Az Alien: Romulus egy pazar kiállású retrofuturista sci-fi, ahol még a régi jó gombokat nyomogatják a szereplők, az ajtóknak súlya van, a hiányosan megvilágított folyosók messzire vezetnek, az eszközök valódinak tűnnek, miközben pár kép megidéz egy fenséges, Galaktika-borítókra való űrbeli látványt is. Sajnos közben egy Alien-film is 2024-ben, annak minden lehetséges hátulütőjével, buktatójával, tankcsapdájával.
A film jelentős részében mindent újra kell indítani, mint egy bedöglött modemet, egymást követik az olyan pillanatok, amikor a szereplők rég nem használt rendszereket izzítanak be, androidokat kapcsolnak ki és be, mókolnak a gravitációval, a fűtéssel, az oxigénellátással, mindezt olyan kapcsolókon, amiket talán utoljára 1979-ben kattintgattak át. Nem csoda, hogy ennyi reboot kell, tesztelni kell a rendszert, hogy működik-e még. Hogy lehet-e még filmet készíteni abból, hogy egy csapat lefejezett csirkeként rohangáló embert üldöz egy luxhiányos űrhajó belsejében egy két lábon járó fogsoros pénisz.
Ehhez persze előbb a két lábon járó, fogsoros péniszt kell valahogy feléleszteni, és ez is történik az Alien: Romulus első perceiben, a cselekményt rögtön elhelyezve térben és időben. Nagyjából fél évvel az első A nyolcadik utas: a Halál cselekménye után a Weyland-Yutani megy, és kitúrja a szemetet a Nostromo roncsai közül. A szeméttúrás közben persze megtalálják az első xenomorfot, amit Ripley kiküldött az űrbe, a tudósok pedig kifejtik az űrdzsuvából, és elkezdik vizsgálgatni azt. Az Alien: Romulus már a legelső pillanataiban elkezd magáról szólni, és egészen a végéig nem áll le.
De mégsem a tudósokkal megyünk tovább, hanem elvileg kétkezi munkásokkal. A főszereplőnk, Rain (Cailee Spaeny) egy olyan bányabolygón sínylődik, ahol sosem kel fel a nap, de szerencsére ott van maga mellett az értelmi fogyatékosság jeleit mutató android, Andy (David Jonsson), aki óvja minden pillanatában, és béna szóvicceivel beragyogja a napjait. Hogy egy android pontosan hogyan is tud úgy viselkedni, mint egy értelmi fogyatékkal élő emberi lény, pontosabban hogyan lehet egyenlőségjelet vonni egy mentális és egy technikai probléma között, arra az Alien: Romulus nem ad kielégítő választ.
Rain és Andy nem akarnak a bányabolygón, napfény nélkül meghalni, úgyhogy belemennek egy szedett-vedett melóba: a haverjaik, akik egytől egyik influenszereknek tűnnek, és nem kétkezi munkásoknak, észrevették, hogy a bolygó felett kering egy űrhajó. Az űrhajón pedig hibernációs kamrák vannak, a kamrák segítségével pedig elhúzhatnának olyan helyre, ahol napfényt is látni néha. De az űrhajóról kiderül, hogy egyenesen űrállomás, és ahogy ilyenkor a műfajhoz illik, nem is teljesen kong az ürességtől. Hanem vannak még ott dolgok, amiknek különösen nem tesz jót, ha éppen a hűtőrendszerrel machinálnak valamit olyan emberek, akiket elvileg megedzett az élet, de látszik, hogy soha életükben nem kellett még két téglát sem egymásra tenniük.
Ezért vagyok ezen annyira fennakadva, mint xenomorf farkán az egyszeri munkásember, mert A nyolcadik utas: a Halál óriási előnye, hogy a szereplők megfáradt, láthatólag egy irtó idegesítő munkát végző felnőtt emberek, és mind úgy tűntek, mint akik ezeket a munkákat tényleg elvégzik. Gondoljunk csak Yaphet Kotto vagy Harry Dean Stanton arcára. Az Alien: Romulus egyik szereplője úgy néz ki, mint Azahriah. A sokkal fiatalabb szereplők választása pedig azért érdekes, mert a Romulus arra épít, hogy valakinek élénk, soha ki nem irtható emlékei vannak Ridley Scott filmjeiről. Igen, filmjeiről, mert A nyolcadik utas: a Halál mellett a Prometheus is bekerül az intergalaktikus levesbe. Kíváncsi lennék, hogy azok, akik nem láttak legalább egy filmet a sorozatból, mit fognak kezdeni az Alien: Romulus egyik legzavarbaejtőbb húzásával, amikor a legénység újraindít valamit, aminek arca is van, nemcsak mechanikája.
Az Alien: Romulus az uruguayi Fede Alvarez munkája, akinek a 2013-as Gonosz halottat és a Vaksötétet is köszönhetjük. Akárcsak az utóbbit, ezt a filmet is Magyarországon forgatták, úgyhogy senki se lepődjön meg akkor, amikor a 2-es metró egyik mozgólépcsője hirtelen felbukkan a Romulus belsejében. Alvareznek van érzéke a ponyvahorrorhoz, a vörös-sárga színben úszó trancsírozáshoz, és szereti bőségesen adagolni is azokat a testnedveket, amiktől el lehetnek szokva a modern mozis horror rajongói.
A probléma ugyanaz a forgatókönyvével, mint a film egészével: ez egy Alien-film, ezért kötelező a tojás, az arcon pörgő tojásrakó, a mellkas szétszakítása belülről, a megbízhatatlan mesterséges intelligencia, a mászkálás a szellőzőben. És a Romulus nemcsak az első filmet, hanem A bolygó neve: a Halált is megidézi, sajnos a szó minden értelmében – egy konkrét idézet tönkrevág egy egyébként parádés akciójelenetsort, amiben az antigravitáció, egy automata fegyverrel tüzelő főszereplő és a xenomorfok örvénylő vérsava próbál valami köztes megoldást találni a túlélésre.
Habár az utalások nem lehetnek meglepőek, hiszen a Weyland-Yutani logója az egyik első felismerhető felirat az Alien: Romulusban, azért van abban valami kiábrándító, hogy milyen könnyen belebújik a legelső film gúnyájába. Mint ahogy a Star Wars: Az ébredő Erő újraindította a Csillagok háborúját azzal, hogy egyszerűen csak megismételte az elsőt egy másik gúnyában, az Alien: Romulus is elkezdi aztán kisebb-nagyobb változtatásokkal, de fordulatról fordulatra lemásolni elődjét. Ha becsukjuk a szemünket az elején, akkor el lehet képzelni, hogyan és milyen körülmények között lesz vége.
De az odáig vezető út nem mentes az élvezettől, és ehhez nagyban hozzájárul az, hogy az Alien: Romulus díszletei, kellékei és szörnyei milyen plasztikusak, kézzelfoghatóak, bejárhatóak és tapinthatóak. Külön élvezetes nézni, ahogy Alvarez hosszabb beállításokban hagyja sétálni a szereplőket – hiszen azt a folyosót minden jel szerint megépítették, és ha megépítették, akkor az emberi szem egy valós térnek gondolja, nem pedig egy zöld háttérrel odavarázsolt súlytalan képernyővédőnek. Különösen tetszett az a rész, amikor az Azahriah kinézetű figura talál egy óriási, női nemi szervre emlékeztető fészket a falon, és úgy dönt, beledugja az elektromos ösztökéjét. Aztán meg is kapja a csattanós választ arra, hogy miért nincs semmi keresnivalója agresszornak a női biológiában – és valahogy abban a fészekben minden redő és nyálka pont ezt kommunikálja.
Habár az Alien-filmeket általában a péniszfejű lényekkel szokás azonosítani, végigvonul benne egy általános félelem a technológiától is, az Anya nevű mesterséges intelligenciától kezdve a köpönyegforgató androidokig. Az androidok általában minden esetben a Weyland-Yutanit szolgálják, a gigacéget, aminek kifejezett szándéka, hogy a xenomorfokból tömeggyártott biológiai fegyvert készítsenek, mindegy, hogy milyen áron. Az Alien: Romulus alatt végig volt egy furcsa érzésem, hogy amit látok, az is csak egy cég érdekét szolgálja, a 20th Century Studiót birtokló Walt Disney Company érdekeit. Az Alien: Romulusban vannak kifejezetten szórakoztató részek, vannak kifejezetten blőd, cipőkanállal beleerőltetett utalások, a gyártást nem tudom eleget dicsérni (ahogy mondjuk a hasonló Az alkotó esetében), de nem mondanám, hogy egyszer is félelmet, rettegést, vagy bármilyen meghökkenést éreztem volna közben.
De nem hiszem, hogy ez a film annyira közvetíti Fede Alvarez személyes látásmódját, mint ahogy Ridley Scott meglátszik a Prometheusban, vagy Jean Pierre Jeunet az elbaltázott, de kétségkívül karakteres Feltámad a Halálban. A mondanivalója talán saját maga: hogy akármit is csinálunk, az is egy bizonyos gigacég érdekeit szolgálja, aki ebben pedig részt vesz, az pedig a saját akarata ellenére lehet egy tömegpusztító fegyver hordozója. Megoldás van, de nem szép.
Az Alien: Romulus már a második film a sorozatban, ami nem kapta meg a magyar Halál-os címét. Pedig lehetne az, hogy Negyedéves pénzügyi mérlegem: a Halál.
Az Alien: Romulus csütörtöktől látható a mozikban.
