2023. szeptember 26. – 18:20
Ha más nem is, Az Alkotó a sci-fi-formatervezés egy fantasztikus példája, ahol a felhőkarcolóktól kezdve a csatokig minden úgy néz ki, mint amibe rettenetesen sok munkát és energiát fektettek, a kivitelezésén pedig addig csiszoltak, hogy a végeredménynek ne csak esztétikai, de gondolati tartalma is legyen.
Mert más nem, sajnos. Gareth Edwards (Godzilla, Zsivány egyes, mielőtt újraforgatták volna) hebehurgya, mozgalmi és mozgalmas jövőfilmje olyan kurrens témákkal foglalkozik, mint a mesterséges intelligencia, a mesterséges tudat, vagy éppen a világ kevésbé privilegizáltjainak elnyomott mindennapjai, anélkül hogy aztán ezekről nemhogy kérdéseket vessen fel, de gondoljon bármit. Minek is kellene gondolni bármit, ha egyszer meg tudunk mutatni csodálatos trópusi szürkületeket, neonvárosokat, elpusztult metropoliszokat és robotokat, robotokat, robotokat.
Az Alkotó ugyanis egy olyan világban játszódik, ahol a mesterséges intelligencia odáig fajult, hogy az amerikaiak már vadásznak a robotokra. Az amerikai külpolitikához méltó módon nem otthon, mert ott már sikerült elpusztítani az összeset, hanem egy Új-Ázsiának nevezett kontinensen. Új-Ázsia fogalma elég jó sci-fi-szokást testesít meg: nem kell megnevezni egy konkrét országot vagy régiót, de beleférhet minden Vietnámtól Tibetig.
Az amerikaiak azért ölik a robotokat Új-Ázsiában, mert addig fajult a helyzet otthon, hogy egy atombombát robbantottak Los Angeles közepén az elszabadult mesterséges intelligenciák. Itt vesztette el egyik karját és lábát a filmünk főszereplője, a katona Joshua Taylor (John David Washington), aki aztán beépült új-ázsiai ellenállók közé, de aztán meghal a felesége… Már az összefoglalót is meguntam.
Az Alkotó olyan, mintha egy rettenetesen bonyolult dolgot magyaráznának el túl egyszerűen, vagy egy rettenetesen egyszerű dolgot túl bonyolultan: már ott gyanút fogtam, amikor a film egy fogalom definíciójának feliratával indul. Azaz elmagyarázza, hogy mi az a Nirmata – egy istenség, amit a mesterséges intelligencia imád, és ha jól értettem mindent, akkor egy felkelő vagy próféta, akire az amerikai hadsereg vadászik. Most tessék megnézni, itt vagyok a film után pár órával, és nem vagyok biztos benne, hogy jól értettem mindent. Viszont amint megláttam azt, hogy Nirmata, eszembe jutott a Nier: Automata című videojáték. Majd nem sokkal később az, hogy inkább azzal játszanék inkább.
Szóval akkor még egyszer: Az Alkotó egy olyan világban játszódik, ahol Amerikában vadásszák a robotokat, Új-Ázsiában pedig nem, de az amerikaiak bármikor – illegálisan – beavatkozhatnak Ázsiában, és levadászhatnak, akit csak akarnak. Ebben nagy segítségükre van egy NOMAD nevű óriási, Föld körüli pályán lebegő, gigantikus űrhajó, ami szó szerint pásztázza a vidéket, és ha a célkeresztje megáll, akkor oda fog pottyanni a bomba. A csúcstechnológia mindenhol jelen van, csak akkor nem, amikor mondjuk az Ázsiában menekülő Joshua Taylort kell megtalálni, ahogy városok és határok között cikázik.
Az Alkotóban rengeteg robot van, ami még ennél is több kérdést felvet. A filmbeli robotok szinte mindegyike humanoid, van két keze, van két lába. Van olyan, aminek a feje mintha egy projektor lenne, van, amiről mindig azt hittem, hogy egy xenomorf-android, és vannak azok, amiknek, akiknek már emberi arcuk van. Csak az arcuk emberi, általában onnan lehet felismerni őket, hogy ha elfordítják a fejüket, látszik, hogy a fülük helyén egy tátongó lyuk van, belül pedig átlátni, mint egy sajtreszelőn vagy egy vécépapírgurigán. Kíváncsi lennék, hogy a társadalom hogyan állta meg azt, hogy folyton oda dugdossanak dolgokat.
A film rendszeresen megtéveszt minket pillanatokra, hiszen megjelenik egy karakter, és addig nem tudjuk, hogy vér csörgedezik az ereiben, vagy megabájt, amíg el nem fordítja az arcát. Sokszor forgatnak arcokat Az Alkotóban. Vannak szántó-vető robotok, mármint nem gőzekék, vagy ilyesmi, hanem emberszerű gépek, akik vietnámi földművesként élnek. A film második felében vannak tibeti buddhista robotok is. Ezek a robotok hogyan lettek szerzetesek? A mesterséges intelligencia tisztában van olyan fogalmakkal, mint áldozathozatal, áhítat, aszkézis? Öregszik egy robot? Változik a korral? Milyen az önképe? Tudatában van annak, hogy minden egyes mozgása egy fémes nyikorgás, legalábbis a film szerint, ahol ezeket a hangeffektek akarják tudatosítani bennünk, hogy nem emberről, hanem robotról van szó? Látjuk, ahogy egy robot retteg a haláltól, nagyjából ugyanúgy, mint egy ember. De meddig él egy robot egyáltalán? Álmodnak elektromos bárányokról?
Sajnos nem derül ki, mert Az Alkotó oroszlánrészét Joshua Taylor őrmester munkássága teszi ki, akit az amerikai hadsereg megtalál, hogy segítsen felkutatni egy szuperfegyvert, amit az ázsiaiak kifejlesztettek az amerikaiak ellen. Mivel Edwards forgatókönyvében – a látványvilággal ellentétben – nincsen sok fantázia, a szuperfegyver egy gyerek. Egy fekete amerikai, egy rejtélyes gyermek, Tibet. Az Alkotó lenne az Aranygyermek mesterséges intelligencia által írt remake-je? Egy részben legalább a Radiohead korszakos albumának nyitánya, az Everything In It's Right Place szól, ezt a döntést egészen biztosan egy ember hozta.
Furcsa módon az emberek működnek a legkevésbé ebben a filmben. Washington, aki a Csuklyásokban vagy a Tenetben annyira figyelemfelkeltő jelenség volt, melankolikus hősként nem igazán találja a helyét, még ha a karprotézise miatt a Kirk Douglas-féle Spartacusra emlékeztet is. Allison Janney kapta a Sigourney Weaver-szerepet, a tapasztalt, tökös asszonyt, a japán Ken Watanabe pedig Az utolsó szamuráj és a Tokyo Vice-sorozat után megint egy gajdzsin útját egyengeti. A dialógusok a felszínt kapargatják: ide kell menni, azt meg kell szerezni, amazt meg kell védeni. Talán hogy mélyebbnek tűnjön az egész, Edwards fejezetekre bontotta Az Alkotót, amik végképp semmit nem tesznek hozzá a végeredményhez. A képaránya 2,76:1, a szokásosnál még szélesebb kép, amitől a látvány még epikusabb, még szélesvásznúbbnak tűnik. De nem a körítés lenne a lényeg, hanem a tartalom.
Az Alkotó az egyik a kevés eredeti, moziba szánt sci-fi közül, ami azért érdekes, mert olyan sok eredeti dolog nincsen benne: az ázsiai mészárlásokat egyértelműen az Apokalipszis most és a hasonló, vietnámi háborút feldolgozó filmek inspirálták, a kíméletlen kommandósok az óriási felszerelésükkel A bolygó neve: halál deszantosaira emlékeztetnek, az esti ázsiai nagyváros pedig a Szárnyas fejvadászt idézi, a savas eső és az épületnyi hirdetés nélkül. Vagyis falnyi hirdetés itt is van, ami arra kéri a lakosságot, hogy szkenneljék be magukat, hogy a hasonmások az ő arcaikat hordhassák. Nagyjából ezt kérték az amerikai stúdiók a színészcéh tagjaitól, és ezért is indult a színészek sztrájkja idén.
Ez aktualitást ad neki, de dilemmát nem, Edwards filmje nem foglalkozik annak következményeivel, hogy ennek eredményeképpen több olyan robot is rohangálhat a világban, ami egy halott ember arcát viseli, miközben a világban egy csomó minden arcfelismeréssel működik. De már megint elkalandozom. Az Alkotó táplálja az elkalandozást, a fátyolos, posztereknek való képei mintha illusztrációk lennének – itt hoznám fel összehasonlítási pontnak a Történetek a Hurokból című Amazon-sorozatot, ha láttam volna egy percet is belőle. Az egész mintha csak illusztrációja lenne ötleteknek, témáknak, akciónak, érzelmeknek. Csak ahol a szöveget keressük, ott a nagy üresség van.
Az Alkotó csütörtöktől látható a mozikban.
