdődött a játékok rangsorolása 2016-ban. A játék tábláján a középkori Spanyolország látható, az a célunk, hogy hűséges lovagjainkkal minél több tartomány felett szerezzünk uralmat. Kilenc körig tart a játék, minden kör licittel kezdődik. Kezdetben tizenhárom számozott kártya van a kezünkben, ebből kell egyet kijátszani, a legnagyobb értékű kezdi az akciókat. Minden lapot csak egyszer használhatunk fel, de gyakran megéri a kisebb értéket is felhasználni, mivel ez a lap határozza meg azt is, hogy hány lovagot kapunk a készletből, amiket azután a térképre helyezhetünk (természetesen minél kevesebbet ér egy lap a licitnél, annál több lovagot ad).
A licitálás sorrendjében lehet választani az akciókártyákból. Ezeknek a kártyáknak is kétféle szerepük van, egyfelől megadják, hogy hány lovagot rakhatunk a térképre, és ezen felül valamilyen speciális akciót is lehetővé tesznek. A térképen csak azokba a tartományokba rakhatunk lovagot, amik szomszédosak a király által éppen meglátogatottak, ezen kívül még a tábla szélén álló kastélyba is bedobhatunk figurákat – azt mindig be kell jelenteni, hogy hányat raktunk be, de ember legyen a talpán, aki számon tudja tartani, hogy kinek hány embere van éppen a toronyban elzárva. A speciális akciók között vannak egyszerűek, amikor letehetünk pár figurát bárhová vagy éppen mozgathatjuk a királyt, de vannak trükkösebbek is, amikkel például átállíthatjuk egy tartomány értékét vagy éppen hazaküldhetjük az ellenfél lovagjait. A kétféle akció sorrendjét magunk dönthetjük el és ez az egyik legfontosabb döntésünk. Alapelv, hogy abban a mezőben, ahol a király áll, nem lehet változtatni semmit, nem kerülhet oda újabb lovag, de el sem vehetünk onnan. Így érdemes lehet először telerakni a saját lovagjainkkal egy tartományt, majd gyorsan odamozgatni a királyt, hogy más már ne vehesse el tőlünk a többséget.
A harmadik, hatodik és a végső, kilencedik forduló után kiértékelünk minden egyes tartományt: akinek a legtöbb lovagja van ott, az kapja meg a tartományért járó pontot, a második helyezett pedig egy kisebb vigaszdíjat. A tartományok értékelése előtt kiengedjük a lovagokat is a kastélyból, itt is pontot ér a többség, de ami talán még lényegesebb, hogy mindenki titokban beállíthatja, hogy hova, melyik tartományba akarja küldeni az innen kikerülő embereit – így még a pontozás előtt drasztikusan változhat a helyzet.
Az El Grandén erősen érezhető, hogy abból az időből való, amikor a társasjátékok tervezői nem gondolták, hogy negatívum is lehet a játékosok közötti sok, kifejezetten agresszív interakció. Az utóbbi időben sok olyan játék van, amit társas pasziánsznak is hívnak, ahol egymás szívatása helyett mindenki építgeti a saját kis tábláján a saját kis dolgait, a verseny lényege pedig az, hogy ki teszi ezt a leghatékonyabban. Na, itt ilyesmiről szó sincsen: csak úgy szerezhetünk többséget egy tartományban, ha másokat magunk mögé utasítunk, a speciális akciókkal pedig kifejezetten ki is tolhatunk a másikkal. Mégsem lesz rossz hangulatú a dolog, mert folyamatos és kölcsönös az adok-kapok, még ha kitol is velünk a másik, az ember nem bosszankodik, inkább azon töpreng, hogy hogyan fog erre válaszolni. A játék arra is lehetőséget ad, hogy csapdát állítsunk a másiknak, felkínáljunk például neki egy remek területet, ahonnan kiutasítja a mi embereinket, csak hogy aztán egy huszárvágással csökkentsük az adott tartomány értékét szinte nullára. Az is mutatja, hogy milyen remek játékról van szó, hogy harminc év alatt nem kellett változtatni a szabályain.
Mama, take this badge from me
Ha az El Grande a popzenei hasonlatunkban a Locomotion volt, akkor a Találmányok kora a Knockin’ on Heaven’s Door, ami szintén többször járt a slágerlisták élén, de mindig kicsit más változatban és stílusban. A játék 2012-ben jelent meg Terra Mystica néven, és egy éven át a második helyen volt a társasok világranglistáján. 2017-ben jött ki a kicsit felturbózott, a fantasy környezetből az űrbe átültetett Gaia Project, majd tavaly a Találmányok kora, ami sokban visszatért az eredetihez, de a játékmechanikát kicsit elmélyítette és egyes pontokon egyszerűsítette is.
A játékban mindenki egy-egy népet irányít, és minden nép másféle környezetben tud megtelepedni: vannak akik sivatagban, mások hegyen vagy erdőben, és így tovább. A népek még kapnak egy véletlenszerű extra tulajdonságot is, így összesen nyolcvannégy kombináció lehetséges, jó sok időbe telik, míg valaki mindet kipróbálja. Abból is látszik, hogy a Találmányok kora komoly játék, hogy a táblán hatszögű mezőket találunk, hétféle tereptípusban, ezeken építkezhetünk a saját népünkkel, de csak a nekik megfelelő mezőkön. Szerencsére arra is lehetőségünk van, hogy a megfelelő akciókkal átalakítsuk egy terület típusát. A nekünk kedvező mezőkre először műhelyeket rakhatunk le, majd azokat fejleszthetjük tovább céhekké, iskolákká, egyetemmé vagy palotává. Ha elég sok épületünk van egymás mellett, városokat is alapíthatunk, és közben lépkedhetünk előre a tudományok sávján, felfedezésekkel szerezhetünk újabb akciókat, képességeket.
Mindehhez többféle erőforrással kell gazdálkodnunk, van, amihez pénz kell, van, amihez szerszámok, máshoz könyvek és persze olyan dolgok is, amihez a nehezen megszerzett tudásokat használhatjuk fel. Ahogy egyre több dolgot építünk meg, növekszik a kör elején kapott bevételünk is, de sokféle lehetőség van arra is, hogy egymásba alakítgassuk át az erőforrásokat. Különleges erőforrás a hatalom, ami gyakran a legszükségesebb akciókhoz kell. A hatalom három tárhely között mozog, és csak a legutolsóból használhatjuk fel, ilyenkor az elsőbe kerül. Komoly előrelátást igényel, hogy mindig legyen elég a céljainkhoz.
A játék hat fordulón át tart, és minden fordulóban valamilyen más akcióért járnak pontok, ezzel a játék ügyesen terelget minden fordulóban valamilyen taktika felé, de nem korlátoz túlzottan. A pontokat az épületeinkből, városainkból és a tudományokban elért haladásunk után kapjuk. Ebben a játékban is gyakran taposunk a többiek tyúkszemére, ha nem is olyan közvetlenül, mint az El Grandéban, de nagyon hamar kiderül, hogy a térkép szűkös és egy-egy mező több játékosnak is kellene.
Az, hogy a Találmányok kora még a társasjátékok eggyel korábbi generációjához tartozik, abból is látszik, hogy nem próbál úgy tenni, mintha nem lenne bonyolult. Kifejezetten összetett játékról van szó, amivel kell párat játszani, hogy kiismerjük, viszont pont az összetettsége és a variálhatósága gondoskodik arról, hogy sokáig érdekes és izgalmas maradjon. Minden parti kicsit vagy nagyon másféle taktikai megközelítést igényel, és az is biztos, hogy ebben a játékban érzi az ember, hogy megdolgozott minden egyes pontért, amit elért. Ha valakinek megvan a Terra Mystica vagy a Gaia Project, akkor nem biztos, hogy érdemes ezt is beszereznie, bár sok szempontból ez a legizgalmasabb, legjobb játékélményt adó változat – de annyira nem tér el az elődöktől. Ha viszont valaki egy olyan társast szeretne, ami alaposan megdolgoztatja az agyat, akkor érdemes ezzel kezdenie.
A játékokat a Gémklubtól kaptuk kipróbálásra.
